Népszava, 1910. január (38. évfolyam, 1–25. sz.)
1910-01-01 / 1. szám
10 mitőlünk, a szervezett munkásságtól. Siessünk tehát, építsük ki szervezeteinket, erősítsük sajtónkat, legyünk készen minden órában a legnagyobb erőkifejtésre. Végeznünk kell ezzel a harccal, hogy diadalunkból új bizalmat merítve, indulhassunk új küzdelmek felé. A munkásbiztosításról. A munkásbiztosítás „reformja" a régi nyomorúság helyébe újat hozott. Ismét elmúlt egy esztendő, de a betegsegélyezés és balesetbiztosítás hiányai nem szűntek meg. Szterényiék immár nem hivatkozhatnak a kezdet nehézségeire. Új alkotásuk az elmúlt esztendőben teljes pompájában kibontakozhatot és oly mértékben nyerhette volna el a munkások megelégedését, hogy a szocialista izgatók hiába beszélnének ellene. A gyakorlati élet bebizonyította, hogy a koalíció az új törvénnyel nem előnyöket nyújtott a beteg és megsérült munkásoknak, hanem megcsorbította jogaikat és anyagilag is kevesebbet ad, mint annakelőtte. Ezt nemcsak a munkások mondják, hanem a munkáltatók is. Ők is látják, hogy a kiadásaik nagyobbak, de a beteg munkások ellátása rosszabb lett, a balesetet szenvedettek pedig csak alamizsnát kapnak. Sohasem volt annyi panasz a pénztárak ellen, mint most és a munkások elkeseredése és támadásai sohasem voltak jogosultabbak, mint amióta az új „szociális" intézmény megszületett. Kétségtelen, hogy a koalíciós törvényalkotók politikai szempontoktól vezéreltetve szülték meg tákolmányukat. Céljuk a szervezett munkásoknak a pénztárakból való kiszorítása volt. Nem vették figyelembe, hogy a munkások részvétele nélkül el sem képzelhető a munkások rendes ellátása. Néhány, nagyszájú analfabéta kegyének megnyeréséért kiszolgáltatták 1.000.000 munkás legfontosabb érdekeit. Szterényiék terve nem sikerült. Az országos pénztár igazgatóságában szervezett munkások ülnek és a budapesti kerületi munkásbiztosító pénztárban is a szervezett munkásoknak van döntő befolyásuk. És mégis egyre szaporodik a panaszok száma és a panaszok 99 százaléka jogosult. Joggal kérdezhetik tehát elvtársaink, hogy miért nem intézkedik az igazgatóság ? Miért nem szünteti meg a budapesti kerületi munkásbiztosító pénztárban előforduló botrányos dolgokat, miért nem sarkalja az országos pénztárt, hogy a vidéki pénztárak botrányait megszüntesse ? A felelet nagyon egyszerű. Mindkét pénztár igazgatósága nyugodt lélekkel azt felelheti, hogy képtelen rendet teremteni. A hajók tudniillik nem az igazgatásban rejlenek, hanem az új törvényben. A törvény intézkedései bilincsként szorítják úgy a kerületi szerveket, mint az országos pénztárt. A legpraktikusabb tervek és határozatok csak tervek és határozatok maradnak. A törvény megölte, a pénztárak önkormányzati jogát és az „Állami Munkásbiztosítási Hivatal"-lal láncra verte a szabad fejlődést. Nem akarunk most külön az Á. M. H.-al foglalkozni. Megírtuk már, hogy ez a hivatal számos olyan rendelkezést bocsátott ki, amely milliónyi károkat okozott a pénztáraknak. Lehet, hogy jóhiszeműleg, a törvény betűihez ragaszkodva, hoztak határozatokat, de az tagadhatatlan, hogy a legtöbb baj kútforrása a pénztárak rossz anyagi helyzete viszont az Á. M. H. volt az, amely e helyzetet előidézte. Azaz, hogy igazságtalanok volnánk, ha a teljes felelősséget az Á. M. H.