Népszava, 1915. augusztus (43. évfolyam, 275–305. sz.)
1915-08-01 / 275. szám
2 vendővel terhes időnek fellő küzdelmeiből erősebben fog kikerülni. Mégis a sok mellett való a gondolkodásnak két iránya, amelyek sok véleménykülönbséget okoznak. Az egyik iránypont a proletárság tisztán politikai, a másik tisztán társadalmi céljaiban rejlik. A háború minden tekintetben szétválasztó hatású és hiábavaló igyekezet azt kimutatni, hogy az ántánt vagy a központi hatalmak táborában van a demokrácia, a militarizmus, a nemzetiségi elv. Az ántánt úgynevezett demokráciája a cárizmus oldalán küzd és politikai rabszolgaságban sínylődő négereket és hindukat dob a harcélre. A központi hatalmakkal együtt küzd a törökök ma még ázsiai hatalma. A francia és orosz militarizmus semmi tekintetben sem áll hátrább az úgynevezett porosz militarizmusnál, sem a szolgálati idő tartama, sem maga a szolgálat, sem az anyagi áldozatok tekintetében, sem másféle szempontból. A nemzetiségi elv megsértése is egyformán megtörténik mindkét táborban, Nos mégis azok, akik mint a francia és angol burzsoázia imperialista kalandjainak, de mindenekelőtt mint az orosz milliárdok és az angol tengeri uralmi törekvéseknek áldozatai vonulnak harcba, makacs meggyőződésük, hogy itt a demokráciának a reakció elleni harca folyik. Mert Franciaország köztársaság és Anglia demokratikus kormány alatt él. Az igaz, hogy Anglia és Franciaország az egész világra nézve a demokrácia előharcosai voltak, igaz, hogy minden komoly politikus értékes mintáknak tartja a törvényhozás és igazságszolgáltatás azon formáit, amelyeket különösen az angol nép kifejlesztett. Gyerekes dolog ezeket a demokráciákat mint politikai alakulatokat kisebbíteni és a népek politikai életéből e legfontosabb ösztönző és taníló eszközöket kiselejtezni. . . Azok a nyugati" államok, amelyek mint a demokrácia anyaországai politikai szempontból nagy tekintélyek, egyszersmind társadalmi szempontból is a kapitalizmus legrégibb országai, amelyekben a tőkés burzsoázia legtisztább osztályuralmát építette föl. Ez az osztályuralom e nyugati államok belső életében mindazonáltal enyhítve van a tömegek politikai mozgásszabadságával, Angliában különösen a tömegek szakszervezeti és szövetkezeti önsegélyének eredményével, de mégis fönnáll olyan brutalitással, amely kiállja a versenyt a központi hatalmak társadalmi elnyomásával. A politikailag reakciós Német birodalom törvény és kormányzás útján sokáig egyedül és sokkal szélesebb körben honosította meg a munkásosztályról való társadalmi gondoskodást és sokkal becsületesebben fejlesztette, mint a nyugati államok. Talán nem legkevésbé azért, mert kapitalizmusa fiatalabb és a sokáig uralkodó agrárérdekek a kapitalista fejlődést a munkásvédelem segítségével iparkodtak visszaszorítani, történt az, hogy a német munkásosztály társadalmi helyzete éppen nem úgy alakult ki, mint ahogy azt a nyugateurópai burzsoázia s nem ritkán a francia és anngol proletárság képviselői is képzelik. A német munkásnak nem volna semmi oka sem társadalmi nyereséget látni abban, hogy a saját burzsoáziája uralmát a franciáé vagy az angolé kövesse, vagy hogy ezek a burzsoáziák őt „fölszabadítsák”. Egyébként nem a nyugati államok burzsoáziájának belpolitikai uralma a döntő ebben a kérdésben, hanem az angol és francia proletárság. Ami jelentőségteljes és amit a nyugati államok szocialistái szeretnek figyelmen kívül hagyni, az az a körülmény, hogy ez a két burzsoázia a világnak csaknem valamennyi államát és népét tőkéje uralma alatt tartja. Ha a francia burzsoázia Oroszországot és sok más államot mint adósát szolgaságban tartja, ha Anglia tőkésosztálya tőkéje révén a félvilágnak parancsol, az illető országok proletársága ezt mégis tőkésuralomnak érzi, habár leplezve van is és mint ilyen akadálya fejlődésének. Mint annak idején Engels, Anglia monopóliumát, amely szerint ő legyen és maradjon a világ egyetlen gyára, a gazdasági és kulturális fejlődés akadályának érezte, úgy érzi az antant gondolatkörén kívül minden szocialista Anglia kizárólagos tengeri uralmában, Anglia és Franciaország kíméletlen tengeri és gyarmati terjeszkedésében, valamint abban a politikai diktatúrában, amelyet Franciaország és Anglia tőkéje az utóbbi évtizedekben gyakorolt, azt a társadalmi veszedelmet, amely egy hajszálnyival sem tekinthető kisebbnek vagy enyhébbnek, mint saját országának junkeruralma, amely utóbbit a gazdasági fejlődés önként le fog győzni. Az egymásban harcban álló államok politikai és társadalmi értékelése szükségsre-Hol van az élet? Feketét látok! Gyászruha lett a szép, a divat: Hol a fiatok? Hol az apátok? A nevető szem sirva sirat... Ha