Népszava, 1912. június (40. évfolyam, 129–154. sz.)

1912-06-01 / 129. szám

2 s NÉPSZAVA 1912 junius 1. lis butítás és rémitgetés hatása alól és a klerikálisokon épp olyan kevéssé fog segí­teni a búcsújárás, mint a pokollal való fenyegetés vagy a fegyveres orvtámadás. És ha a vasárnapi választásokon csakugyan megbuknak, úgy ez a bukás végleges lesz rájuk nézve Belgiumban. hogy mégis hat mandátummal többet kap­tak,­ mint az ellenzék. A vasárnapi választások rendkívül elő­nyösnek ígérkeznek az ellenzék számára. Az idén az alkotmánynak megfelelőleg szapo­rítják a képviselők számát. A belga­ ka­mara eddi­g 166 képviselőből állt. Most 20-al többet, vagyis 186-ot választanak. Az új mandátum­okból a népesség szaporodása arányában Brüsszelre jut 5, Antwerpenre 2, Mechelnre 1, Leuvenre 1, Ostendra 1, Houlenra 1, Gentra 1, Termondra 1, Charleroira 2, Monsra 1, Liégere 1, Tongresre 1, Virtoria 1. Az ellenzék nem tudja elhódítani az összes új mandátumo­kat, de azok többségét bizonyosan meg­kapja. Most n­ár az a kérdés, vajjon ez elegendő lesz-e arra, hogy a meglévő hat mandátumkülönbözetet kiegyenlítsék ? Bizonyos, hogy nem. Ha a kormányt meg akarják buktatni, el kell venni tőle néhány eddigi mandátumát. Ebből a szükségszerűségből kiindulva, a szo­cialistáknak és a liberálisoknak egyesí­teni kellett erőiket. A két ellenzéki párt elvben az egész országra kiterjedő kartellt létesített. Ha néhány kerületben, mint például Brüsszelben és Liégeben kü­lön küzdenek, ez csak azért van, mert ez­zel nem veszélyeztetik győzelmüket. A többi kerületekben azonban, ahol a közös küzdelem győzelemre segítheti az antikle­rikálisokat, minden habozás nélkül meg­csinálták a szövetséget. Ez a szövetség nem befolyásolja egyik pártnak a tulajdonkép­peni elveit. A szükségszerűség a cél érdeké­ben olyan parancsoló volt, hogy a leg­radikálisabb és forradalmár elvtársak is helyeslik és nem féltik a munkásságot attól, hogy a szövetség miatt az osztály­harc kárt szenvedne vagy ellanyhulna. így például Charleroiban Deskrée elvtárs, egy régi forradalmár szociáldemokrata egy lis­tán szerepel a liberálisokkal, anélkül, hogy forrá.M.tv.áí .. meggyőződését., féltené. Az egyenlő szavazó­jog és a kötelező népokta­tás kérdésében a két párt elvei meg­egyeznek. Ezentúl azután szembekerülhet­nek egymással. De emiatt nem szabad el­mulasztaniuk az alkalmat arra, hogy közös ellenségüket, a klerikális uralmat megbuk­tassák. Az ellenzékre nézve igen előnyös az a körülmény, hogy követelésükre a király az egész parlamentet föloszlatta és így az egész országban egyszerre lesznek a vá­lasztások. Eddig ugyanis a belga kamara tagjainak a felét két évenként választották újra, ami a kormányra nézve előnyösebb volt, mintha az egész országban egyidőben mondottak volna ítéletet garázdálkodása fölött. A választási küzdelemben fontos szerepe­­ van az idén az iskolatörvénynek. Ezt a ja­­­­vaslatot tavaly Schollaert miniszterelnök terjesztette a kamara elé, de az országban­­ fölzúduló megbotránkozás javaslatával együtt elsöpörte őt. De utóda, a Brouque­ville-kormány kis átalakítással mégis csak keresztül szeretné vinni­­ a javaslatot. A klerikálisokat megrémítette a pusztulás szel­leme és úgy szeretnének a haladás elé állani, hogy évenként újabb húsz milliót adjanak a kolostorok számára oktatás cél­jára! Elképzelhetjük, hogy milyen lenne ez az oktatás. A kormány egyelőre nem is mert terveivel kirukkolni, nehogy a sza­vazók nagy részét előre is elriassza. Ez ugyan ügyes taktika volt, de az ellenzék nem hagyja kihasználatlanul a tavalyi agitáció