Népszava, 1918. szeptember (46. évfolyam, 204–228. sz.)

1918-09-01 / 204. szám

A föld mélyében dolgozik a bányász. Napsugár egész évben nem éri testét. Míg a boldog gazdagok semmittevő testüket napfürdővel ápolgatják, a bányász a föld forró méhében izzadságban füröszti vá­nyadt, sovány testét. Szeme már hozzáidomult a földalatti homályhoz: pislog, ha véletlenül néhanapján napsugár éri. Naponta leszáll a mélybe, élete minden pillanatban kockán fo­rog: bányalég robban, kötél szakad, víz bezu­han, mindig a bányászt éri a halál... A bányász munkáján alapszik az egész ipar, az egész kultúra. Ő hozza föl a szenét, amely a vonatot fűti, a gépeket hajtja, a vasat ol­vasztja, ő vájja ki a vasércet, ő kutat arany és ezüst után. A bányász munkája nélkül nincs nagyvárosi élet, nincs modern kultúra. Ezért a fáradságos, életveszélyes és fontos munkáért mindezideig kevés köszönetet kapott a bányász a mai társadalomtól. A bányák mun­kásai szinte a mai napig kivételes törvények alatt élnek. A betegség és baleset elleni bizto­sítás rájuk nem vonatkozik; középkori szer­vezetű bányatársládák, amelyekhez a bányá­szok adják a jövedelmet, de a bányaigazgató­ságok rendelkezése alatt állnak, helyettesítik náluk a modern betegsegélyző pénztárakat. És ami ennél is fontosabb, a magyar bányamun­kásnak a legutóbbi ideig nem volt szervezke­dési szabadsága. Minden egy­éb magánembe­rek vagy vállalatok szolgálatában álló ipari munkások számára szabad a szervezkedés, csak a bányabárók tudták kierőszakolni azt a pri­vilégiumot, hogy az ő munkásaiknak tilos le­gyen a szervezkedés. A bányászok szervezkedési tilalmát hosszú küzdelem után sikerült megtörni. És ezzel oly hatalmas arányú és oly gyorsütemű szervez­kedés indult meg, amely a munkásmozgalom történetében páratlan. Folyó év január 28-án hagyta jóvá a belügyminiszter a szövetség alap­szabályait. Az előkészítő munkák befejezése után, március 3-án alakultak meg az első helyi­csoportok és utánuk rohamlépésben haladt a szervezési munka tovább, úgy hogy ma, nem egészen félévi munka után olyan eredményre tekinthetünk vissza, amelyre valamennyien büszkék lehetünk, mert Magyarországon szak­szervezet ilyen rohamos fejlődést még nem ért el. A Magyarországi Bánya- és Kohómunkások Szövetsége most, félév után 58 helyi csoport, 14 befizetőhely, 35.164 tag és 142.180 korona be­vétellel bír. Olyan eredmény ez, amelyre a magyar munkásmozgalom csakúgy büszke le­het, mint a bányászmozgalmat vezető buzgó szervező elvtársak. Az az első országos közgyű­lés, amelyet a Bánya- és Kohómunkások Or­szágos Szövetsége szeptember 21., 22. és 23-án Budapesten tart, a magyar munkásmozgalm igazi ünnepnapjai közé fog tartozni. Pedig a fejlődés még korántsem ért véget. A Bányamunkás legújabb számában olvassuk a következő érdekes sorokat: A Magyarországon dolgozó bányamunkások nagyobb része már tagja a szövetségnek, még­pedig az a rész, amely a nagyobb bányatelepe­­ken dolgozik és így a termelésben döntő té­nyező. Tisztán időbeni lehetetlenség volt az, hogy még a többi bányamunkások részére is a helyi csoportot meg nem alakítottuk. Naponta jönnek a szövetség központjához sürgető le­velek, amelyben különböző helyekről kérik a helyi csoport megalakítását. Természetesen a­ szövetség központja nem képes ezen fölhívá­soknak egyszerre eleget tenni, hanem bizonyos sorrendben, egymás után kell a helyi csopor­tokat megalakítani. Ezrek vannak még az elv­társak között, akik csak a szabad szervezet tag­jai és akik türelmetlenül várják azt, hogy az ő telepükön is mielőbb megalakítsuk a helyi­csoportot, hogy részt vegyenek abban a küzde­lemben, amelyet Magyarország bányamunkás­sága helyzetének megjavítása érdekében meg­indított. Ezzel kapcsolatban rá kell mutatnunk arra az érdekes különbségre, amely a bányászszer­vezet és a többi szakszervezet fejlődésében mutatkozik. A legtöbb