Népszava, 1913. július (41. évfolyam, 153–178. sz.)

1913-07-01 / 153. szám

8 Ezek az állapotok, a belső elégedetlen­ség, az elnyomott népfaj­ok természetes vá­gyakozása kifelé— ez gyöngítette meg any­nyira az osztrák-magyar monarchiát, hogy egy Nikita, hogy Szerbia komoly és vesze­delmes ellenség lehetett számára. Szerbiát azért kellett a hivatalos külpolitikának letörni és megalázni, hogy a határainkon belül élő délszláv népekben az a meggyőző­dés ébredjen, hogy az osztrák-magyar mon­archia elég erős arra, hogy a kifelé gravi­táló délszlávokat akár erőszakkal is itt tartsa. Noha Szerbia kicsiny és hozzánk képest jelentéktelen állam, mégis a hatal­mas osztrák-magyar monarchia külpoliti­kájának nem volt más célja és ma sincsen, mint ennek a kis államnak a gyöngítése. Ez vezette a hivatalos külpolitikát akkor, ami­kor nem engedte a szerbeket a tenger­partra. Ez vezette akkor, amikor az önálló Albánia megteremtését még egy világhá­ború fölidézésével is kikényszerítette. Ez vezette akkor, amikor Romániát az osz­trák-magyar diplomácia fölbiztatta arra, hogy a Balkán-államok zsákmányából kö­veteljen részt a maga számára is. A többi Balkán-állam háború árán tudott csak te­rületi gyarapodáshoz jutni. Berchtold gróf a hármas szövetség mellé azzal akarta oda­láncolni Romániát, hogy katonai áldozatok nélkül is, a hármas szövetség protekciójá­val is megkapja azt, amit kiván. Ámde evés közben jön meg az étvágy és Románia nem érte be azzal, amit alamizsnaképpen juttat­tak neki, hanem ennél sokkal többet köve­tel. Követel pedig Bulgáriától, amely az­óta, hogy összeveszett Szerbiával — a „mi ellenségünkkel" — az osztrák-magyar mon­archia különös védettje. A szerb-bolgár összeütközés óta az osztrák-magyar diplo­mácia nyíltan a bolgárok pártjára állott, mert Szerbia minden gyöngítését a fekete­sárga Balkán-politika sikerének tekin­tették. Most azonban a velünk félszövetségben álló Románia egyenesen Szerbia s így köz­vetlenül Oroszország pártjára áll. A bolgárok gyűlölettel tekintenek a mon­archiára, mert reájuk uszította a romá­nokat. A románok gyűlölettel tekintenek rá, mert nem támogatta, őket eléggé. S az, hogy Ro­mánia most a bolgárok ellen fordul, világos jele annak, hogy kiperdül a hármasszövet­ségből is, amelynek évek óta legfőbb sikere éppen Romániának, az Oroszországgal hatá­ros Romániának a hármasszövetséghez való csatlakozása volt. Tisza István egyik delegációs beszédében mondotta, hogy a Keleti-tengertől egészen a Fekete-tengerig kell végighúzódnia annak a német-magyar-román táncnak, amely a szlávok előnyomulását van hivatva meggá­tolni és az északi meg déli szlávság egyesü­lését fogja megakadályozni. Hát ebből a hí­res láncból igen hamar sikerült a harmadik láncszemet: a románokat kikovácsolnia ép­pen annak a külső és­ belső politikának, amely Tisza Istvánban testesül meg. Ro­mánia mostani állásfoglalása nem következ­hetett volna be, ha Romániának a hármas­szövetséghez és különösen az osztrák-ma­gyar monarchiához való csatlakozása nem csak a diplomaták munkája lett volna, ha­nem olyan viszony, amelyet a nép és a köz­hangulat is helyesel. Már­pedig Romániá­ban gyűlölettel és haragos indulattal gondol­nak arra a Magyarországra, amelyben a ro­mánok milliói nemzeti elnyomatásban és szo­ciális kizsákmányolásban élnek. Hiába akar Tisza István oly módon békülni a román néppel, hogy a püspököket megvásárolja, hogy néhány stréber előtt megnyitja a hi­vatalok kapuit és az üzletekhez vezető ajtó­kat. Ily módon ki lehet elégíteni a nagyszájú demagógokat, de ez az etetés a román nép igazi nemzeeti és szociális elnyomatásán mit sem változtat. Azon csakis egy valóban de­mokratikus országos politikával, demokrati­kus önkormányzattal és közigazgatással le­het segíteni és amíg ez meg nem történik, addig a románok valóban elnyomott nép lesznek és Romániában a magyarságot és a monarchiát porkolábnak és elnyomónak