Népszava, 1912. november (40. évfolyam, 259–284. sz.)
1912-11-01 / 259. szám
10 A töröh Szedán. Bulgária hadserege a Lüle Burgasnál vívott döntő csatában győzelmet aratott.A hadjárat sorsa eldőlt ezzel az ütközettel és vele dőlt el az európai, sőt talán az ázsiai Törökország sorsa is. A szövetséges Balkán-államok együttes támadása végleg leteperte a török birodalmat, amelynek a politikai anarchiáját végzetessé fokozta a katonai anarchiája. A balkáni hadjárat ezzel eldőlt és most már kényszerítő erővel vetődik föl az a kérdés, hogy kik kapjanak részt Törökország föloszlatásából. A bolgár hadsereg ágyúi jól végezték a dolgukat, a Törökországon végighömpölygő vérfolyam immár egy fuldokló Törökország fölött zndul el és a Balkán-államok Európa keletén új nagyhatalomként szerveződhetnek. A Balkán-államok eddigi állapotukban nem természetes történelmi fejlődés eredményei, hanem a nemzetközi diplomácia sakkinzásainak és féltékenységeinek mesterségesen, torz módon kicirkalmazott teremtményei voltak. A nagyhatalmak kicsinyes rablópolitikája úgy állapította meg a határaikat, hogy egyazon nemzetiségű népeket többfelé szakította, hogy gazdaságilag életképtelen, apró államocskákká darabolta őket. A Balkánállamok nemzeti és gazdasági fejlődése megkívánta azt, hogy ez az állapot továbbra ne maradjon meg, hogy a Balkán ne legyen többé a hatalmak nagyköveteinek a játéklabdája és a Balkán-félsziget végre fölszabaduljon az európai kapitalista államok burkolt idegenuralma alól. A szétzüllő, tehetetlen Törökország föntartása is csak arra szolgált a nagyhatalmak kezében, hogy mindig ürügyük, alkalmuk és módjuk legyen a Balkán ügyeibe való beavatkozásra. Az európai diplomácia azért hangoztatta állandóan a státuszkvó (a meglevő állapot) föntartásának hirhedt jelszavát, mert csak a meglevő állapot korrupciója és züllöttsége volt alkalmas talaj korrupt és romlott tervei számára. A Balkán státuszkvójának a föntartása immár évtizedek óta nem jelentett egyebet, mint egyrészt a török feudális katonai uralom zsarnokságának a föntartását, másrészt a Balkán fejlődését mesterségesen leszorító kapitalista idegenuralom föntartását. A státuszkvó szerepéről már 1853-ban így írhatott Marx: „Törökország az európai törvényesség testének állandóan genyező sebe. A nagy francia forradalom óta a törvényes monarchikus kormányoknak a tehetetlensége mindig ebben az egyetlen bölcseségben sűrűsödött össze: a státuszkvó föntartása... De Törökország éppoly kevésbé marad egyhelyben, mint a többi világ. Törökország státuszkvójának a föntartása! Akik ezt akarják, éppúgy megpróbálhatnák azt is, hogy a föloszlás végső fokáig jutott lóhullát a rothadásnak mindig ugyanolyan változatlan állapotában tartsák meg. Törökország bomlik és egyre inkább bomlani fog, mindaddig, amíg megmarad a hatalmak egyensúlyának mai rendszere és a státuszkvó föntartása. És minden kongresszusok, jegyzőkönyvek és ultimátumok ellenére, esztendőnként megfogja teremteni a maga diplomáciai bonyodalmait és nemzetközi civódásait, mint ahogy minden rothadó tetem elárasztja a szomszédságát a monnák gázának és egyéb jószágú gázalkatrészeinek az adományaival. Ha a törökök nem tartanák uralmuk alatt az állami és a katonai hatalmat, akkor hamarosan el kellene tűnniök. De ez az uralom a jövendőben lehetetlenné lesz és ma már egyetlen cselekedetük, hogy a haladást akadályozzák. Ténnyé lett, hogy el kell takarodniok. Aki azt állítja, hogy csak úgy tűnhetnek el, hogy Oroszország és Ausztria foglalja el a helyüket, az azt állítja, hogy Európa mai politikai szervezete örökké fog tartani. És ki merészelné ezt állítani !" A török státusz óvó meghalt és nincsen Európában senki sem, aki szomorú hírnek