Népszava, 1910. január (38. évfolyam, 1–25. sz.)

1910-01-01 / 1. szám

10 mitőlünk, a szervezett munkásságtól. Sies­sünk tehát, építsük ki szervezeteinket, erő­sítsük sajtónkat, legyünk készen minden órában a legnagyobb erőkifejtésre. Végez­nünk kell ezzel a harccal, hogy diada­lunkból új bizalmat merítve, indulhassunk új küzdelmek felé. A munkásbiztosításról. A munkásbiztosítás „reformja" a régi nyomorúság helyébe újat hozott. Ismét el­múlt egy esztendő, de a betegsegélyezés és balesetbiztosítás hiányai nem szűntek meg. Szterényiék immár nem hivatkozhatnak a kezdet nehézségeire. Új alkotásuk az el­múlt esztendőben teljes pompájában ki­bontakozhatot és oly mértékben nyerhette volna el a munkások megelégedését, hogy a szocialista izgatók hiába beszélné­nek ellene. A gyakorlati élet bebizonyította, hogy a koalíció az új törvénnyel nem előnyöket nyújtott a beteg és megsérült munkások­nak, hanem megcsorbította jogaikat és anyagilag is kevesebbet ad, mint annak­előtte. Ezt nemcsak a munkások mond­ják, hanem a munkáltatók is. Ők is lát­ják, hogy a kiadásaik nagyobbak, de a be­teg munkások ellátása rosszabb lett, a balesetet szenvedettek pedig csak alamizs­nát kapnak. Sohasem volt annyi panasz a pénztárak ellen, mint most és a munkások elkesere­dése és támadásai sohasem voltak jogo­sultabbak, mint amióta az új „szociális" intézmény megszületett. Kétségtelen, hogy a koalíciós törvény­alkotók politikai szempontoktól vezérel­tetve szülték meg tákolmányukat. Céljuk a szervezett munkásoknak a pénztárakból való kiszorítása volt. Nem vették figye­lembe, hogy a munkások részvétele nél­kül el sem képzelhető a munkások rendes ellátása. Néhány, nagyszájú analfabéta kegyének megnyeréséért kiszolgáltatták 1.000.000 munkás legfontosabb érdekeit. Szterényiék terve nem sikerült. Az orszá­gos pénztár igazgatóságában szervezett munkások ülnek és a budapesti kerületi munkásbiztosító pénztárban is a szervezett munkásoknak van döntő befolyásuk. És mégis egyre szaporodik a panaszok száma és a panaszok 99 százaléka jogosult. Joggal kérdezhetik tehát elvtársaink, hogy miért nem intézkedik az igazgatóság ? Miért nem szünteti meg a budapesti kerü­leti munkásbiztosító pénztárban előforduló botrányos dolgokat, miért nem sarkalja az országos pénztárt, hogy a vidéki pénztárak botrányait megszüntesse ? A felelet nagyon egyszerű. Mindkét pénz­tár igazgatósága nyugodt lélekkel azt felel­heti, hogy képtelen rendet teremteni. A ha­jók tudniillik nem az igazgatásban rejle­nek, hanem az új törvényben. A törvény intézkedései bilincsként szorítják úgy a kerületi szerveket, mint az országos pénz­tárt. A legpraktikusabb tervek és határo­zatok csak tervek és határozatok marad­nak. A törvény megölte, a pénztárak önkor­mányzati jogát és az „Állami Munkásbizto­sítási Hivatal"-lal láncra verte a szabad fejlődést. Nem akarunk most külön az Á. M. H.-al foglalkozni. Megírtuk már, hogy ez a hi­vatal számos olyan rendelkezést bocsátott ki, amely milliónyi károkat okozott a pénz­táraknak. Lehet, hogy jóhiszeműleg, a tör­vény betűihez ragaszkodva, hoztak határo­zatokat, de az tagadhatatlan, hogy a leg­több baj kútforrása a pénztárak rossz anyagi helyzete viszont az Á. M. H. volt az, amely e helyzetet előidézte. Azaz, hogy igazságtalanok volnánk, ha a teljes felelősséget az Á. M. H.