Népszava, 1921. november (49. évfolyam, 244–269. sz.)

1921-11-25 / 265. szám

KUX. évf. 265. sz. Budapest, 1921 november 25. péntek. Apa 3 korona . AZ ELŐFIZETÉS ARA: egy évre 360 kor. | negyed évre 170 kor. fél évre 340 kor. | egy hóra 10 kor. Jugoszláviában egy szám ára 2 Jugoszláv korona. EGYES SZÁM ARA 3 KORONA A MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE Megjelenik hétfő kivételével minden nap. SZERKESZTŐSÉG: VIII, CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon: József 3-29 és József 3-30) Ed ADÓHIVATAL: VIII, CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon: József 3-31 és József 3-32) A sajtó jelentősége annyira vitán fölül áll és ez a jelentőség any­nyira átivódott a köztudatba, hogy rendes körülmények között erre szót vesztegetni valóban fölösleges. A rohanó fejlődés száza­dának, e század kulturális, gazdasági és politikkai életének és szükségleteinek egyik legfontosabb eszköze, irányítója, tájékozta­tója a sajtó. De van más hivatása is. Például a közélet, a közéleti tevékenység, azután a kormányzás hatékony ellenőrzése, amely ellenőrzés hiányát még normális időkben sem nélkülözheti a közvélemény, még ke­vésbé m­a, amikor minden meglazult, minden a feje tetején áll s az állami és társadalmi élet minden területe terhelve van a káros dolgokra való hajlamossággal. Ennél többet nem is kell mondanunk a sajtó jelentőségéről. Aki ebből nem ért, holta napjáig sem fogja megérteni — vagy azok közé tartozik, akiknek félnivalójuk van a világosságtól és a tiszta levegőtől. A sajtó ennek a fontos hivatásának csak úgy tud megfelelni, ha szabadon mozoghat, ha az 1848. évi XVILI. törvény szellemének megfelelően: „gondolatait sajtó utján min­denki szabadon közölheti és szabadon ter­jesztheti". Enélkül a sajtót elütik hivatásá­nak becsületes teljesítésétől, ki van forgatva a maga eredeti mivoltából. Viszont a sza­badság birtokában hasznos és termékeny munkája a közéletnek, leghatalmasabb emel­tyűje a fejlődésnek és nem is veszedelmes, mert a megelőzés fojtó rendszerét sokkal jobban helyettesíti a represszív, a megtorló , rendszer. Ez az utóbbi, amellett, hogy nem töri kerékbe a gondolatot s nem akadályozza a sajtót hivatásának teljesítésében, meg­felelő biztosítékot is nyújt a sajtó esetleges kártevése ellen, mert­ hiszen utólagosan bár, de büntet. Félni a sajtószabadságtól annyi, mint félni a nyilvános bírálattól, elfojtani a panaszo­kat s a különböző társadalmi rétegek törek­véseinek megnyilatkozásait; annyi, mint hallgatólag elismerni a panaszok és sérelmek jogos voltát s a priori elzárkózni azok orvos­lása elől. Parlamentáris kormányzatnak, amely biztos a maga dolgában s tudja magá­ról, hogy valóban letéteményese az ország többségének, nincsen szüksége a sajtókalo­dára. Abszolutisztikus kormányformának pedig nem használ, legföljebb ideig-óráig, mert a történelem azt tanítja, hogy minden ilyen uralom önmagát emésztette föl, végül összeomlott. Az abszolút uralom és a reakció joggal fél a sajtó szabad kritikájától — demokratikus, parlamentáris kormány pedig meg sem lehet nélküle. Erőszakra fölépített kormányzati rend­szer nem a tömegek igényeit és a szükség­leteit tekinti, tehát nem is kíváncsi azok mindennapi megnyilatkozásaira, demokra­tikus kormányzat egyetlen pillanatra