venné ezt az elmúlást. Az egyesült Balkánállamok most már nemcsak katonai egységet, de gazdasági vámegységet is akarnak egymás közt teremteni és így minden remény megvan arra, hogy Európa eddig viszamaradt keleten is gyors iramú fejlődés következik be. Kár, hogy ezt a fejlődést nem a balkáni szocialista pártok programjának az eszközeivel, a föderatív balkáni köztársaságok megalkotásával teremtették meg és hogy inkább a dinasztiák érdekei szerint a háború rettenetes vérontásának eszközeit választották. De most már, amikor a háború borzalmas pusztításait nem lehet többé visszacsinálni, a "kapitalista államok minden gazsága és jezsuita szemforgatása kell ahhoz, hogy ugyanazok a nagyhatalmak, akik nem akadályozták meg közbelépésükkel a háború kitörését, most mindenáron meg akarják akadályozni közbelépésükkel a státuszkvó megdőlését. Elsősorban Ausztria-Magyarország diplomáciája az, amely fenyegetően hirdeti, hogy a balkáni státuszkvó föntartása neki milyen szent és sérthetetlen és hogy ezért, ha kell, népe százezreinek a vérével is helyt fog állani. A rothadás konzerválása, a világ kerekének a megkötése — ez a politika méltó a habsburgi reakcióhoz, de ez ellen a politika ellen föl kell emelnie szavát mindannak, ami haladó és élni akaró törekvés van a monarchiában. Mert a státuszkvó föntartásának a jelszava mögött a fekete-sárga imperializmus zsákmányolási szándékai húzódnak meg, mert a státuszkvó föntartása a győzelmes Balkán-államokkal és Oroszországgal való háború veszedelmét jelenti. A hatalmak most már ne avatkozzanak bele a Balkán sorsába. Ha idején beleavatkoztak volna, talán meg tudták volna akadályozni a háborút, ha most avatkoznak bele, akkor csak új és sokkal rettenetesebb háborúkat idéznek föl. A diplomáciák minden tanácskozásával, rosszhiszemű beavatkozásával és álnok békeközvetítésével szemben Európa népeinek csak ez lehet a politikájuk : a Balkán sorsa fölött döntsenek a Balkán népei. a Tavasz-utcában. Maiegyedi Béla. A város végén a Tavasz-utca, a mező mellett, kint a külvárosban, ahol az utcák évszakok szerint következnek egymásután, így: Tavasz-, Nyár-, Ősz- és Tél-utca. Hosszú, széles és árkos utca, földszintesek a házai, az utcára kétablakosak, rozoga, düledező viskók. Pár bank az úr a Tavasz utcában. A házak a bankoké. A bank parancsol, emeli és szedi a házbéreket a szobakonyhás lakások után. A bank éhes , kövér, vaspáncélozott gyomrában eltűnnek a házbérek, a lakók nagy küzködéssel fizetik, úgy lopják el maguktól, gyermekeiktől az élelemre valót, hogy legyen a részvényeseknek kedvező osztalék. A Tél, a bankok barátja, velük szövetkezik és nyomorítja az embereket. Hidegségeket küld rájuk, dermesztő fázásokat, az emberek átkozzák a Telet, a bankokat, ezt az egész nyomorúságos világot ! Várják a tél végét, a Tavaszt, amely csak kínos várakozások után jő. Cammog: Keserű, fagyos, elviselhetetlen heteknek, hónapoknak kell múlniok, hogy itt legyen a Tavasz, hogy jöjjön ... A Mari Péterrel, Istvánnal és Andrással lakik. Ágyrajár a Mari, félágyra. Az ágy másik felét Bartáné bérli, öregasszony, jó hatvan felé jár , az egyik kávéházban takarít, vagy ott ül a konyha mellett és lesi a három és öt krajcárokat, amelyeket jó, ha kap, sokszor nem kap, mert bliccelnek az urak, megrövidítik Bartánét és örül a lelkük, ha ez sikerül és akkor olyan ez a három vagy öt krajcár, mint a talált pénz. A szobában különben heten laknak: Bartáné, a Mari, Péter, András, István, az ember meg asszony. Békességgel osztják meg egymással a pár köbméternyi levegőt. A meleget, amelyet nem a kályha ad, hanem az emberi kigőzölgések és a pálinka. A gyomrokat is melengeti, amelyekbe csak hideg étel kerül. Szalonna és