fogja tartani a nép és a közhangulat. Ez a gyűlölet, ez az ellenséges indulat csak alka­lomra vár, hogy kitörjön és jelentkezzék. Bizonyos, hogy a román külpolitika leg­újabb változása, amely az osztrák-magyar diplomáciának legsúlyosabb vereségei közé tartozik, jórészben ennek a néphangulatnak és az azt megteremtő feudális magyar poli­tikának, a Tisza Istvánok reakciós uralmá­nak tudható be. Ily módon sodorja a magyar reakció, a magyar feudális urak abszolutiz­musa, a magyar osztályuralom egyre na­gyobb belső és külső bonyodalmak és vesze­delmek közé az egész monarchiát. Ha Ro­mánia hadat üzen Bulgáriának, akkor a maga módján, a történelmi erők megszabta viszonyok között, de mégis csak a magyar agrárizmus és nacionalizmus pusztításairól szóló számlát nyújtja át az osztrák-magyar külpolitika vezetőinek. •­0­ *. * * Az én fimm. írta Mask Twain. Az én szép új órám másfél évig pontosan járt, anélkül, hogy sietett vagy késett volna és anélkül, hogy szerkezetének bármely része is eltört volna, anélkül, hogy egy percre is megállott volna. Már végre is azt kezdtem tartani róla, hogy az időt és órát föltétlenül pontosan jelzi és hogy testének szerkezete és csontváza elpusztíthatatlan és örökkön való. Egy este azonban elfeledtem fölhúzni. Bántott a dolog, mintha valami föltétlenül bekövetkező szerencsétlenség hírnöke és elő­futárja lett volna. De lassan-lassan megint földerült a kedélyállapotom és babonás sej­telmeimnek parancsoló gőggel, ajtót mutat­tam. Másnap bementem a legelső órásboltba, hogy pontosan megigazíttassam. Az üzlet tu­lajdonosa kikapta a kezemből, hogy kíván­ságomhoz mérten megigazítsa. Aztán hirte­len megszólalt: — Négy percet késik,­­ előre kell tolni a szabályozóját. Iparkodtam őt vészes szándékától vissza­tartani, iparkodtam vele kézzelfoghatólag megértetni, hogy az órám a legtökéletesebb pontossággal jár. De hiába , ennek az ember­alakot öltött­ baromnak a kis agyveleje nem akart tudni másról, mint hogy az órám négy percet késik és hogy a szabályozóját egy ki­csit előre kell tolni és még én kínos aggoda­lommal ugráltam körülötte és könyörögtem neki, hogy hagyja békében az én szegény órámat, jámbor ábrázattal, kajánul el is kö­vette ezt az alávaló merényletet. Az órám elkezdett sietni. Napról-napra előbbre került. Az első héten heves láz ütött ki rajta és a pulzusa százötvenet vert árnyék­ban. Rövid két hónap lepergése után a város összes időmérő szerszámait messze maga mö­gött hagyta és szakadár módra tizenhárom nappal előbbre volt a naptárnál. Már novem­berben tartott és az első hó öröm­eit élvezte, amikor még a fák lombját az október szele himbálgatta. A házbérfizetés, a kölcsöntör­lesztések és más hasonló dolgok terminusa olyan, pusztító gyorsasággal közeledett, hogy már nem bírtam tovább nyugodni. Elvittem egy óráéhoz, hogy pontosan iga­zítsa meg. Az órás megkérdezte, hogy volt-e már javítva az órám. Tagadólag válaszoltam — nem, még sosem volt reparálásra szüksége. Szeméből kaján megelégedés sugárzott, si­etve fölnyitotta az órát, aztán egy kis kocka­vető urnát dugott a szeme elé és belepislan­tott az óra belső szerkezetébe. Azt mondta, hogy ki kell tisztogatni, meg kell kenni és azonkívül meg kell igazítani — egy hét múlva visszakaphatom. Miután kitisztogatta, megkente és megiga­zította, elkezdett késni az órám és olyan las­san ballagott előre, hogy valósággal a torony­órák álmos lassúságával bicegett. A vonat­ról rendesen lekéstem, minden tárgyalásra későn érkeztem és az ebédidőt mindig elsza­lasztottam; az órám a háromnapos haladékot négyre nyújtotta és megóvatoltatta a váltói­mat, napról-napra jobban visszasülyedtem az előző napba, majd az azelőttibe, aztán azon NÉPSZAVA 1913 július 3. BELFOLD * * * Vázsonyi üzenete Hegedűs Lórántnak. Az aradi választás közepette Hegedűs Ló­­­ránt beszédet mondott, amelyben Vázsonyit is aposztrofálta és „legintimebb ellenfelének" címezgette. Vázsonyi