Népszava, 1913. július (41. évfolyam, 153–178. sz.)
1913-07-01 / 153. szám
8 Ezek az állapotok, a belső elégedetlenség, az elnyomott népfajok természetes vágyakozása kifelé— ez gyöngítette meg anynyira az osztrák-magyar monarchiát, hogy egy Nikita, hogy Szerbia komoly és veszedelmes ellenség lehetett számára. Szerbiát azért kellett a hivatalos külpolitikának letörni és megalázni, hogy a határainkon belül élő délszláv népekben az a meggyőződés ébredjen, hogy az osztrák-magyar monarchia elég erős arra, hogy a kifelé gravitáló délszlávokat akár erőszakkal is itt tartsa. Noha Szerbia kicsiny és hozzánk képest jelentéktelen állam, mégis a hatalmas osztrák-magyar monarchia külpolitikájának nem volt más célja és ma sincsen, mint ennek a kis államnak a gyöngítése. Ez vezette a hivatalos külpolitikát akkor, amikor nem engedte a szerbeket a tengerpartra. Ez vezette akkor, amikor az önálló Albánia megteremtését még egy világháború fölidézésével is kikényszerítette. Ez vezette akkor, amikor Romániát az osztrák-magyar diplomácia fölbiztatta arra, hogy a Balkán-államok zsákmányából követeljen részt a maga számára is. A többi Balkán-állam háború árán tudott csak területi gyarapodáshoz jutni. Berchtold gróf a hármas szövetség mellé azzal akarta odaláncolni Romániát, hogy katonai áldozatok nélkül is, a hármas szövetség protekciójával is megkapja azt, amit kiván. Ámde evés közben jön meg az étvágy és Románia nem érte be azzal, amit alamizsnaképpen juttattak neki, hanem ennél sokkal többet követel. Követel pedig Bulgáriától, amely azóta, hogy összeveszett Szerbiával — a „mi ellenségünkkel" — az osztrák-magyar monarchia különös védettje. A szerb-bolgár összeütközés óta az osztrák-magyar diplomácia nyíltan a bolgárok pártjára állott, mert Szerbia minden gyöngítését a feketesárga Balkán-politika sikerének tekintették. Most azonban a velünk félszövetségben álló Románia egyenesen Szerbia s így közvetlenül Oroszország pártjára áll. A bolgárok gyűlölettel tekintenek a monarchiára, mert reájuk uszította a románokat. A románok gyűlölettel tekintenek rá, mert nem támogatta, őket eléggé. S az, hogy Románia most a bolgárok ellen fordul, világos jele annak, hogy kiperdül a hármasszövetségből is, amelynek évek óta legfőbb sikere éppen Romániának, az Oroszországgal határos Romániának a hármasszövetséghez való csatlakozása volt. Tisza István egyik delegációs beszédében mondotta, hogy a Keleti-tengertől egészen a Fekete-tengerig kell végighúzódnia annak a német-magyar-román táncnak, amely a szlávok előnyomulását van hivatva meggátolni és az északi meg déli szlávság egyesülését fogja megakadályozni. Hát ebből a híres láncból igen hamar sikerült a harmadik láncszemet: a románokat kikovácsolnia éppen annak a külső és belső politikának, amely Tisza Istvánban testesül meg. Románia mostani állásfoglalása nem következhetett volna be, ha Romániának a hármasszövetséghez és különösen az osztrák-magyar monarchiához való csatlakozása nem csak a diplomaták munkája lett volna, hanem olyan viszony, amelyet a nép és a közhangulat is helyesel. Márpedig Romániában gyűlölettel és haragos indulattal gondolnak arra a Magyarországra, amelyben a románok milliói nemzeti elnyomatásban és szociális kizsákmányolásban élnek. Hiába akar Tisza István oly módon békülni a román néppel, hogy a püspököket megvásárolja, hogy néhány stréber előtt megnyitja a hivatalok kapuit és az üzletekhez vezető ajtókat. Ily módon ki lehet elégíteni a nagyszájú demagógokat, de ez az etetés a román nép igazi nemzeeti és szociális elnyomatásán mit sem változtat. Azon csakis egy valóban demokratikus országos politikával, demokratikus önkormányzattal és közigazgatással lehet segíteni és amíg ez meg nem történik, addig a románok valóban elnyomott nép lesznek és Romániában a magyarságot és a monarchiát porkolábnak és elnyomónak fogja tartani