eredményét. A legutóbbi ülésszak befejezése előtt Vandervelde elvtárs igen ügyesen nyilatkozatot kényszerített ki a kormánypárttól, amelyben ez elismeri, hogy ragaszkodik az iskolajavaslathoz. Ez a be­ismerés igen értékes eszköz volt a válasz­tási agitációban. A választási küzdelem egyébként olyan elkeseredett, mint még soha. A szocialis­ták és a liberálisok minden erejükkel a nép fölvilágosítására törekszenek. A kleri­kálisok pedig egyenesen kétségbeesetten dol­goznak. A templomok agitációs helyisé­gekké alakultak át. Az iskolákban naponta imádkoztatnak a klerikálisok győzelméért. Bucsujárásokat rendeznek, hogy az égi ha­talmaasságokat a sötétség támogatására bírják. De nemcsak az égiekben bíz­nak, hanem a leggyalázatosabb piszkoló­dások és rágalmak hatásában is. A liberá­lisokat és a szocialistákat a legsötétebb színekben festik le, és a kormány bukásai úgy tüntetik föl, mintha azzal együtt a vi­lág pusztulása is bekövetkeznék. A kato­likus vidékeken a szocialista agitátorok élete egyáltalán nincsen biztonságban. Föl­fegyverzett klerikális bandák támadják meg a szocialista gyűléseket. Mindezek ellenére az ellenzéknek kitűnő kilátásai vannak a győzelemre. A néptöme­gek lassanként megszabadulnak a kleriká­ BELFÖLD A képviselőház szombaton délelőtt ülést tart. Napirend: a véderőjavaslat általános tárgyalásának folytatása és interpellációk. Akik kimaradtak. A választóreform körüli ellenzéki megegyezésből kimaradt egynéhány fölfújt nagyság. Vázsonyi József és Szterényi Vilmos urak legismertebbek ezek között és nekik fáj legjobban, hogy ki­maradtak a reformtervezet megalkotásából. Az ő egyéni fájdalmuknak ad hangot né­hány újság („Magyar Hírlap", „Pester Lloyd", „Budapesti Napló"), amikor azon keseregnek, hogy a polgárság, igen, a polgárság kimaradt a választói reform­tervezetből, amely minden 24 éves pol­gárnak ad választójogot, hiszen minden polgárnak van legalább két heti felmon­dással járó lakása, mind tud írni-olvasni, vagy ha nem tud, akkor fizet 20 koro­nányi adót! Nincs polgár ebben az ország­ban, akinek a reformtervezet ne adna vá­lasztójogot s akinek nem ad, az munkás, csakis ,a teljesen vagyontalan és diplo­mátlan osztályokból kerül ki! Különben is, ha Vázsonyi és Szterényi urak annyira féltik a polgárságot, amely szerintük kimaradt a tervezetből, akkor azért kellene küzdeniök, hogy­­ kiterjes­*­szék a választói reformot a polgárokra is. De a dolog ellenkezőképpen áll. A Szteré­nyire hivatkozó­­,Bud. Napló" például ilyen megófeoláása! követeli" a reform terjedd­mérték-megszükítését.­ "­­ Az ellenzék választójogi megállapodása szerint annak, aki két éven belül még csak nem is egy­más után, tehát állandóan, hanem akár félbeszakí­tásokkal is tagja volt a betegpénztárnak, — ok­vetlenül, ep ipso, minden további igazolás, kuta­tás vagy utánjárás nélkül van választójoga. A be­tegpénztár tagja minden munkás, akinek jöve­delme kisebb ,havi 200 koronánál. Akinek ennél több jövedelme van, tehát mindenesetre az érlelm­e- T­ARCA­­ M háta. Olyan hideg téli este volt, hogy a gesztenye­sütő is majd megfagyott az utcasarkon. A szél vad erővel csapkodta föl a havat a lámpaoszlopokra, a házak falára, a járókelők szemébe, akik félroham-léptekben iparkodtak a meleg födél alá. És én sem maradtam hátra, sőt a legfürgébben szedegettem a lá­baimat, mert akkortájt oly vékony téli kabát­kában jártam, mintha azt a kabátot egy vulkán számára könyörületes tündérek készí­tették volna finom pókhálóból. A széles útvonal embertömegéből csakha­mar kijutottam egy szűk utcába, ahol alig járt ember. Már csak négy-öt