-ra akarnók hárítani. A koalíciós analfabéták parla­mentje rabolt el milliókat a beteg mun­kásoktól, hogy ezen a pénzen a kisiparo­sokat gyámolítsa. A pénztár volt elnöke mutatta ki azt a megdöbbentő dolgot, hogy a kormány a heti 6—7 koronát kereső juttagyári munkásnők filléreivel űz politi­kai okokból kisiparos gyámolítást. A pénzügyi bajoknak a kisiparosok 2%-os befizetése az eredő oka. Az Á. M. H. az­után csak azoknak a határozatoknak végre­hajtását gátolta meg, amelyekkel az orszá­gos pénztár igazgatósága a törvény lehe­tetlen intézkedéseit enyhíteni akarta. Meg­gátolta a határozatokat sokszor oly esetben is, amikor az új törvény nem intézkedett világosan az egyes adott esetekre, úgy hogy erőszakos magyarázat ,ketetv,kereyű pénztárak pénzügyi megnyomorításához. Vizsgál­ju­­k meg a legsúlyosabb panaszo­kat és rögtön meglátjuk, hogy pénzügyi bajok gátolják meg a rendezést. Kezdhet­jük a budapesti kerületi pénztárnál. Tessék besétálni Kossuth úréknak a Damjanich­utcai mintaintézetbe. Azt fogják tapasz­talni, hogy a munkások egymáson gázolva intézhetik csak el ügyes-bajos dolgaikat. De nemcsak a beteg munkások szenved­nek a szűk és egészségtelen helyiségekben. Szenvednek a tisztviselők is, akik meg­betegednek a zsúfolt helyiségek megfertő­zött levegőjében. És szenved az adminisz­tráció is, amelynél csodával határos, hogy még így is — a miként ma — le tudja bonyolítani az ügyeket. Ha azután Lipót úrnak még van annyi ereje, hogy S­terényi segítségével ki tud támolyogni a hatalmas budapesti pénztár helyiségéből, akkor nézze meg a budapesti rendelő intézeteket. Illetőleg dehogy intéze­teket, rendelő lebúj, ez az igazi neve azok­nak a helyeknek, ahová csak végső szük­ség esetén megy el a beteg munkás. Pisz­kos, szűk helyiségek ezek, amelyekben az orvosok csak nehezen végezhetik el mun­kájukat. A betegek egymás hátán várják, hogy a „rendelésre" benyomulhassanak és ha minden öt percben tisztogatnának, még akkor sem lehetne rend és tisztaság. De mivel a rendelő intézeteknek nem­ adnak olyan olcsó lakásokat, mint amilye­nek a „Gresham,"-palotában vannak, a ke­rületi munkásbiztosító pénztár eddig nem tudott jobban elrendezkedni. A botrányt azonban most már akármilyen módon meg kell szüntet­ni. Ezért mondta ki a legutóbbi ülé­sén az igazia­t­­óság, hogy nem törődik semmit a félmilliós licittel, hanem bármibe ke­rül is, új rendelőintézeteket ad tagjainak, illetőleg kibővíti a régieket. Ha tetszik, gátolják meg ennek a határozatnak a végrehajtását. Megjegyzendő, hogy egyúttal azt is vegyék figyelembe, hogy ebben az esetben Lipót u­r lakását fogjuk a beteg munkások figyelmébe ajánlani, ott elég hely van rendelésre. A székház építését is. pénzügyi okok gá­tolták meg. A beteg munkásokkal szem­ben elkövetett méltatlanságok egész sora szintén a „takarékosság " jelszavával kö­vetődik el. Az orvosok m­gkapták köve­teléseiket. Helyesen, okosan étették, hogy a régente divatozó alamizsna felvett fize­tést kértek, de arra nincs szükség, hogy ezt a fizetést a beteg munkások m­egnyúzá­sával szolgálják meg. A takarékossági­ színt nevében nem szükséges félig holt m­un­ká­sokat munkába küldeni és nem kelt a be­ttírist„felülvizsgálattal s­em­­ebbe tenni. Az uj.,esztendőben az egész vonaton har­cot fog kezdeni az igazgatóság a beteg munkások jobb ellátásáért. Az országos pénztár és a kerületi munkásbiztosító pénz­­tár tisztviselői kara örömmel nyújt segéd­kezet arra, hogy a munkások követelései teljesüljenek. A kívánságok kielégítését csak a rossz törvény, illetőleg az Á. M. H.