-ra akarnók hárítani. A koalíciós analfabéták parlamentje rabolt el milliókat a beteg munkásoktól, hogy ezen a pénzen a kisiparosokat gyámolítsa. A pénztár volt elnöke mutatta ki azt a megdöbbentő dolgot, hogy a kormány a heti 6—7 koronát kereső juttagyári munkásnők filléreivel űz politikai okokból kisiparos gyámolítást. A pénzügyi bajoknak a kisiparosok 2%-os befizetése az eredő oka. Az Á. M. H. azután csak azoknak a határozatoknak végrehajtását gátolta meg, amelyekkel az országos pénztár igazgatósága a törvény lehetetlen intézkedéseit enyhíteni akarta. Meggátolta a határozatokat sokszor oly esetben is, amikor az új törvény nem intézkedett világosan az egyes adott esetekre, úgy hogy erőszakos magyarázat ,ketetv,kereyű pénztárak pénzügyi megnyomorításához. Vizsgáljuk meg a legsúlyosabb panaszokat és rögtön meglátjuk, hogy pénzügyi bajok gátolják meg a rendezést. Kezdhetjük a budapesti kerületi pénztárnál. Tessék besétálni Kossuth úréknak a Damjanichutcai mintaintézetbe. Azt fogják tapasztalni, hogy a munkások egymáson gázolva intézhetik csak el ügyes-bajos dolgaikat. De nemcsak a beteg munkások szenvednek a szűk és egészségtelen helyiségekben. Szenvednek a tisztviselők is, akik megbetegednek a zsúfolt helyiségek megfertőzött levegőjében. És szenved az adminisztráció is, amelynél csodával határos, hogy még így is — a miként ma — le tudja bonyolítani az ügyeket. Ha azután Lipót úrnak még van annyi ereje, hogy Sterényi segítségével ki tud támolyogni a hatalmas budapesti pénztár helyiségéből, akkor nézze meg a budapesti rendelő intézeteket. Illetőleg dehogy intézeteket, rendelő lebúj, ez az igazi neve azoknak a helyeknek, ahová csak végső szükség esetén megy el a beteg munkás. Piszkos, szűk helyiségek ezek, amelyekben az orvosok csak nehezen végezhetik el munkájukat. A betegek egymás hátán várják, hogy a „rendelésre" benyomulhassanak és ha minden öt percben tisztogatnának, még akkor sem lehetne rend és tisztaság. De mivel a rendelő intézeteknek nem adnak olyan olcsó lakásokat, mint amilyenek a „Gresham,"-palotában vannak, a kerületi munkásbiztosító pénztár eddig nem tudott jobban elrendezkedni. A botrányt azonban most már akármilyen módon meg kell szüntetni. Ezért mondta ki a legutóbbi ülésén az igaziatóság, hogy nem törődik semmit a félmilliós licittel, hanem bármibe kerül is, új rendelőintézeteket ad tagjainak, illetőleg kibővíti a régieket. Ha tetszik, gátolják meg ennek a határozatnak a végrehajtását. Megjegyzendő, hogy egyúttal azt is vegyék figyelembe, hogy ebben az esetben Lipót ur lakását fogjuk a beteg munkások figyelmébe ajánlani, ott elég hely van rendelésre. A székház építését is. pénzügyi okok gátolták meg. A beteg munkásokkal szemben elkövetett méltatlanságok egész sora szintén a „takarékosság " jelszavával követődik el. Az orvosok mgkapták követeléseiket. Helyesen, okosan étették, hogy a régente divatozó alamizsna felvett fizetést kértek, de arra nincs szükség, hogy ezt a fizetést a beteg munkások megnyúzásával szolgálják meg. A takarékossági színt nevében nem szükséges félig holt munkásokat munkába küldeni és nem kelt a bettírist„felülvizsgálattal semebbe tenni. Az uj.,esztendőben az egész vonaton harcot fog kezdeni az igazgatóság a beteg munkások jobb ellátásáért. Az országos pénztár és a kerületi munkásbiztosító pénztár tisztviselői kara örömmel nyújt segédkezet arra, hogy a munkások követelései teljesüljenek. A kívánságok kielégítését csak a rossz törvény, illetőleg az Á. M. H.