Népszava, 1912. november (40. évfolyam, 259–284. sz.)

1912-11-01 / 259. szám

10 A töröh Szedán. Bulgária hadserege a Lüle­ Burgasnál ví­vott döntő csatában győzelmet aratott.­­A hadjárat sorsa eldőlt ezzel az ütközettel és vele dőlt el az európai, sőt talán az ázsiai Törökország sorsa is. A szövetséges Bal­kán-államok együttes támadása végleg le­teperte a török birodalmat, amelynek a po­litikai anarchiáját végzetessé fokozta a ka­tonai anarchiája. A balkáni hadjárat ezzel eldőlt és most már kényszerítő erővel vetődik föl az a kér­dés, hogy kik kapjanak részt Törökország föloszlatásából. A bolgár hadsereg ágyúi jól végezték a dolgukat, a Törökországon végighömpölygő vérfolyam immár egy ful­dokló Törökország fölött zndul el és a Bal­kán-államok Európa keletén új nagyhata­lomként szerveződhetnek. A Balkán-álla­mok eddigi állapotukban nem természetes történelmi fejlődés eredményei, hanem a nemzetközi diplomácia sakkinzásainak és féltékenységeinek mesterségesen, torz mó­don kicirkalmazott teremtményei voltak. A nagyhatalmak kicsinyes rablópolitikája úgy állapította meg a határaikat, hogy egy­azon nemzetiségű népeket többfelé szakí­totta, hogy gazdaságilag életképtelen, apró államocskákká darabolta őket. A Balkán­államok nemzeti és gazdasági fejlődése megkívánta azt, hogy ez az állapot to­vábbra ne maradjon meg, hogy a Balkán ne legyen többé a hatalmak nagyköveteinek a játéklabdája és a Balkán-félsziget végre fölszabaduljon az európai kapitalista álla­mok burkolt idegenuralma alól. A szét­züllő, tehetetlen Törökország föntartása is csak arra szolgált a nagyhatalmak kezé­ben, hogy mindig ürügyük, alkalmuk és módjuk legyen a Balkán ügyeibe való be­avatkozásra. Az európai diplomácia azért hangoztatta állandóan a státuszkvó (a meg­levő állapot) föntartásának hirhedt jelsza­vát, mert csak a meglevő állapot korrup­ciója és züllöttsége volt alkalmas talaj kor­rupt és romlott tervei számára. A Balkán státuszkvójának a föntartása immár évtize­dek óta nem jelentett egyebet, mint egyrészt a török feudális katonai uralom zsarnoksá­gának a föntartását, másrészt a Balkán fej­lődését mesterségesen leszorító kapitalista idegenuralom föntartását. A státuszkvó szerepéről már 1853-ban így írhatott Marx: „Törökország az euró­pai törvényesség testének állandóan ge­nyező sebe. A nagy francia forradalom óta a törvényes monarchikus kormányoknak a tehetetlensége mindig ebben az egyetlen bölcseségben sűrűsödött össze: a státusz­kvó föntartása... De Törökország éppoly kevésbé marad egyhelyben, mint a többi világ. Törökország státuszkvójának a fön­tartása! Akik ezt akarják, éppúgy megpró­bálhatnák azt is, hogy a föloszlás végső fokáig jutott lóhullát a rothadásnak min­dig ugyanolyan változatlan állapotában tartsák meg. Törökország bomlik és egyre inkább bomlani fog, mindaddig, amíg megmarad a hatalmak egyensúlyának mai rendszere és a státuszkvó föntartása. És minden kongresszusok, jegyzőkönyvek és ultimátumok ellenére, esztendőnként meg­fogja teremteni a maga diplomáciai bonyo­dalmait és nemzetközi civódásait, mint ahogy minden rothadó tetem elárasztja a szomszédságát a monnák­ gázának és egyéb jószágú gázalkatrészeinek az adományai­val. Ha a törökök nem tartanák uralmuk alatt az állami és a katonai hatalmat, ak­kor hamarosan el kellene tűnniök. De ez az uralom a jövendőben lehetetlenné lesz és ma már egyetlen cselekedetük, hogy a haladást akadályozzák. Ténnyé lett, hogy el kell takarodni­ok. Aki azt állít­ja, hogy csak úgy tűnhetnek el, hogy Oroszország és Ausztria foglalja el a helyüket, az azt ál­lítja, hogy Európa mai politikai szervezete örökké fog tartani. És ki merészelné ezt ál­lítani !" A török státusz óvó meghalt és nincsen Európában senki sem, aki szomorú hírnek