sem nélkülözheti ezeket a megnyilatkozásokat — hiszen ezek diktálják és irányítják az intéz­kedéseket. „Erőszakos eszközökkel az ökör is tud kormányozni" — mondotta Cavour, viszont a demokratikus kormányzat államművészete a nép és az állam szükségleteinek logikus összeegyeztetésén és kölcsönös kielégítésén alapszik. Minthogy sokat hangoztatják mostaná­ban, hogy Magyarország demokratikus és parlamentáris ország, föl kell vetnünk a kérdést: miért akkor a görcsös ragaszkodás a sajtó megkötöttségéhez? Nyolc éve, hogy ez az állapot tart. Senki sem tagadhatja, hogy a magyar katasztrófa nagy részben ennek tulajdonítható. Mert a sajtóra s ál­talában a nyilvános bírálatra parancsolt halálos csönd hizlalta föl a korrupciót, a visszaéléseket. Ez mélyítette áthidalhatatlan szakadékká a társadalmi ellentéteket azál­tal, hogy a jövedelemmegoszlás katasztro­fálisan eltolódott. Ez posványosította el az erkölcsi fölfogásokat, ez ásta alá az árviszo­nyokat, ez tette a dolgozó tömegeknek te­metővé és börtönné, keveseknek pedig aranymezővé az országot. Miért kell ezt a rendszert tovább is föntar­tani ? A háború elmúlt. Elmúltak a forradal­mak is. Megkötötték és ratifikálták a békét. Nincsenek hadititkok, sem diplomáciai ta­karnivalók: mindent elvesztett az ország, amit elveszthetett — éppen a gondolat elfoj­tása következtében, most már csak használ­hat a nyílt beszéd és a dolgok szabad meg­vitatása. Vétkes könnyelműség továbbra is föntartani az előzetes vizsgálatot azoknak a bűnöknek a takargatására, amelyeket ez a módszer halmozott egymásra! A munkásosztály küzdelme két irányú, gazdasági és politikai, e két irányú, de egy célt szolgáló törekvést úgy tudjuk diadalra jut­tatni, ha gazdasági és politikai szervezeteinket egyeneően erőssé és hatalmassá tesszük. Nem akarjuk gyűjteni keserű elégtételeink tekintélyes számát, nem akarunk kárörvendő szemlélői lenni mások botlásainak, azért azt mondjuk: szüntessék meg a cenzúrát, szaba­dítsák föl a gondolatot, s ha már kenyeret nem tudnak adni, adjanak legalább alkalmat arra, hogy panaszaink és sérelmeink forrá­sait megnyithassuk! HB Hogyan küzd a kormány a drágaság ellen? * * Tiz önálló magyar vámtarifa és az úgynevezett vám fölpénz. — Egy Ma­ize lit­e az elítész­tendö magyar­ vámtar­ifatörvényböl. — Milyen eredményeit fa és mi­lyen hatásokra, leitet Unft elkészülve ? Az újságolvasóknak meg kell barátkozniok azzal a gondolattal, hogy időnként olyan kér­désekkel is­­ foglalkozzanak, amelyeket első meglátásra nagyon unalmasnak, nagyon száraz­nak s talán érdektelennek is tartanak. Azelőtt az ilyen kérdéseket elintézték a szakemberek, a különböző érdekképviseletek s az újságolva­sók nagy tábora éppen elégségesen volt in­formálva, ha a hivatalos értesítésekből tudo­mást szerzett róluk. Ámbár akkor is nagy fogyatékossága volt ez a magyarországi köz­állapotoknak s a gazdasági kérdések iránt való érdeklődés és tájékozottság hiánya az oka annak, hogy itt olyan könnyen lehetett mindenre éljenző, ordítozó s ha kellett és kell, fejbeverő közönséget is kapni. Ma azonban már a mindennapi élet minden­napi bajai ösztönöznek minden embert arra, hogy vizsgálja kutassa, miért történik ez és amaz és miképen, milyen eszközökkel és mód­szereikkel lehetne a dolgokon változtatni. Semmi sincs közelebb