most válaszolt erre a beszédre „Az Est"-ben, de ezt a választ nem igen köszöni meg a címzett. Kommentárok helyett itt adjuk az egész nyilatkozatot szó­szerint: —• Minthogy Hegedűs Lóránt legintimebb ellenfelének nevezett, természetesen csakis a legintimebb formában felejthetek neki. Amiként következik : — Kedves kicsi Lórántkám! Úgy hallom, hogy Aradon beszédecskét mondottál rólam. Úgy hallom, mert ti, a munka barátjai, csak teritett asztal mellett és a legintimebb zárt körben tartottatok magatoknak ingid­ lelke­sítő szónoklatokat Úgy hallom, azt mondták, h­ogy az a te dolgozó munkás lelked háborog a mi időpazarlásunk miatt,, és különösen azért háborog, mert én demokrata létemre érthetet­len beszédeket tartok a grófok között. — Deh­át vegyük csak sorrendben a beszé­decskét. Miért háborog a te munkás lelked ! Ki nem enged téged dolgozni ? Én úgy tudom, hogy a legrettenetesebb politikai harcok ide­jén is nyugodtan dolgoztál a Kereskedelmi Bankban és egyéb vállalatokban, akár mint Zola parasztja a szedáni ütközet alatt! — De nem pazaroltam én az idődet. Apádtól örökölt millióidat napról-napra szaporítod. Mi fáj hát neked! Az, hogy én már három­negyed esztendeje alig dolgoztam magamnak valamit és minden munkámat ingyen a politi­kának és közcéloknak szentelem ? És hogy ilye­nek vagyunk az ellenzéken elegen, akik időt, ideget és vagyont áldozunk, amig ti mulattok, duhajkodtok és megtöltitek zsebeiteket? A mi áldozatunk fáj neked ? Fáj neked, hogy paza­roljuk az időt és nem adjuk ki magas kamatra, miként ti valamennyien ? — Azt mondtad továbbá Lóránthám, hogy ~ érthetetlen beszédet mondtam a grófok közt. Ha érthetetlen volt, benned lehet a hiba. Elő­ször is azt mondtam rólatok, hogy a szuronyok' hegyén dongó legyecskék vagytok. Ezt csak megérted ? Vagyis móka volt az aradi úgy­nevezett agitációtok, mert hiszen elköltöttetek isten segedelmével egymillió koronát és föl­használtátok az erőszak minden eszközét, de mint tréfás fiuk, olyan arcot vágtatok, mintha Arad belétek volna szerelmes és nem azokba a szép asszonyokba, akiknek arcképe a bankó­kon díszlik. /­ — Azt mondtam továbbá,­­ hogy uj König­grätz felé viszitek a monarchiát. Hát ezt sem érted ! Hogy nemsokára az elnyomott nép vá­gyakozni fog a népjogokon alakuló osztrák vettem észre magam, hogy magamban lődör­gök az azelőtti hétben és elvesztettem szem elől a világot. A múzeumok múmiái iránt sajátos baráti rokonszenv kezdett elfogni és őszintén szeret­tem volna velük új értesüléseimet közölni. Újra elmentem hát az óváshoz. Mialatt én feszülten várakozva álldogáltam előtte, darabokra szedte szét az órát és aztán kijelentette, hogy a hengere „megdagadt." Biztosított róla, hogy három nap alatt sike­rülnie fog terjedelmét a normálisra redu­kálni. Ezután az operáció után az óra „átla­gosan" jól járt, de ezzel aztán végeztünk is minden jó tulajdonságával. Egy fél napig úgy járt, mint a megtestesült gonoszság és olyan üvöltést, tüsszögést, szuszogást és hor­tyogást csapott, hogy ekkora zaj­ban még a tulajdon gondolataimat sem hallhattam, és amikor rájött a bolondja, nem volt az egész országban még egy óra, amely ekkora lármát tudott volna csapni. A nap többi részében pedig késett-késett, amíg csak annyi időt el nem harácsolt, hogy, valamennyi óra, amelyet siettében elhagyott, utól nem érte. És így huszonnégy óra lefor­gása után kellő helyen és időben megérkezett a maga pontos helyére. Átlagosan tehát nagy­jában a helyi időt mutatta és senki sem pa­naszkodott, hogy túlbuzgó, vagy hogy elmu­lasztja kötelességét. De a helyes átlagidő egy órának bizony csak nagyon is kétes erénye s igy az egész instrumentumot elcipeltem egy másik órás­hoz. Azt mondta, hogy az órának eltörött a rugója. Azt feleltem az óraműmesternek,hogy örvendek, hogy nincs valami nagyobb baja. Az igazat megvallva, fogalmam sem volt ró­la, hogy mi az a rugó, de idegennel szemben

Next