Népszava, 1915. augusztus (43. évfolyam, 275–305. sz.)

1915-08-01 / 275. szám

2 vendővel terhes időnek fellő küzdelmeiből erősebben fog kikerülni. Mégis a sok mellett való a gondolkodás­nak két iránya, amelyek sok vélemény­különbséget oko­znak. Az egyik iránypont a proletárság tisztán politikai, a másik tisztán társadalmi céljaiban rejlik. A háború minden tekintetben szétvá­lasztó hatású és hiábavaló igyekezet azt kimutatni, hogy az ántánt vagy a központi hatalmak táborában van a demokrácia, a militarizmus, a nemzetiségi elv. Az ántánt úgynevezett demokráciája a cárizmus olda­lán küzd és politikai rabszolgaságban síny­lődő négereket és hindukat dob a harc­élre. A központi hatalmakkal együtt küzd a törökök ma még ázsiai hatalma. A fran­cia és orosz militarizmus semmi tekintet­ben­ sem áll hátrább az úgynevezett porosz militarizmusnál, sem a szolgálati idő tar­tama, sem maga a szolgálat, sem az anyagi áldozatok tekintetében, sem másféle szem­­pontból. A nemzetiségi elv megsértése is egyformán megtörténik mindkét táborban, Nos mégis azok, akik mint a francia és angol burzsoázia imperialista kalandjai­nak­, de mindenekelőtt mint az orosz mil­liárdok és az angol tengeri uralmi törekvé­seknek áldozatai vonulnak harcba, makacs meggyőződésük, hogy itt a demokráciának a reakció elleni harca folyik. Mert Francia­ország köztársaság és Anglia demokratikus kormány alatt él. Az igaz, hogy Anglia és Franciaország az egész világra nézve a demokrácia elő­harcosai voltak, igaz, hogy minden komoly politikus értékes mintáknak tartja a tör­vényhozás és igazságszolgáltatás azon for­máit, amelyeket különösen az angol nép ki­fejlesztett. Gyerekes dolog ezeket a demo­kráciákat mint politikai alakulatokat ki­sebbíteni és a népek politikai életéből e legfontosabb ösztönző és taní­ló eszközöket kiselejtezni. . . Azok a nyugati" államok, amelyek mint a demokrácia anyaországai politikai szem­pontból nagy tekintélyek, egyszersmind társadalmi szempontból is a kapitalizmus legrégibb országai, amelyekben a tőkés burzsoázia legtisztább osztályuralmát épí­tette föl. Ez­ az osztályuralom e nyugati államok belső életében mindazonáltal enyhítve van a tömegek politikai mozgásszabadságával, Angliában különösen a tömegek szakszer­vezeti és szövetkezeti önsegélyének ered­ményével, de mégis fönnáll olyan brutali­tással, amely kiállja a versenyt a központi hatalmak társadalmi elnyomásával. A politikailag reakciós Német birodalom tör­vény és kormányzás útján sokáig egyedül és sokkal szélesebb körben honosította meg a munkásosztályról való társadalmi gon­doskodást és sokkal becsületesebben fej­lesztette, mint a nyugati államok. Talán nem legkevésbé azért, mert kapitalizmusa fiatalabb és a sokáig uralkodó agrárérde­kek a kapitalista fejlődést a munkásvéde­lem segítségével iparkodtak visszaszorí­tani, történt az, hogy a német munkás­osztály társadalmi helyzete éppen nem úgy alakult ki, mint ahogy azt a nyugat­európai burzsoázia s nem ritkán a francia és anngol proletárság képviselői is képze­lik. A német munkásnak nem volna semmi oka sem társadalmi nyereséget látni ab­ban, hogy a saját burzsoáziája uralmát a franciáé vagy az angolé kövesse, vagy hogy ezek a burzsoáziák őt „fölszabadít­sák”. Egyébként nem a nyugati államok bur­zsoáziájának belpolitikai uralma a döntő ebben a kérdésben, hanem az angol és francia proletárság. Ami jelentőségteljes és amit a nyugati államok szocialistái sze­retnek figyelmen kívül hagyni, az az a kö­rülmény, hogy ez a két burzsoázia a világ­nak csaknem valamennyi államát és népét tőkéje uralma alatt tartja. Ha a francia burzsoázia Oroszországot és sok más álla­mot mint adósát szolgaságban tartja, ha Anglia tőkésosztálya tőkéje révén a fél­világnak parancsol, az illető országok proletársága ezt­­ mégis tőkésuralomnak érzi, habár leplezve van is és mint ilyen akadálya fejlődésének. Mint annak ide­jén Engels, Anglia monopóliumát, amely szerint ő legyen és maradjon a világ egyet­len gyára, a gazdasági és kulturális fej­lődés akadályának érezte, úgy érzi az antant gondolatkörén kívü­l minden szo­cialista Anglia kizárólagos tengeri ural­mában, Anglia és Franciaország kímélet­len tengeri és gyarmati terjeszkedésében, valamint abban a politikai diktatúrában, amelyet Franciaország és Anglia tőkéje az utóbbi évtizedekben gyakorolt, azt a társadalmi veszedelmet, amely egy haj­szálnyival sem tekinthető kisebbnek vagy enyhébbnek, mint saját országának junker­uralma, amely utóbbit a gazdasági fejlő­dés önként le fog győzni. Az egymásban harcban álló államok poli­tikai és társadalmi értékelése szükségsre-Hol van az élet? Feketét látok! Gyászruha lett a szép, a divat: Hol a fiatok? Hol az apátok? A nevető szem sirva sirat... Ha