ház választott el ama nagy palotától, melynek harmadik emeletén albérletben laktam egy szegény öz­vegyasszonynál. Lépteimet meggyorsítottam, hogy minél hamarább otthon legyek kis szo­bámban, melynek tüzét hitelre szította az a jó asszony . . . Még csak két ház ... de hir­telen megálltam, mert a hóviharban asszony­sírást hallottam. A félhomályban egy szürke hárászkendőbe burkolt nőt pillantottam meg. A ház falának dűlve keservesen sírdogált és azon a képen, amint vékony ruhában ott zokogott a hóvi­harban, annyi varázs volt, hogy a hidegről elfeledkezve, azon kezdtem tűnődni, mi baja lehet a szegény asszonynak? Azt sem tudtam, szép-e, csúnya-e, de lát­tam, hogy elhagyatott; láttam, hogy enyém­mel egy a sorsa . 1 . És átmentem hozzá, a másik utcasarokra. Megálltam. Néztem. Könnyektől fényes sze­meit rámvetette és még hangosabban kezdett sírni. Magas, karcsú leány volt, szép, barna bőrű, ovális arcú. Didergett. És szánakozva néztem a szegény teremtést, hogy oly fiatalon, mikor még az anyai szeretetnek kellene kö­rülvennie, ott sír az utcán elhagyatva, kita­szítva. Hirtelen odaléptem és megszólítottam: — Bocsásson meg ... Látom, hogy valami bánata van. Mondja, nem lehetnék-e segítsé­gére ? Higyje el, szivesen segítek, ha lehet... A sírást abbahagyta, gyanakodva nézett vé­gig rajtam és halkan mondta: — Köszönöm ... nem ... — Nézze, fiam... én jó ember vagyok. Ne tartson engem aszfaltbetyárnak. Ne féljen tőlem. Mondja meg, mi bántja, hátha segít­hetnék ? Erre ismét megeredt a könnye és halk, két­ségbeesett hangon mondta: — Nekimegyek ... a Dunának ... Azzal elfordult tőlem és csöndes, imbolygó léptekkel megindult a Duna irányában. — Megálljon ... az istenért ... ne menjen el... Mondjon el mindent... — kiáltottam utána sietve és útját álltam. — Engedjen .­ . — Nem, nem ... Sajnálom magát és segí­teni szeretnék. Beszéljen ... mondja el ... Nagy sírás tört föl a kebeléből. — Kidobott a pékt — Melyik pék? — Ott, a sarki pék ... ~ És miért? — Mert ... mert... A boltjában voltam el­árusítónő ... és azt akarta, hogy én ... igen szemet vetett reám és arany fülbevalót igért... — A gazember! — Kért, könyörgött, hogy szeressem .. . Azt mondta, elválik a feleségétől, és engemet el­vesz ... De én sajnáltam a naccságát és utáltam a péket... Folyton a nyomomban volt s mikor látta, hogy nem ér célt velem, fenyegetni kezdett... — A gazember! — Ma délután a városba ment a naccsága. Még most is odavan ... A gazdám behivott a kis szobába, mely az üzlet mögött van ... Nem akartam bemenni, de rám parancsolt, hogy azonnal rakjam a kosárba a maradék kiflit... — Nos és mi történt? — Bementem a kis szobába, hogy a kiflit a kosárba rakjam ... De utánam jött és kér­lelni kezdett. Megfogott. Ki akartam futni, de az ajtó zárva volt... És ekkor sikoltozni kezdtem. A pék pedig pofonvágott, aztán ki­nyitotta az ajtót, kidobott és azt mondta, hogy ő ilyen személyt nem tűr meg a bolt­jában... — És? — Most kenyér nélkül maradtam. Azt mondta, ha belépek a boltjába, agyonszúr ... Kidobott. A fizetésem is ott maradt, a ru­hám is . . . — Most mit akar tenni? — Mit tegyek? Mit tehetnék? — Jöjjön velem ! — Hová? — A rendőrségre. — Miért? — Tegyen panaszt . . . — Isten ments ! A szemem kisülne . . . Ott hagyok én mindent, legyen boldog vele, én pedig ... Isten önnel! Egy pillanatra kételyem támadt aziránt, vajjon nem valami kisebb kaliberű csalónő­vel állok-e szemben, de a leány Remeinek őszintesége, hangjának közvetlensége a gyanút eloszlatta bennem. Utána siettem és megszólí­tottam ismét: — Miért nem jön a rendőrségre?

Next