-nak sok esetben még a törvénnyel is ellenkező, helytelen határozatai gátolják meg. Ezt a gátat azonban át kell hágni. La­punk ezentúl állandóan figyelemmel fogja kísérni az eseményeket és a nyilvánosság elé viszi a munkásbiztosítás ügyeit. A Az isten. Mesék ködén, gyermekálmok homályán Át-átragyog még jóságos alakja . . . Látom szenvedni kínok Golgotáján A híveitől elhagyottan, árván — Júdás eladta, Péter megtagadta. Látom a vérét, hallom sóhaját, Mely pörli, feddi Jehovát, Látom, mint örül Kajafás a vesztén S mig látom függni eszméi keresztjén, Odarogyik a lelkem a tövére Csókot lehelni fájdalmas sebére. Megtagadni ekkor dehogy tudom: Testvérem ő, mesterem, Krisztusom! És hogyha látom tornyos templomokban Kevély keresztjét büszkén hivalogni, Látom papjait fényűző sorokban Cifrán vonulni, szivem meg se dobban, Nemhogy keresztje mellé tudna rogyni. Öklöm szorítom, hatalmát ha látom, Hogy egy nyomorult férget is alányom, Hát még ha lelkek milliója rabja! . . . Oh ekkor lelkem büszkén megtagadja, Elmegy előtte hidegen . . . Nem testvérem, csak isten vagy nekem! Farkas Antal. NÉPSZAVA A vén bolond. — írta Nagy Lajos. —­ ­ Szomorú és keserű ember volt. Apró szürke szemeivel úgy nézett az emberekre, mintha félt volna tőlük, mintha gyűlölte, vagy saj­nálta volna őket. Hat év óta dolgozott a szolga­bírói hivatalban. Hat év óta végezte a díjnok gépies, szemtelen munkáját, szorgalmasan, pontosan és mérhetetlen utálattal. A munká­jánál jobban csak az embereket utálta s az embereknél jobban csak a saját életét. A saját életét, melynek jelene és jövője havi har­minc forintokon alapult. Ebből a fizetésből egy részt félre tett, a másik részből élt. Élt, ami alatt főképpen sőt kizárólag az értendő, hogy éhen nem halt . . . Gyakran elgondolta, hogy mi­lyen kár minden lépésért, minden kézmozdu­latért. Mindnek csak az az egy célja van, hogy éhen ne haljon. Hát cél ez? Ha meg nem hal éhen, meghal valami más halálos nyavalyában . . . Milyen kár minden mozdu­latért ! Szinte illő volna az egész ténfergésnek hirtelen véget vetni. Hiszen nem érdemes a halált csak azért elodázni egyik napról a má­sikra, hogy az ember a hagyma vagy a liptói túró izét megélvezze . . . Kövér János volt a rendes neve. De a háta mögött csak vén bolondnak hivták. Ez a név onnan ered, hogy a korcsmáros egyszer rajta­kapta, amint a szőllők közt egy homokdomb­ról a környező fáknak és tőkéknek heves gesztusokkal szónokolt. A közelébe lopózott, kihallgatta s az esetet azután elbeszélte a faluban. Ettől kezdve tartották Kövér Jánost bolondnak, de egyszersmind valami tudós­félének is. Egy öreg parasztasszonynál lakott, de csak aludni járt haza. Kora reggeltől késő estig a hivatalban tartózkodott. Télen megszakítás nélkül, nyáron egy-egy órára elment sétálni. A hivatalban is ebédelt. Szalonnát, kolbászt, liptói túrót s más efélét. Ebéd után föl-alá járkált a szobában, vagy télen a kályhához állva melengette a hátát és bólogatott. Az­után olvasott az aktapolcon heverő ócska könyvek valamelyikéből. Az íróasztala tele volt aktákkal s az akták között a leg­különfélébb tárgyak hevertek. Volt ott eg tartalék szemüveg, egy törött pengéjű zsebkés, négy-öt hölgycigaretta, körömpiszkáló, egy darab tükörüveg, melynek hátáról a foncsor félig lekopott. Mindez nagy, fontoskodó rendbe rakva feküdt az asztalon. Az asztalfiókban száradt kenyérdarabok és szalonnás papírok közt szépen bepakolva egy koronás Petőfi hevert. Ezt minden vasárnap elővette, vigyázva kibontotta és mormogva olvasott belőle. Köz­ben elfüstölt egyet-egyet a cigarettái közül. A Petőfi olvasása és a cigarettázás külön, vas­­napra föntartott gyönyörűsége volt. Általában igen megkülönböztette a vasárnapot a hétköz­napoktól. Reggel a külön vasárnapi nyakkendő­jét kötötte föl, melyet hetvenöt krajcárért vett és kiment a szőllők felé, az árnyas, fás útra sétálni, ahol legkevesebb emberrel találkoz­hatott. Nadrágját, melyet gigerlisen föltűrve hordott, lehetőleg még magasabbra tűrte föl 1910 január 1.

Next