venné ezt az elmúlást. Az egyesült Balkán­államok most már nemcsak katonai egysé­get, de gazdasági vámegységet is akarnak egymás közt teremteni és így minden re­mény megvan arra, hogy Európa eddig viszamaradt keleten is gyors iramú fejlő­dés következik be. Kár, hogy ezt a fejlő­dést nem a balkáni szocialista pártok pro­gramjának az eszközeivel, a föderatív bal­káni köztársaságok megalkotásával terem­tették meg és hogy inkább a dinasztiák ér­dekei szerint a háború rettenetes vérontásá­nak eszközeit választották. De most már, amikor a háború borzalmas pusztításait nem lehet többé visszacsinálni, a "kapitalista államok minden gazsága és jezsuita szem­forgatása kell ahhoz, hogy ugyanazok a nagyhatalmak, akik nem akadályozták meg közbelépésükkel a háború kitörését, most mindenáron meg akarják akadályozni köz­belépésükkel a státuszkvó megdőlését. Első­sorban Ausztria-Magyarország diplomá­ciája az, amely fenyegetően hirdeti, hogy a balkáni státuszkvó föntartása neki milyen szent és sérthetetlen és hogy ezért, ha kell, népe százezreinek a vérével is helyt fog ál­lani. A rothadás konzerválása, a világ ke­rekének a megkötése — ez a politika méltó a habsburgi reakcióhoz, de ez ellen a poli­tika ellen föl kell emelnie szavát mindan­nak, ami haladó és élni akaró törekvés van a monarchiában. Mert a státuszkvó föntar­tásának a jelszava mögött a fekete-sárga imperializmus zsákmányolási szándékai hú­zódnak meg, mert a státuszkvó föntartása a győzelmes Balkán-államokkal és Oroszor­szággal való háború veszedelmét jelenti. A hatalmak most már ne avatkozzanak bele a Balkán sorsába. Ha idején beleavat­koztak volna, talán meg tudták volna aka­dályozni a háborút, ha most avatkoznak bele, akkor csak új és sokkal rettenetesebb háborúkat idéznek föl. A diplomáciák min­den tanácskozásával, rosszhiszemű beavat­kozásával és álnok békeközvetítésével szem­ben Európa népeinek csak ez lehet a poli­tikájuk : a Balkán sorsa fölött döntsenek a Balkán népei. a Tavasz-utcában. Ma­i­egyedi Béla. A város végén a Tavasz-utca, a mező mel­lett, kint a külvárosban, ahol az utcák év­szakok szerint következnek egymásután, így: Tavasz-, Nyár-, Ősz- és Tél-utca. Hosszú, széles és árkos utca, földszintesek a házai, az utcára kétablakosak, rozoga, dü­ledező viskók. Pár bank az úr a Tavasz­ utcában. A házak a bankoké. A bank parancsol, emeli és szedi a házbéreket a szobakonyhás lakások után. A bank éhes , kövér, vaspáncélozott gyomrá­ban eltűnnek a házbérek, a lakók nagy küz­ködéssel fizetik, úgy lopják el maguktól, gyermekeiktől az élelemre valót, hogy legyen a részvényeseknek kedvező osztalék. A Tél, a bankok barátja, velük szövetkezik és nyo­morítja az embereket. Hidegségeket küld rá­juk, dermesztő fázásokat, az emberek átkoz­zák a Telet, a bankokat, ezt az egész nyomo­rúságos világot ! Várják a tél végét, a Ta­vaszt, amely csak kínos várakozások után jő. Cammog: Keserű, fagyos, elviselhetetlen he­teknek, hónapoknak kell múlniok, hogy itt legyen a Tavasz, hogy jöjjön ... A Mari­­ Péterrel, Istvánnal és Andrással lakik. Ágyrajár a Mari, félágyra. Az ágy má­sik felét Bartáné bérli, öregasszony, jó hat­van felé jár , az egyik kávéházban takarít, vagy ott ül a konyha mellett és lesi a három és öt krajcárokat, amelyeket jó, ha kap, sok­szor nem kap, mert bliccelnek az urak, meg­rövidítik Bartánét és örül a lelkük, ha ez sikerül és akkor olyan ez a három vagy öt krajcár, mint a talált pénz. A szobában különben heten laknak: Bar­táné, a Mari, Péter, András, István, az em­ber meg asszony. Békességgel osztják meg egymással a pár köbméternyi levegőt. A me­leget, amelyet nem a kályha ad, hanem az emberi kigőzölgések és a pálinka. A gyom­rokat is melengeti, amelyekbe csak hideg étel kerül. Szalonna