Munkás-Heti-Krónika, 1873 (1. évfolyam, 1–52. sz.)

1873-05-04 / 18. szám

18 szám. I. évifolyam Munkás Heti Króni Társadalmi és gazdászati néplap. A magyarországi munkáspárt közlönye. Előfizetési ár : Negyedévre . . .60 kr. Egyes szám ára 5 kr. Buda-Pest, május 4-én 1873. Ír HIRDETMÉNYEK: [legolcsóbban számíttatnak és az adminiszráczióban ' Rákos,árok,utcza 9 ajtó 24. sz. a. elfogadtatnak Elvtársak! Szüntelen arra törekedjetek, hogy a pártnak tagokat s a lapnak előfizetőket szerezzetek ! .A d-m_Ld istréczió és kia d.oki-fiatal : Rákos-árok-utcza 9., ajtószám 24. ahová minden reklamácziók intézendők. Megjelenik minden Vasárnap magyar és német kiadásban. Szerkesztőségi iroda , Rákos-árok-utcza 9. sz. Kéziratok vissza nem küldetnek. ! Boldog Magyarország! Edi. Ha körültekintünk a mostani Magyarországon, nem tagadhatják : csodálkozva veszszlik észre, mily óriási haladásnak indult szülőföldünk a fejlődésnek csaknem minden irányában, kivált mióta a magyar nemzet ismét a mennyire annyira a maga ura lett, minden virradó nap a továbbfejlődésnek újabb jelét hozza. Be kell vallanunk, hogy Magyarországnak egy korszaka sem mutathat fel hasonló csodaműveket, mint a jelen korszak. Emlékezzünk csak vissza az 1867-ik év előtti időre, minő benyomást gyakorolt ránk akkor például Budapest külseje, a magyarországi folyókon való forgalom, az elláthatatlan puszták szegénysége ugy népségben, mint közlekedésben. És mekkora a különbség az akkori és a mostani tapasztalatok közt?! — De vájjon miáltal són lehetséges az, mi évtizedek előtt teljes lehetetlenségnek állíttatott ? Ez éppen oly kérdés, mint minőt mi munkások majd évtizedek múlva fogunk az akkor sírba szállandó jelen nemzedékhez intézni! Mert hiszen most is mondják, hogy bizony azt, mit „ezek a munkások" követelnek, soha nem fogjuk elérni, hogy a munkásember örökké csak a kapitalisták rabszolgája marad stb. Mindezen roppant mérvű fejlődés, melyet a mi országunkban az utolsó évtized alatt tapasztalunk, elsősorban csak azáltal tett lehetővé, hogy az embereknek sikerül a tér 111 észet erőit az emberi erőnek alávetni, vagyis más szóval, mert a művelődés, a tudomány mindinkább arra tanit, hogy miképpen kelljen a természetet meghódítani s az emberiségnek szolgájává tenni. Mit azelőtt száz, vagy ezer ember alig volt képes véghezvinni, most néhány gép végzi, mely gőzerővel hajtatik s csak egy pár ember szolgálatát igényli. A gőz hatalma most egyetlen egy nap alatt több terhet szállít egy helyről másikra szárazföldön vagy folyóvízen, mint ezelőtt hónapon át történhetett. Száz meg száz gőzhajó közlekedik most a Danán, Tiszán, Dráván és Száván; ezer meg ezer gőzhajó közlekedik a tengereken, s lehetővé teszi, hogy a munkáskéz mindenféle készítményei, az áruczikkek a földnek északi sarkától a déli sarokig rövid idő alatt kicseréltethessenek. Sőt mi több: a villanyos táviró (telegrafi az egész földre kiterjeszti sodronyhálózatot, összeköt világrészeket egymással, melyeket végtelen tengerek választanak, s közvetíti a gondolatok kicserélését az emberek közt, bárminő távolságra lakjanak is ezek egymástól. — De nemcsak hasznosat, hanem sok szépet és kellemes is látunk létesülni. Nézzük csak Budapestet: egész városrészek újjá átalakulnak, pompás új utak és utczák, felséges paloták egész sorai támadnak; fényes színházak és hangversenytermek, mindenféle tárlatok, könyvtárak , számos iskolaházak s más intézetek állittatnak fel s gyarapittatnak a tudomány s művészet kincseivel stb. stb. S vájjon ki teremti, ki állítja elő mindezeket ? Senki más, mint a munkás! Csak a szellemi és anyagi munka öszhangzatos összeműködése volt képes arra, hogy az idők folytán mindig tökéletesbet előállítani, a jövőben képes lesz még sokkal tökéletesbet, nagyobbszerűt, mint most, napfényre varázsolni. És ezek a munkások, kik arra való fáradhatlan összeműködésökkel, hogy törekvésükkel a természeti erőket mindinkább az emberiség szolgálatába ejtsék s folytonos búvárkodásukkal s hangyaszerü szorgalmukkal mindennemű hasznos tárgyakat óriási mennyiségben készítsenek ; ezek a munkások, kik