Népszava, 1923. május (51. évfolyam, 98–121. sz.)

1923-05-29 / 119. szám

I. évf. 119. sz. Budapest, 1923 május 29. kedd Ára 50 korona AZ ELOFIZETES ARA : f»rj«1 «vre kor. — kfllfüldre . UH k*f. EB." húr» ... 1«M kor. - kllltfíldre . tMt kor. AfiutrU tgy hóra 1SM maffjar korona. KOIK8 SZ/iH AUA­­ MacTaror­ation Bo korona, J utoaalárl&ban 1» Joe. kor., AouIrlAban isoo osztr. kor. MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP SZERKESZTÖSEG: VIII. CONTI-DTCA 4. SZ. (Telefon: Jóiaef »­» és Jo«ef 3—31) KIADÓHIVATAL: VIII. CONTI-DTCA 4. 87. (Telefon: Jóiaef 1—31 és Jóisef »»«) Hallgatást parancsolt a célszerűség egy ideig, Treuga Dei tette nyugodttá a politikai életet s most, amidőn ez a nyugalmi, avagy hogy úgy mondjuk, ki­méleti idő lejárt, megállapíthatjuk, hogy külpolitikai szempontból ez a csönd, akár szükséges volt, akár nem, a kormány sem­mi esetre sem érdemelte meg az ellenzék ré­széről ezt az előzékenységet. Ne hangozzék ezzel a megállapítással szemben senki részé­ről az az álbölcsesség, hogy hiszen nem a kormánynak tett az ellenzék szívességet, ha­nem az országnak. Ne mondja ezt senki, mert egyrészt, ha a szükséges alapföltételek megvannak, illetve megvolnának, úgy a po­litikai élet egészséges és szükséges menete az eredményt úgy sem befolyásolhatná, vi­szont ha ezek a föltételek, amelyeket nem itt szabnak meg, hiányoznak, semmiféle látszó­lagos vagy valóságos csönd egyedül nem al­kalmas az eredmény biztosítására. Az ellenzék működése, beleértve a szociál­demokrata pártot is, eddig különben sem lépte túl azokat a kereteket és azt a szerep­kört, amelyre normális időkben, normális és alkotmányos eszközökkel dolgozó kor­mánnyal szemben, az ellenőrzés, a bírálat, az irányítás, a kezdeményezés és általában az ellenzéki tevékenység szempontjából hi­vatott így hát ennek az ellenzéki tevékeny­ségnek a folytatása igészen közömbös lehe­tett a párisi kirándulás eredményére. Más kérdés, hogy a kormány megérde­melte-e az ellenzéktől — de különösen a szo­ciáldemokrata párttól — ezt az alkotmá­nyos ellenzékiséget. Erre a kérdésre maga a kormány felelt ak­kor, amidőn pártközi béke iránt intézett kérelmet az ellenzéki pártokhoz: a kormány érezte és érzi, hogy nem szolgált rá az ellenzék alkotmányos és parlamentáris módszereire, mert a politiká­ban sem lehet tagadni az egyenlő fegyverek és feltételek jogosságát, már­pedig a kor­mány a maga párturalmi eszközeivel régen elvesztette azt a jogát, hogy az ellenzék ré­széről csöndes munkát igényeljen. Ha a szociáldemokrata párt és a liberális ellenzék eddig mégis megmaradt ezen az ös­vényen, úgy ez semmiesetre sem Bethlen ér­deme, hanem az ellenzék jóhiszemű, becsü­letes kísérlete az alkotmányosság, a jogbiz­tonság, az egyenlő elbánás, a közszabadsá­gok helyreállítására, a demokratikus kor­mányzati módszerek meghonosítására. Nem, a kormány nem érdemelte meg ezt a jóhi­szemű kísérletet, de többféle szempontból mégis szükség volt reá. A felelősség kérdésé­nek tisztázásánál — egyszer mégis csak sor kerül majd erre is — az ítélkezőknek tud­niok kell, hogy ki mennyi felelősséggel tar­tozik az ujabb veszedelmekért, az ujabb, fö­lösleges megrázkódtatásokért Az ellenzék túl szerény viselkedésének s az elmúlt hetek hallgatásának íme, ez az egy­szerű és logikus magyarázata. Ezt végre ko­molyan és őszintén meg kellett mondani s meg kell őszintén mondani azt is, hogy a kormány erre a kísérletre nem hasonló mód­szerekkel válaszolt, hanem rutul visszaélt az ellenzék jószándékaival. Lehet, hogy félremagyarázta az intenció­kat s az ellenzék részéről az ország­zavára gyakorolt rr­rdból gyengeséget olvasott ki Lehet az is — s ez a valószínűbb —, hogy tudatos rasszh­is­zem­iséggel, nem törődvén okkal és következményekkel, a maga kicsi­nyes házi céljaira használta ki ezt a kedvező