a nép és a közhangulat. Ez a gyűlölet, ez az ellenséges indulat csak alkalomra vár, hogy kitörjön és jelentkezzék. Bizonyos, hogy a román külpolitika legújabb változása, amely az osztrák-magyar diplomáciának legsúlyosabb vereségei közé tartozik, jórészben ennek a néphangulatnak és az azt megteremtő feudális magyar politikának, a Tisza Istvánok reakciós uralmának tudható be. Ily módon sodorja a magyar reakció, a magyar feudális urak abszolutizmusa, a magyar osztályuralom egyre nagyobb belső és külső bonyodalmak és veszedelmek közé az egész monarchiát. Ha Románia hadat üzen Bulgáriának, akkor a maga módján, a történelmi erők megszabta viszonyok között, de mégis csak a magyar agrárizmus és nacionalizmus pusztításairól szóló számlát nyújtja át az osztrák-magyar külpolitika vezetőinek. •0 *. * * Az én fimm. írta Mask Twain. Az én szép új órám másfél évig pontosan járt, anélkül, hogy sietett vagy késett volna és anélkül, hogy szerkezetének bármely része is eltört volna, anélkül, hogy egy percre is megállott volna. Már végre is azt kezdtem tartani róla, hogy az időt és órát föltétlenül pontosan jelzi és hogy testének szerkezete és csontváza elpusztíthatatlan és örökkön való. Egy este azonban elfeledtem fölhúzni. Bántott a dolog, mintha valami föltétlenül bekövetkező szerencsétlenség hírnöke és előfutárja lett volna. De lassan-lassan megint földerült a kedélyállapotom és babonás sejtelmeimnek parancsoló gőggel, ajtót mutattam. Másnap bementem a legelső órásboltba, hogy pontosan megigazíttassam. Az üzlet tulajdonosa kikapta a kezemből, hogy kívánságomhoz mérten megigazítsa. Aztán hirtelen megszólalt: — Négy percet késik, előre kell tolni a szabályozóját. Iparkodtam őt vészes szándékától visszatartani, iparkodtam vele kézzelfoghatólag megértetni, hogy az órám a legtökéletesebb pontossággal jár. De hiába , ennek az emberalakot öltött baromnak a kis agyveleje nem akart tudni másról, mint hogy az órám négy percet késik és hogy a szabályozóját egy kicsit előre kell tolni és még én kínos aggodalommal ugráltam körülötte és könyörögtem neki, hogy hagyja békében az én szegény órámat, jámbor ábrázattal, kajánul el is követte ezt az alávaló merényletet. Az órám elkezdett sietni. Napról-napra előbbre került. Az első héten heves láz ütött ki rajta és a pulzusa százötvenet vert árnyékban. Rövid két hónap lepergése után a város összes időmérő szerszámait messze maga mögött hagyta és szakadár módra tizenhárom nappal előbbre volt a naptárnál. Már novemberben tartott és az első hó örömeit élvezte, amikor még a fák lombját az október szele himbálgatta. A házbérfizetés, a kölcsöntörlesztések és más hasonló dolgok terminusa olyan, pusztító gyorsasággal közeledett, hogy már nem bírtam tovább nyugodni. Elvittem egy óráéhoz, hogy pontosan igazítsa meg. Az órás megkérdezte, hogy volt-e már javítva az órám. Tagadólag válaszoltam — nem, még sosem volt reparálásra szüksége. Szeméből kaján megelégedés sugárzott, sietve fölnyitotta az órát, aztán egy kis kockavető urnát dugott a szeme elé és belepislantott az óra belső szerkezetébe. Azt mondta, hogy ki kell tisztogatni, meg kell kenni és azonkívül meg kell igazítani — egy hét múlva visszakaphatom. Miután kitisztogatta, megkente és megigazította, elkezdett késni az órám és olyan lassan ballagott előre, hogy valósággal a toronyórák álmos lassúságával bicegett. A vonatról rendesen lekéstem, minden tárgyalásra későn érkeztem és az ebédidőt mindig elszalasztottam; az órám a háromnapos haladékot négyre nyújtotta és megóvatoltatta a váltóimat, napról-napra jobban visszasülyedtem az előző napba, majd az azelőttibe, aztán azon NÉPSZAVA 1913 július 3. BELFOLD * * * Vázsonyi üzenete Hegedűs Lórántnak. Az aradi választás közepette Hegedűs Lóránt beszédet mondott, amelyben Vázsonyit is aposztrofálta és „legintimebb ellenfelének" címezgette. Vázsonyi