a világforgalmat lehetővé teszik, kik kincset kincsre halmoznak s millióknyi értéket napjégyre hoznak; ezek a munkások, kik ekkora működésre képesek, vájjon élveznek-e is valamit abból, mit ők teremtenek? — Ők mily boldognak mondhatnák e Magyarországot, mi boldognak e világot, ha erre a kérdésre „igen"-nel felelhetnénk! Ily felelet azonban csak azon feltevésre kényszerítené az embert, hogy rendes viszonyok uralognak; hogy van e világon még igazság; hogy az emberiség általános jólétnek örvend; hogy szellemi és anyagi szükségleteinket kellő mértékben kielégíthetjük , hogy senki sem éhezik, szóval, hogy a mai társadalom egészséges. Mert ki akar kétkedni azon, hogy bizony valamennyiről bőségesen lenne gondoskodva, ha a termelés ma dívó segédeszközei mellett mindenki dolgoznék s ezen közös munkának jövedéke mindnyájának javára fordíttatnék? Csak kinek az esze nincs helyén, vagy a ki szántszándékkal hazudik, mondhatná, hogy nem ugy van. Ámde ily szívüditő „igen" a fenforgó kérdésre, fájdalom, feleletül nem adható. „Várjon élveznek-e a munkások abból valamit, mit ők teremtenek?" Mint Valami nyimséges kisértet előtt, ugy kell megállnun a kérdés előtt, s az embernek szinte megáll az esze, ha feleletet keresünk rá. Borzasztóan tátongó mélység nyílik meg előttünk s magunk szemének sem hiszünk, ha tekintetünkkel beléje mélyedünk , oly dolgokat látunk meg, melyeket szörnyűbbnek képzelni alig lehet. Millióknyi embert látunk itt éjjel nappal fáradhatlanul dolgozni, s mindaz, mit készítenek, nem az övék, nem az ő tulajdonuk, nem őnekik szabad azt értékesíteniük, mert az másoké, mások tulajdona, ki a készítésben vagy épen semmi részt sem vettek, vagy csak számba nem is vehető mérvben működtek közre, s kik a készítőknek, a munkásoknak, termelő működésük után járó jövedékből csak annyit szolgáltatnak ki, a mennyi okvetlenül szükséges arra, hogy életben maradhassanak s épen éhen ne haljanak. Ha mélyebben beletekintünk az élet forgalmába, tapasztalnunk kell, hogy mai napság az emberek nagy többsége szünet nélkül dolgozik és nyomorog, tengődik, míg kisebbsége a legkülönfélébb változatokban kételkedik, dőzsöl és 11 én dolgozik. Ez a többség a munkások milliói, a kisebbség pedig a tőzspolgárok, földesurak, mágnások, kaplisták és gyámnokok százezrei. E két tábor közt az emberek egy bizonyos faja létezik, mely meglehetősen jól találja magát, de amelynek egyik része lassan-lassan a henyélő kisebbségben felvergődik, másik része pedig idővel kérlelketlenül a dolgozó többség csapataihoz lesodortatik. Ez a középosztály, a hivatalnokok, mű-és üzletvezetők, iparosok stb. tömege, mely a fenn jelzett kizsákmányolási eljárást vezérli, támogatja és oltalmazza. A középkor rablólovagjai ritkán loptak saját kezükkel; ezt csak azok tették, kik „gsett"-jüket kicsinyben űzték; hanem legtöbbjei és legveszedelmesbjei ezen nemes rabórendnek zsoldosokat szoktak volt maguknak tartani, kik részint maguk vitték véghez a gaztetteket, részint gondot viseltek arról, hogy a „zsákmány" biztos helyre hozassék s ott otalmaztassék. Az utóbbi, t. i. az ótalmazás, azért volt szükséges, mivel e fosztogatók kedvező alkalommal maguk meglopták egymást! A középkor rablólovagsági rendszere még most is, az újkorban, és szívik a „czitzást" világ minden országában; csakhogy a fosztogatás ma már nem annyira nyílt erőhatalommal, hanem a középkori szokásból „újkori intézmén"-nyé fajult „társadalmi rend" hatalmával vitetik végbe. Az újkor fenn jelzett középosztályának részint azon szerep jutott, miszerint a népet elbutítsa, nehogy megtudja, mi módon használják fel őt fejőstehén gyanánt; másrészt arról kell gondot viselnie, hogy a férjak, nők s gyermekek munkaereje lehetőleg gyökeresen kihasználtassék, sőt azt is kockáztatva, hogy ezáltal ezer meg ezer munkásember a sintésnek vagy kora koporsónak átszolgáltatik; míg másoknak ezen „herék" közös (kik ti. sem nem kapitalisták, sem nem munkások) feladata, testestül lelkestül azon lenni, hogy a munkásnép erejéből kicsikart kincsek az ezekt elfoglaló henyélőknek megmaradjanak. A szerint, amint ezek a