szakszervezet évekkel ezelőtt helyi egyesületekből alakult át orszá­gos szövetséggé és évekig tartó munka kellett ahhoz, amíg a szakmához tartozó munkások nagy részét a szervezkedés eszméjének meg­nyerték. Ellenben a bányászok szervezete egyenesen mint országos szervezet alakult meg és a központból kiindulva halad a szerve­zési munka kifelé. Csodás nagy munkáról számol be ilyenfor­mán a bányászszervezet vezetősége az­ első félévben. Ama nagy és nehéz küzdelmek kö­zött, amelyet konok közigazgatási tisztvise­lőkkel, a tőke érdekeinek vad védőivel folytat, a szervezet, egyre nő és gyarapodik. A Bányamunkás, a szervezett bányászok lapja, magyar nyelven 32.000, tót nyelven 1500 és román nyelven 5500 példányban jelenik meg, összesen 42.000 példányban megy szét az ország különböző részeibe. A bányászszervezet ma, félév lefolyása után, a vasmunkások u­tán az ország második szervezete. Minden proletárnak meleg szeretete kíséri további útján az új szervezetet; minden mun­kásnak az a hő kívánsága, hogy a föld mélyé­ben dolgozó testvéreink jobb életet,­több­­sza­badságot vívjanak ki maguknak, hogy nekik is jusson egy kis napsugár munkáséletük földe­rítésére. « — Már jó egy hete bizony. Az öreg megcsóválta néhányszor a fejét és őszinte részvéttel mondta: — Oh, fiaim ... fiaim!... Azután megígérte, hogy most bemegy a városba és gondoskodni fog arról, hogy a tár­saság itt éhen ne vesszen. Egy pillanat alatt szétrebbentek ennek az ígéretnek a hírével s a tömegek ettől még inkább megkönnyebbültek. Lesz kenyér! Búzából sütött igazi kenyér ! Lehet, hogy barna lesz, de inkább fehér, mert az ellenség elég tisztességtudó, hogy finomat adjon azok­nak, akik már hónapok óta alig tudják, mi az a jó kenyér ... Eddig kóbor nyájak módjára barangolták be azt a területet, amit szabadon járhattak, kaparásztak, szimatoltak kenyér után, de ilyen kincs nem jutott a tarisznyá­jukba. Az első percben, ahogy ide kerültek, korgó, fájó gyomruk a legvadabb portyázá­sokra kényszerítette őket. "Tudták, hol voltak az élelmiszerraktárak, emlékeztek, hol túrták valamikor zsírnak, lisztnek, rizsnek a­ föld­alatti lyukakat. Tudták, hol rejtegették a rumot, pálinkát, mindent tudtak, mindenre visszaemlékeztek és tíz körömmel ástak ki mindent a föld alól. A gyakori mezgerülés­nek mindig volt valami zsákmánya. Dagadt tarisznyákkal jöttek meg a portyázásokból, dohányt is hoztak, meg romlott, rettentő szalonnadarabokat, orrcsavaró gyászos dol­gokat s volt minden ... csak egy nem volt: kenyere nem volt a széles nyomortanyáknak. Valahol a fölrobbantott erőd tájékán valami jóféle juhász kezdte el a tőzögelést. Estefelé, hogy árnyék kezdett borulni a föl­dekre, az erődromok közül kipislákolt a pász­tor tüzecskéje. Mintha egy lángszínü lepke röpködve vergődött volna ott, csak éppen annyi volt az a tűz, de az embereket odacsalta , s nagy megilletődéssel nézték, ahogy a kis tömzsi pásztor nagy kánnal az ételéről gon­­­doskodik. Annyi vett az egész, hogy szalonna-­ zsírban vöröshagyma pirult, de az emberek nekivadulva szagoltak bele a sötétbe, ahogy a csodálatos illat gyönge szelecskék hátán végigiramlott a nyüzsgő töm­eg fölött. Nagy zaj kerekedett föl és elvánszorgott a tűz felé, hogy közelebbről szagolhasson, sőt kaphas­son is talán valamit a bendője fenekére. Körülülték a pislákoló tüzecskét és szótlanul meredtek a hunyó parazsakba. A kis pásztor hosszú bicskával nyúlkált a sistergő zsírba és a pirított hagymadarabokat ügyesen a szájába pöccentette a bicska csepegő hegyé­ről . — Mért nem harap mán hozzá egy kis kenyeret is? — ugratta az egyik, aki hiába várta, hogy meginvitálják. — Kenyeret-e? Adja kend ide a magáét, majd megmerítem ebbe a kis zsírba. — Kutyazsir az komám, nagyon afféle szaga van. — Ez-e? Hász tudhatná, hogy kutya már két hónapja nincs a vidéken. Tudhassa min­denki, hogy a polgákok mind