most válaszolt erre a beszédre „Az Est"-ben, de ezt a választ nem igen köszöni meg a címzett. Kommentárok helyett itt adjuk az egész nyilatkozatot szószerint: —• Minthogy Hegedűs Lóránt legintimebb ellenfelének nevezett, természetesen csakis a legintimebb formában felejthetek neki. Amiként következik : — Kedves kicsi Lórántkám! Úgy hallom, hogy Aradon beszédecskét mondottál rólam. Úgy hallom, mert ti, a munka barátjai, csak teritett asztal mellett és a legintimebb zárt körben tartottatok magatoknak ingid lelkesítő szónoklatokat Úgy hallom, azt mondták, hogy az a te dolgozó munkás lelked háborog a mi időpazarlásunk miatt,, és különösen azért háborog, mert én demokrata létemre érthetetlen beszédeket tartok a grófok között. — Dehát vegyük csak sorrendben a beszédecskét. Miért háborog a te munkás lelked ! Ki nem enged téged dolgozni ? Én úgy tudom, hogy a legrettenetesebb politikai harcok idején is nyugodtan dolgoztál a Kereskedelmi Bankban és egyéb vállalatokban, akár mint Zola parasztja a szedáni ütközet alatt! — De nem pazaroltam én az idődet. Apádtól örökölt millióidat napról-napra szaporítod. Mi fáj hát neked! Az, hogy én már háromnegyed esztendeje alig dolgoztam magamnak valamit és minden munkámat ingyen a politikának és közcéloknak szentelem ? És hogy ilyenek vagyunk az ellenzéken elegen, akik időt, ideget és vagyont áldozunk, amig ti mulattok, duhajkodtok és megtöltitek zsebeiteket? A mi áldozatunk fáj neked ? Fáj neked, hogy pazaroljuk az időt és nem adjuk ki magas kamatra, miként ti valamennyien ? — Azt mondtad továbbá Lóránthám, hogy ~ érthetetlen beszédet mondtam a grófok közt. Ha érthetetlen volt, benned lehet a hiba. Először is azt mondtam rólatok, hogy a szuronyok' hegyén dongó legyecskék vagytok. Ezt csak megérted ? Vagyis móka volt az aradi úgynevezett agitációtok, mert hiszen elköltöttetek isten segedelmével egymillió koronát és fölhasználtátok az erőszak minden eszközét, de mint tréfás fiuk, olyan arcot vágtatok, mintha Arad belétek volna szerelmes és nem azokba a szép asszonyokba, akiknek arcképe a bankókon díszlik. / — Azt mondtam továbbá, hogy uj Königgrätz felé viszitek a monarchiát. Hát ezt sem érted ! Hogy nemsokára az elnyomott nép vágyakozni fog a népjogokon alakuló osztrák vettem észre magam, hogy magamban lődörgök az azelőtti hétben és elvesztettem szem elől a világot. A múzeumok múmiái iránt sajátos baráti rokonszenv kezdett elfogni és őszintén szerettem volna velük új értesüléseimet közölni. Újra elmentem hát az óváshoz. Mialatt én feszülten várakozva álldogáltam előtte, darabokra szedte szét az órát és aztán kijelentette, hogy a hengere „megdagadt." Biztosított róla, hogy három nap alatt sikerülnie fog terjedelmét a normálisra redukálni. Ezután az operáció után az óra „átlagosan" jól járt, de ezzel aztán végeztünk is minden jó tulajdonságával. Egy fél napig úgy járt, mint a megtestesült gonoszság és olyan üvöltést, tüsszögést, szuszogást és hortyogást csapott, hogy ekkora zajban még a tulajdon gondolataimat sem hallhattam, és amikor rájött a bolondja, nem volt az egész országban még egy óra, amely ekkora lármát tudott volna csapni. A nap többi részében pedig késett-késett, amíg csak annyi időt el nem harácsolt, hogy, valamennyi óra, amelyet siettében elhagyott, utól nem érte. És így huszonnégy óra leforgása után kellő helyen és időben megérkezett a maga pontos helyére. Átlagosan tehát nagyjában a helyi időt mutatta és senki sem panaszkodott, hogy túlbuzgó, vagy hogy elmulasztja kötelességét. De a helyes átlagidő egy órának bizony csak nagyon is kétes erénye s igy az egész instrumentumot elcipeltem egy másik óráshoz. Azt mondta, hogy az órának eltörött a rugója. Azt feleltem az óraműmesternek,hogy örvendek, hogy nincs valami nagyobb baja. Az igazat megvallva, fogalmam sem volt róla, hogy mi az a rugó, de idegennel szemben