kivirágzik a temető — Benne mi nő?! ... Kultura vára! De leomoltál! Hova temettük el nyomodat? Hinni te benned?! Sohase voltál! Hol keresel új okosokat? Ki fictyel arra, mit rima mond: — Lesz-e bolond? rideg eltérő és így semmi sem csodálatosabb, mint az, hogy azok a bizalmi férfiak, akiknek különös feladatuk a munkásosztály politikai képviselete, az eseményeket másként ítélik meg, mint a szakszervezeti és bizalmi férfiak. A szakszervezeti vezető látja, hogy a gyárban a monarchikus alkotmány, a vállalkozók korlátlan egyeduralma Franciaországban és mindenekelőtt Belgiumban fönnáll minden állami demokrácia ellenére; ő tehát, sajnos, könynyen hajlandó a politikai szabadságok értékének leszállítására, ellenben a politikus könnyen mellőzi a gyár alkotmányát az állam alkotmányával szemben. Mint másutt, úgy a munkásmozgalomban is szétválasztja az embereket a foglalkozás. Olyan pártokban azonban, mint amilyen a francia, amely nem alapszik erősen szervezett szakmai és szövetkezeti mozgalmon, amelynek gondoskodása csaknem kizárólag politikai irányú, az egyoldalúság könnyen vakká teszi az embereket. Csak ez magyarázza azt a fölfogást, amelyben legalább külső látszat szerint a francia munkás leledzik, mintha az antant burzsoáziájának harca Németország burzsoáziája ellen politikai „fölszabadító harc" lenne. A Német Birodalom szociáldemokráciáján belül az ellentétek túlcsapongásai önként elsimulnak, mihelyt meglesz a teljes véleményszabadság. Az osztrák mozgalomban a párt- és szakszervezet történelmileg oly szorosan együtt fejlődött, hogy itt a fölvilágosításul szolgáló vita vita marad. K. N I * * Kultupa. Hol van a Kékei Hol van a jóság ? Hol van a testvéri szeretet? Szivet, a lelket hát ma kik óják? Össze mi köt most ezereket? Megszületendnek uj talajon.? — Én tagadom! Kultura vára merre felérlik? Sokszemü napja kikre ragyog? irath! mi vezettünk földön az égig, És mit aratsz most? Mit aratok? A haladó nép újra tanult:— Itt van a mult! * Ágyúgolyóknak büszke szavára Lángra tüzelten ég a szemem. Két fiam elment, el a csatába, A csatazajban hogy keresem! Több diadalt vájjon ki talál? — Tán a halál... Győzelem utján végre megállunk... Vissza ti hősök! Él a haza! Hej, de sokat haltunk, de csatáztunk. Fia, unoka, bátor apa! Itt van az élet, multi veszély —Él, aki él! Csizmadia Sándor. NÉPSZAVA 1915 augusztus 1. Bán&ámai* Xnta GyricS: Bztysse. Nagyon, szomorú ez a visszaemlékezés 5 . (» A falu végén kis, piszkos mellékutca. Jobbról a sivár, magas, fehér fala húzódik egy nagy úriháznak. Balról négy kis, alacsony, összeépített munkásház szennyes szürke kőből, sötétzöld ablakrámákkal. Sötét, hűvös, puszta hely ez. Talán sohasem süt a nap ebbe a piszkos, mindig nedves zugba. De egy kissé odébb szélesen terül a szabad mező, ott már egészséges életkedv és napfényes öröm uralkodik. . A négy ház közül egyiknek ablaka, ajtaja le van zárva. Az ajtó mellett kopott, hoszszúkás négyszögű, fekete zászló leng, ezüst halálfejjel a közepén és ezüst rojtokkal a szélén. A házikó küszöbén szalmakoszorú, rajta vörös tégla. Halott fekszik ebben a házba . Magas, sovány, halvány legény volt. Jól ismertem, Julesnek hívták. Szerencsétlen, különösen rossz képe volt, szeméből alattomosság pislogott. Rossz volt a hite is, tolvaj, korhely, verekedő, majdnem gyilkos hítében állott. Nem ok nélkül. Lusta volt, lopott, ivott, verekedett. Apja ácsmester volt, nála dolgozott, de ezzel sem fért össze, végre kidobta. Folyton lejjebb züllött. Most már akár akarta, akár nem, lopnia vagy rabolnia kellett, mert sehol sem kapott munkát. Többször látták egy hirhedt csavargó- és tolvajbanda társaságában és nem történt a faluban olyan betyárság, amiben ő nem vett volna részt. Legalább is így gondolták, de sohasem tudták rábizonyítani. A mezei és erdőőröknek, a csendőröknek sohasem sikerült őt bíróilag elitéltetni.. Egyszer egy gazdag parasztlegényt este, amikor a vásárról hazafelé ment, három fickó megtámadta, kirabolta és félig agyonverte. A legény fölépült és határozottan megvádolta Julest, hogy ő volt a támadók egyike. A csendőrök örvendeztek, az egész falu föllélegzett: — No, végre mégis csak rajtacsípték! De a ravasz fickó védekezett. Azt mondta, nem is volt ott. Azon az estén késő éjszakáig a kedvesénél volt, azután, mint gyakran szokta, egy pajtába ment aludni. Majd furcsa vigyorgással azt mondta: — Megjavultam, dolgozom, meg fogok házasodni. A csendőrök megindították a nyomozást. Megtudták, hogy Jules azon az estén tényleg a leánynál volt, aki állítólag a kedvese. De a leány a sülkedt, tolvajfészekből való volt, az ő tanúbizonysága kissé gyanúsnak látszott s azonfölül a támadás is éjfél felé