megették a macskákkal együtt. Az öklével végigtörült a száján a kis pász­tor, fenegette a nadrágja szárába a bicskáját, azután csöndesen mondta: — Hónapra pecsenye sü­l a csajkámba, ha már akarja tudni. Hanem lónecsenye, tudja!... Az emberek eldőltek a hideg márciusi ég alatt, nézelődtek hazafelé a csillagok útján, valahol fütyörésztek, valahol beszélgettek a nagy nyüzsgésnek, zsibongásnak lassan hal­kuló tempóján s aki nem fázott nagyon, az aludni is tudott némi keveset. Hajnalban nagy tüzeket raktak s mint pislákoló boly­­o­gók, apró tüzek gyúltak ki a nagyok közül. Enni kezdtek az emberek. S mire kivilágosodott, a kis pásztor csapá­sán eljutott vagy száz ember a lópecsenye dus forrásához. Az erőd alatt, ritkás kis pagonyban lőtték le negyednapja a dandár megmaradt lovait, hogy ne jussanak ellensé­ges kezekre s ezekre a tetemekre kaptak rá most a népek, mint legyek a csontra. A hús­ban duskálás részegségével könyökig jártak a lovakban, a combokról egy rántással le­kapták a bőrt s nagy darabokat hasogattak ki a lottyanó, málló matériából. Izzadva dolgozó, mindenféle nyelvű népek nevetve szorgoskodtak a lovak fölött, kényesen válo­gattak a jobbfajta húsokban s csak a sütni valót, a pecsenyére rangosat nyiszálták ki a kifordult szemekkel vakon bámuló tetemek­ből. Kövér mosollyal, könyökig véresen indultak vissza a lankák felé, libasorban haladtak a keskeny mesgyéken a vidám tüzecskék felé s imitt-amott nagyokat ugrot­tak az evés biztonságának örömében. Néhány perc múlva már has­pirult a csaj­kák fenekén, sistergő, zengő, igazi disznózsir­ágyakban s az emberek bontogatni kezdték a batyu­jókat, amikbe az utóbbi napok élelm­i­szerzsákmányait rejtették el. Dara, rizs, bab, finom borsó s kövér tarhonya* sorakoztak a tüzek körül s előkerültek a rozzant konzer­vál-bádogok, amelyekben valami zsirfélét aggódva őrizgettek. Nagy társaságok verőd­tek össze a tüzek körül s ahogy apránként kisült a hus, elégedett csámcsogással indult meg az evés. A nap sütött fölöttük s ők nevet­géltek, örültek az életnek és ettek, ettek, fényes étvággyal, a kendetömés lobogó, olt­hatatlan szenvedélyével. A kis pásztor és kedves cimborája, Pelikán Palkó, finnyás gourmandériával élvezték a húsok, a rizs­kások, a babok és tarhonyák izét és tömegeit. lították !-eStisiwaSks- t?r£sf6l A nyugati harctéren folyó események arra mutatnak, hogy az antant döntést, még­pe­dig katonai döntést akar kierőszakolni. Lord Robert Cecil legújabb nyilatkozatá­ban, amelyet külön cikkben közlünk és amellyel vezércikkünk is foglalkozik, ki­fejezést ad annak, hogy az ántánt igenis bízik abban, hogy katonai döntést érhet el. Az ántánt­ csapatok ezért folytatják szaka­datlanul támadásaikat. Az ántánt offenzívá­jának eddigi eredménye az, hogy a némete­ket Arras és a Marne között visszavonu­lásra kényszerítették és visszahódították annak a területnek jókora részét, amelyek a németek tavaszi offenzívái során német kézre kerültek. Döntő harcokra — ha egy­általán vannak ilyenek — még nem került a sor. A németek szívósan védekeztek és akkor, amikor szükségesnek látták, vissza­vonultak. Az angolok pénteken Arrastól délnyugatra megint újabb kísérletet tettek a német front áttörésére. Tíz nap óta a leg­nagyobb erőt fejtik ki e cél érdekében. A legújabb nagy nekirohanás 20 kilométe­res fronton történt az Arras—Cambrai-i út és a Bapaumetől délkeletre eső vidék között. Az áttörés ezúttal sem sikerült, a támadá­sokat a németek visszaverték és helyenként ellentámadásokkal állásaikat megjavították. Az angol vezérkar ezzel szemben újabb előrehaladásról számol be jelentésében. Az Oise és az Arlette vidékén szintén fe, a harcok szünet nélkül. Soiseonstól északr­a németek ismét hátrább vonultak. Luden­dorff közli, hogy Soissonstól északra a Passy-csúcsig kiugró vonalszakaszt vissza-*, vonták a Javigny—Busy—Leroy-vonalt

Next