az emberhez s külö­nösen a két keze munkája után élő emberhez, mint hogy aziránt érdeklődjék: honnan és miért van a drágaság, mi okozza és mi fokozza a drágaságot és mik volnának azok az eszkö­zök és módszerek, amelyekkel azt vissza le­hetne szorítani. Az árak alakulásában mindig szerepük volt a vámoknak. Hiszen egyszerű a megállapítás: ha az or­szághatárnál egy bizonyos összeget kell fizetni azért, hogy be lehessen hozni valamely árut, akkor az az áru annyival megdrágul. Ez az egyszerű törvény kivétel nélkül érvényesül mindazokra az árukra, amelyeket csak külföl­dön lehet beszerezni. így például: a kávénak, borsnak s egyéb fűszereknek, a kakaónak és rizsnek a vámja egyszerű pénzügyi vám, amelynek semmi más célja nincsen, mint hogy az állam bevételeit fokozza s a hatása minden esetben az, hogy a vám teljes összegével megdrágítja az illető árut. Ha tehát a kormány legújabb rendeletével — amint azt a Népszava szerdai számában megírtuk — a kávénak, teának s más élelmi­szereknek­ a vámját négyszeresére emelte föl, akkor azoknak az ára ugyanolyan, sőt bizo­nyára még nagyobb összeggel megdrágul. En­nek a drágításnak semmi egyéb célja nincsen, mint hogy az állam bevételeit emelje. Hogy ezt a célt eléri-e, az más kérdés. Nagyon való­színű ugyanis, hogy a megdrágult kávéból, teából s más efféle dologból csökken a fo­gyasztás s így a vámemelés még azt a célját sem éri el, hogy az állam bevételeit emelje. Az iparcikkek vámja nem ilyen egyszerű kér­dés. Nemrég foglalkoztunk ezzel a kérdéssel a készülő önálló vámtarifával kapcsolatban. Ak­kor megmondottuk, hogy a kérdés nekünk ma célszerűségi kérdés. S ha a vámokkal le­het a magyar ipari termelés s a magyar mun­kás jobb és könnyebb megélhetésének az ér­dekeit szolgálni, akkor az ilyen vámokkal mi is meg tudnánk barátkozni, legalább átmeneti­leg. De rámutattunk arra hogy a gyárosok kívánságai nem szolgálják az ipar fejlődését, hanem csak arra jók, hogy monopóliumot teremtsenek egyes vállala­toknak s egyes érdekeltségeknek s még jobban megdrágítsák, közvetve és köz­vetlenül, ugy az ipari termékeket, mint az élelmiszereket Amit a gyárosok az önálló vám­tarifában követeltek, a kormány most már elő­legesen is megadta nekik a vámfölpénzek föl­emelésével. Az új rendelet ugyanis a vámokat általánosságban az aranyparitásra emeli, ami azt jelenti, hogy az eredeti vámtétel minden 100 koronája után 11.900 korona vámfölpénzt kell fizetni­. Amely árukat kedvezményesen bí­rálnak el, azok után 7900 korona a vámfölpénz, ami szintén éppen elég arra hogy megvásárol­hatatlanokká váljanak a szegény ember szá­mára. Rá akarunk mutatni néhány ilyen 7900 koro­nás vámfölpénzzel terhelt árura Itt van pél­dául az ásványolaj, mégpedig úgy a nyers állapotban levő, mint a finomított, úgyszintén a kenőolajok Hát most kérdezzük: miféle ipari érdeket szolgál a nyers ásványolajnak vagy a kenőolajnak a megdrágítása? A mi megítélé­sünk szerint a petróleumnak, különösen a nyers petróleumnak a megdrágítása nem ipari érdek, nem ilyen a kenőolajok megdrágítása sem. Ez megdrágítja az ipari termelést s meg­drágítja a legszegényebb emberek világító-, eszközét, a termelést azonban nem védi, mert bármilyen magas legyen­ is a vám, abból nem fakad petróleum. A 7900 koronás fölpénz jár többek között a

Next