kivirágzik a temető — Benne mi nő?! ... Kultura vára! De leomoltál! Hova temettük el nyomodat? Hinni te benned?! Sohase voltál! Hol keresel új okosokat? Ki fictyel arra, mit rima mond: — Lesz-e bolond? rideg eltérő és így semmi sem csodálato­sabb, mint az, hogy azok a bizalmi férfiak, akiknek különös feladatuk a munkásosz­tály politikai képviselete, az eseményeket másként ítélik meg, mint a szakszervezeti és bizalmi férfiak. A szakszervezeti vezető látja, hogy a gyárban a monarchikus al­kotmány, a vállalkozók korlátlan egyed­uralma Franciaországban és mindenek­előtt Belgiumban fönnáll minden állami demokrácia ellenére; ő tehát, sajnos, köny­nyen hajlandó a politikai szabadságok ér­tékének leszállítására, ellenben a politikus könnyen mellőzi a gyár alkotmányát az állam alkotmányával szemben. Mint más­utt, úgy a munkásmozgalomban is szét­választja az embereket a foglalkozás. Olyan pártokban azonban, mint amilyen a francia, amely nem alapszik erősen szer­vezett szakmai és szövetkezeti mozgalmon, amelynek gondoskodása csaknem kizárólag politikai irányú, az egyoldalúság könnyen vakká teszi az embereket. Csak ez magya­rázza azt a fölfogást, amelyben legalább külső látszat szerint a francia munkás le­ledzik, mintha az antant burzsoáziájának harca Németország burzsoáziája ellen poli­tikai „fölszabadító harc" lenne. A Német Birodalom szociáldemokráciáján belül az ellentétek túlcsapongásai önként elsimulnak, mihelyt meg­lesz a teljes vé­leményszabadság. Az osztrák mozgalom­ban a párt- és szakszervezet történelmileg oly szorosan együtt fejlődött, hogy itt a fölvilágosításul szolgáló vita­­ vita marad. K. N­ I * * Kultupa. Hol van a Kékei Hol van a jóság ? Hol van a testvéri szeretet? Szivet, a lelket hát ma kik óják? Össze mi köt most ezereket? Megszü­letendnek uj talajon.? — Én tagadom! Kultura vára merre fel­érlik? Sokszemü napja kikre ragyog­? irath! mi vezettünk földön az égig, És mit aratsz most? Mit aratok? A haladó nép újra tanult:— Itt van a mult! * Ágyúgolyóknak büszke szavára Lángra tü­zelten ég a szemem. Két fiam elment, el a csatába, A csatazajban hogy keresem! Több diadalt vájjon ki talál? — Tán a h­alál... Győzelem utján végre m­egállunk... Vissza ti hősök! Él a haza! Hej, de sokat haltunk, de csatáztunk­. Fia, unoka, bátor apa! Itt van az élet, mult­i veszély —­Él, aki él! Csizmadia Sándor. NÉPSZAVA 1915 augusztus 1. Bán&ámai* Xnta Gyr­icS: Bztysse. Nagyon, szomorú ez a visszaemlékezés 5 . (» A falu végén kis, piszkos mellékutca. Jobbról a sivár, magas, fehér fala húzódik egy nagy úriháznak. Balról négy kis, ala­csony, összeépített munkásház szennyes szürke kőből, sötétzöld ablakrámákkal. Sö­tét, hűvös, puszta hely ez. Talán sohasem süt a nap ebbe a piszkos, mindig nedves zugba. De egy kissé odébb szélesen terül a szabad mező, ott már egészséges életkedv és napfényes öröm uralkodik. . A négy ház közül egyiknek ablaka, ajtaja le van zárva. Az ajtó mellett kopott, hosz­szúkás négyszögű, fekete zászló leng, ezü­st halálfejjel a­ közepén és ezüst rojtokkal a szélén. A házikó küszöbén szalmakoszorú, rajta vörös tégla. Halott fekszik ebben a házba . Magas, sovány, halvány legény volt. Jól ismertem, Julesnek hívták. Szerencsétlen, különösen rossz képe volt, szeméből alatto­­mosság pislogott. Rossz volt a hite is, tolvaj, korhely, verekedő, majdnem gyilkos híté­ben állott. Nem ok­ nélkül. Lusta volt, lopott, ivott, verekedett. Apja ácsmester volt, nála dolgo­zott, de ezzel sem fért össze, végre kidobta. Folyton lejjebb züllött. Most már akár akar­ta, akár nem, lopnia vagy rabolnia kellett, mert sehol sem kapott munkát. Többször látták egy hirhedt csavargó- és tolvajbanda társaságában és nem történt a faluban olyan betyárság, amiben ő nem vett volna részt. Legalább is így gondolták, de sohasem tud­ták rábizonyítani. A mezei és erdőőröknek, a csendőröknek sohasem sikerült őt bíróilag elitéltetni.. Egyszer egy gazdag paraszt­legényt este, amikor a vásárról hazafelé ment, három fickó megtámadta, kirabolta és félig agyonverte. A legény fölépült és ha­tározottan megvádolta Julest, hogy ő volt a támadók egyike. A csendőrök örvendeztek, az egész falu föllélegzett: — No, végre mégis csak rajtacsípték! De a ravasz fickó védekezett. Azt mondta, nem is volt ott. Azon az estén késő éjsza­káig a kedvesénél volt, azután, mint gyak­ran szokta, egy pajtába ment aludni. Majd furcsa vigyorgással azt mondta: — Megjavultam, dolgozom, meg fogok há­zasodni. A csendőrök megindították a nyomozást­. Megtudták, hogy Jules azon az estén tény­leg a leánynál volt, aki állítólag a kedvese. De a leány a sü­l­k­edt, tolvajfészekből való volt, az ő tanúbizonysága kissé gyanúsnak látszott s azonfölü­l a támadás is éjfél felé

Next