-nak sok esetben még a törvénnyel is ellenkező, helytelen határozatai gátolják meg. Ezt a gátat azonban át kell hágni. Lapunk ezentúl állandóan figyelemmel fogja kísérni az eseményeket és a nyilvánosság elé viszi a munkásbiztosítás ügyeit. A Az isten. Mesék ködén, gyermekálmok homályán Át-átragyog még jóságos alakja . . . Látom szenvedni kínok Golgotáján A híveitől elhagyottan, árván — Júdás eladta, Péter megtagadta. Látom a vérét, hallom sóhaját, Mely pörli, feddi Jehovát, Látom, mint örül Kajafás a vesztén S mig látom függni eszméi keresztjén, Odarogyik a lelkem a tövére Csókot lehelni fájdalmas sebére. Megtagadni ekkor dehogy tudom: Testvérem ő, mesterem, Krisztusom! És hogyha látom tornyos templomokban Kevély keresztjét büszkén hivalogni, Látom papjait fényűző sorokban Cifrán vonulni, szivem meg se dobban, Nemhogy keresztje mellé tudna rogyni. Öklöm szorítom, hatalmát ha látom, Hogy egy nyomorult férget is alányom, Hát még ha lelkek milliója rabja! . . . Oh ekkor lelkem büszkén megtagadja, Elmegy előtte hidegen . . . Nem testvérem, csak isten vagy nekem! Farkas Antal. NÉPSZAVA A vén bolond. — írta Nagy Lajos. — Szomorú és keserű ember volt. Apró szürke szemeivel úgy nézett az emberekre, mintha félt volna tőlük, mintha gyűlölte, vagy sajnálta volna őket. Hat év óta dolgozott a szolgabírói hivatalban. Hat év óta végezte a díjnok gépies, szemtelen munkáját, szorgalmasan, pontosan és mérhetetlen utálattal. A munkájánál jobban csak az embereket utálta s az embereknél jobban csak a saját életét. A saját életét, melynek jelene és jövője havi harminc forintokon alapult. Ebből a fizetésből egy részt félre tett, a másik részből élt. Élt, ami alatt főképpen sőt kizárólag az értendő, hogy éhen nem halt . . . Gyakran elgondolta, hogy milyen kár minden lépésért, minden kézmozdulatért. Mindnek csak az az egy célja van, hogy éhen ne haljon. Hát cél ez? Ha meg nem hal éhen, meghal valami más halálos nyavalyában . . . Milyen kár minden mozdulatért ! Szinte illő volna az egész ténfergésnek hirtelen véget vetni. Hiszen nem érdemes a halált csak azért elodázni egyik napról a másikra, hogy az ember a hagyma vagy a liptói túró izét megélvezze . . . Kövér János volt a rendes neve. De a háta mögött csak vén bolondnak hivták. Ez a név onnan ered, hogy a korcsmáros egyszer rajtakapta, amint a szőllők közt egy homokdombról a környező fáknak és tőkéknek heves gesztusokkal szónokolt. A közelébe lopózott, kihallgatta s az esetet azután elbeszélte a faluban. Ettől kezdve tartották Kövér Jánost bolondnak, de egyszersmind valami tudósfélének is. Egy öreg parasztasszonynál lakott, de csak aludni járt haza. Kora reggeltől késő estig a hivatalban tartózkodott. Télen megszakítás nélkül, nyáron egy-egy órára elment sétálni. A hivatalban is ebédelt. Szalonnát, kolbászt, liptói túrót s más efélét. Ebéd után föl-alá járkált a szobában, vagy télen a kályhához állva melengette a hátát és bólogatott. Azután olvasott az aktapolcon heverő ócska könyvek valamelyikéből. Az íróasztala tele volt aktákkal s az akták között a legkülönfélébb tárgyak hevertek. Volt ott eg tartalék szemüveg, egy törött pengéjű zsebkés, négy-öt hölgycigaretta, körömpiszkáló, egy darab tükörüveg, melynek hátáról a foncsor félig lekopott. Mindez nagy, fontoskodó rendbe rakva feküdt az asztalon. Az asztalfiókban száradt kenyérdarabok és szalonnás papírok közt szépen bepakolva egy koronás Petőfi hevert. Ezt minden vasárnap elővette, vigyázva kibontotta és mormogva olvasott belőle. Közben elfüstölt egyet-egyet a cigarettái közül. A Petőfi olvasása és a cigarettázás külön, vasnapra föntartott gyönyörűsége volt. Általában igen megkülönböztette a vasárnapot a hétköznapoktól. Reggel a külön vasárnapi nyakkendőjét kötötte föl, melyet hetvenöt krajcárért vett és kiment a szőllők felé, az árnyas, fás útra sétálni, ahol legkevesebb emberrel találkozhatott. Nadrágját, melyet gigerlisen föltűrve hordott, lehetőleg még magasabbra tűrte föl 1910 január 1.