kenyér. Hús nem. Az egész nagy Tavasz utcában a Tél ellopja a szájak elől a húst. Ilyen tolvaj, garázda évszak a Tél! A Tavasz, más. A Tavasz, a szegény emberek barátja, azt mondja nekik : — Emberek, érdemes élni, mert a tietek vagyok, nektek jövök, én, a Tavasz. Ott a rét, a mező, az erdő, ki hát a dohos barlangokból, rossz szagú vackokból, ki, ha jövök! — Így beszél a Tavasz az emberekhez és vannak fülek, akik hallják és megértik a Tavasz szavát. Mari tizenhétéves és egészséges a teste. Nem tudta elbuktatni a Tél. Settenkedett körülötte : Péter, István és András. Éjjel, komisz téli éjjel, amikor a pálinka fűtötte a gyomrokat és szállt az agyukra, akarták Marit. Ruhástól dőlt az ágyra Mari, úgy, ahogy nappal volt, a fejére is ráhúzta a pók. NÉPSZAVA 1912 november 1. ítélet után. A májusi forradalom miatt üldözött munkástestvéreink ügyének tárgyalásáról napról-napra megírva a tudósítást, el kellett mondanunk azokat a tapasztalatokat és benyomásokat, amelyeket a tárgyalás folyamán szereztünk. Most, amikor elhangzott az ítélet, annál inkább szükséges, hogy e tapasztalatokat és benyomásokat röviden összegezzük. Amint többször kifejtettük s a védelem is kimutatta, ebben s általában az ilyenféle bűnpörökben a szereplők egy részének igazság szerint helyet kellene cserélni. Nem az elfogott munkásoknak kellene a vádlottak padján ülni, hanem elsősorban azoknak a detektiveknek és rendőröknek, akik őket a bíróság elé hajszolták s még inkább azoknak a nagy és legnagyobb uraknak, akik ezt a vad hordát Budapest politikai jogokért küzdő tisztességes munkásnépére ráuszították. A reakció idézte föl a májusi forradalmat, amidőn el akarta fojtani az utca jogához-ra'-'rgaszkodó népnek tüntetését a gonosz népi- csaló és népnyúzó politika ellen. S amidőn ez nem sikerült, akkor a zsarnokságtól elmaradhatatlan gyávasággal, fölhasználta ugyanez a politika a rendőrséget arra, hogy közokirathamisítással és hamis váddal tetézve a rendőri nyomozás eddig már ismert törvénytiprásait, egyrészt a munkásság sorából áldozatokat szállítson a fogházakba, másrészt a munkásság politikai küzdelmének vezetői és gazdasági érdekeit szolgáló szakszervezetei ellen az üldözésre ürügyeket szerezzen. Így kerültek napvilágra ezen a tárgyaláson azok a rendőri jelentések, amelyekben az rácot, majdhogy megfulladt, óvta magát, vigyázott. Minden szó, amit az anyja mondott neki a legényekről és a fájdalmas, teherbeejtő szerelemről, megroggant agyában. Józan gondolatok csillapították tüzesedő vérét és hamar feküdt, korán kelt. Durva szavakkal, átkozódásokkal hárította el a feléje nyúló kezeket, goromba nyelvelésekkel védte magát. Miért ? Dehogy tudta. Tél volt és fázott. Télen, bent a dohos szobában — ahol a pálinkaház és szegényszagok terjengenek, szállnak és undorítanak és annyi szem tekint rá — nem gondol hát szerelemre. András, Péter és István, mintha testvérek volnának, olyan egyformák. Rongyos a ruhájuk, sápadt az arcuk, kérges a kezük. Káromkodnak és szidják a Telet, a világot, iszszák a pálinkát és akarják Marit. Egymás előtt nem mutatják, de ha egyedül vannak vele, nem marad a kezük, szemük tétlen, békességben. Egyik olyan, mint a másik — tartja róluk Mari. Az egész Tavasz utca egyforma — ezt már tudja Mari. Minden István, Péter és András egyforman gondolja nagyolykor Mari, ha cicázkodó szavakat hall és cirógató mondatokat, amelyek a testének szólnak,tizenhét évének és érintetlen fiatalságának. András, Péter és István már abbahagyták Marival a dolgot. Tél közepén, amikor dideregtek, fáztak és nem kaptak hitelbe pálinkát. Nem ihattak, elkeseredések és lázongások megölték vágyaikat. A hó kint bokáig érő és fagyos, bent a szobában a dermesztő