és kenyér. Hús nem. Az egész nagy Tavasz­ utcában a Tél ellopja a szájak elől a húst. Ilyen tolvaj, garázda évszak a Tél! A Tavasz, más. A Tavasz, a szegény em­berek barátja, azt mondja nekik : — Emberek, érdemes élni, mert a tietek vagyok, nektek jövök, én, a Tavasz. Ott a rét, a mező, az erdő, ki hát a dohos barlangok­ból, rossz szagú vackokból, ki, ha jövök! — Így beszél a Tavasz az emberekhez és vannak fülek, akik hallják és megértik a Tavasz szavát. Mari tizenhétéves és egészséges a teste. Nem tudta elbuktatni a Tél. Settenkedett kö­rülötte : Péter, István és András. Éjjel, ko­misz téli éjjel, amikor a pálinka fűtötte a gyomrokat és szállt az agyukra, akarták Marit. Ruhástól dőlt az ágyra Mari, úgy, ahogy nappal volt, a fejére is ráhúzta a pók­. NÉPSZAVA 1912 november 1. ítélet után. A májusi forradalom miatt üldözött mun­kástestvéreink ügyének tárgyalásáról nap­ról-napra megírva a tudósítást, el kellett mondanunk azokat a tapasztalatokat és be­nyomásokat, amelyeket a tárgyalás folyamán szereztünk. Most, amikor elhangzott az íté­let, annál inkább szükséges, hogy e tapaszta­latokat és benyomásokat röviden összegez­zük. Amint többször kifejtettük s a védelem is kimutatta, ebben s általában az ilyenféle bűnpörökben a szereplők egy részének igazság szerint helyet kellene cserélni. Nem az elfo­gott munkásoknak kellene a vádlottak pad­ján ülni, hanem elsősorban azoknak a detek­tiveknek és rendőröknek, akik őket a bíróság elé hajszolták s még inkább azoknak a nagy és legnagyobb uraknak, akik ezt a vad hor­dát Budapest politikai jogokért küzdő tisztes­séges munkásnépére ráuszították. A reakció idézte föl a májusi forradalmat, amidőn el akarta fojtani az utca jogához-ra'-'r­gaszkodó népnek tüntetését a gonosz népi-­ csaló és népnyúzó politika ellen. S amidőn ez nem sikerült, akkor a zsarnokságtól elmarad­hatatlan gyávasággal, fölhasználta ugyanez a politika a rendőrséget arra, hogy közok­irathamisítással és hamis váddal tetézve a rendőri nyomozás eddig már ismert törvény­­­tiprásait, egyrészt a munkásság sorából ál­dozatokat szállítson a fogházakba, másrészt a munkásság politikai küzdelmének vezetői és gazdasági érdekeit szolgáló szakszerveze­tei ellen az üldözésre ürügyeket szerezzen. Így kerültek napvilágra ezen a tárgyaláson azok a rendőri jelentések, amelyekben az rácot, majdhogy megfulladt, óvta magát, vigyázott. Minden szó, amit az anyja mon­dott neki a legényekről és a fájdalmas, teherbeejtő szerelemről, megroggant agyá­ban. Józan gondolatok csillapították tüzesedő vérét és hamar feküdt, korán kelt. Durva szavakkal, átkozódásokkal hárította el a feléje nyúló kezeket, goromba nyelvelések­kel védte magát. Miért ? Dehogy tudta. Tél volt és fázott. Télen, bent a dohos szobában — ahol a pálinkaház és szegényszagok ter­jengenek, szállnak és undorítanak és annyi szem tekint rá — nem gondol hát szere­lemre. András, Péter és István, mintha testvérek volnának, olyan egyformák. Rongyos a ru­hájuk, sápadt az arcuk, kérges a kezük. Ká­romkodnak és szidják a Telet, a világot, isz­szák a pálinkát és akarják Marit. Egymás előtt nem mutatják, de ha egyedül vannak vele, nem marad a kezük, szemük tétlen, békességben. Egyik olyan, mint a másik — tartja róluk Mari. Az egész Tavasz­ utca egyforma — ezt már tudja Mari. Minden István, Péter és András egyforma­n gondolja nagyolykor Mari, ha cicázkodó szavakat hall és cirógató mondatokat, amelyek a testének szólnak,ti­zenhét évének és érintetlen fiatalságának. András, Péter és István már abbahagyták Marival a dolgot. Tél közepén, amikor dide­regtek, fáztak és nem kaptak hitelbe pálin­kát. Nem ihattak, elkeseredések és lázongá­sok megölték vágyaikat. A hó kint bokáig érő és fagyos, bent a szobában a dermesztő

Next