helyzetet Mert mi a helyzet! A kormány kíméletet­ kér a maga számára és kíméletlenül tipor jogon, alkotmányosságon, méltányosságon. Hogy csak a vastagját említsük: itt van az országos jogfosztás, amely rosszabb hely­zetet teremt, mint volt a cenzusos választójog korszakában. Akkor ugyanis néhány koro­nányi egyenes adófizetés után kijárt a sza­vazati jog, míg ma, amidőn még a cseléd és napszámos is súlyos egyenes adókat fizet, Wolffék fölfogása szerint senkinek sincs vá­lasztójoga, akiről föltételezhető, hogy nem tartozik a bandájukhoz. Ezért a durva ha­misításért a kormány felelős , és itt hiába igyekszik a belügyminiszter a kormányról elhárítani a felelősséget. Ha nagyon szabad­kozik a belügyminiszter és kétértelmű nyi­latkozatokkal véli a dolgot elintézhetőnek, úgy csak megerősíti azt a látszatot, hogy az országos jogfosztást központilag kezdemé­nyezték és irányították. -Nem állunk jobban a közszabadságokkal sem. A helyzet e téren egyre inkább rosz­szabbodik. A közigazgatási reakció valóság­gal dühöng, a politikai üldöztetések egyet- A magánalk­almazottak, az üzletek, irodák, a bankok robotosai együttes gyűlésre jönnek össze szerda este, hogy a nyil­vánosság előtt elpanaszolják nyomorúságos sorsukat és orvoslást keressenek bajaikra. Na­gyon nehéz dolog volna igazságot tenni abban, hogy a háború utáni idők gazdasági káoszának kik a legnagyobb kárvallottai. Bizonyos, hogy mindenki, aki munkával keresi a kenyerét, aki nem használhatja ki a konjunktúrát s nincs meg a tehetőkébe, hogy pénzzel vagy áruval spekuláljon, mélyen lesülyedt a háború előtti élet színvonaláról. Lesülyedt az életszínvonala a napszámosnak, a szakmunkásnak, a magán-és közalkalmazottnak és minden intellektuális foglalkozású embernek. És minél inkább kiemel­kedett valamely rétegnek az életszínvonala a többi dolgozó átlaga fölé, aránylag annál na­gyobb a sülyedés s annál súlyosabbnak is érzi azt. Nem az a döntő valóság, hogy a kézimun­kásoknak ma jobb a helyzetük és több a kere­setük, hanem az, hogy a tisztviselők nagy tö­megeinek az életszínvonala még nagyobb ará­nyokban sülyedt, mint a munkásoké. Akinek valamivel több volt, attól többet vettek el és senkinek sem hagytak meg még ennyit sem, amennyi a puszta életfentartáshoz szükséges. Ez az igazság. Az élet azonban megköveteli a mr­ra jogait. Bizonyos időn át és bizonyos határokig meg lehet csalni az életet, bizonyos ideig folytathat az emberi szervezet is deficites háztartást, de ennek is van határa. Utóvégre, a mai idők em­berének — még ha csak munkás avagy irodai kuli is — joga volna a vegetatív életen túl va­lamelyes kultúrélethez is. Hiszen bizonyos, hogy az emberiség nagy gondolkodói és alkotó zsenit­ nem csupán az iparfejedelmek és bank­vezérek javára alkották műveiket s azt is valószínűnek tartjuk, hogy a természet nagy­szerűségei sem egyes kiváltságosok gyönyör­ködtetésére jöttek létre. De ki gondol ma ilyen messzeeső célokra! A munkából élő embereknek a legmerészebb álmai sem terjednek túl azon, ho­gy a fizetésük elegendő legvén ahhoz, ami az élethez elkerül­hetetlenül szükséges. A magánalkalmazottak szerdai nagygyűlése is ezzel a kérdéssel fog foglalkozni. A munkabérek világában — és tel­jesen mindegy, hogy havi fizetésnek, avagy napi­vagy órabérnek mondják-e azt a munkabért —, ugyanis az a helyzet, hogy valam­i szor csök­ken a pénz vásárlóereje, valahányszor drágul a nélkülözh­etetlen szükségleti cikkeknek az ára, a munkabér mindig messzebbre távolodik el a szükségletektől. A béremelés sohasem éri el a drágulás arányát, a bérért és fizetésért dolgo­zók háztartásában a deficit mindig nagyobb lesz. Nagyon szemléltető adatok vannak erről a Typographic legutóbbi számában. Ezek szerint, hogy csak a főbb adatokat említjük, amíg 19­22 január 11-én a nyomdai munkás minimális hetibéréért pontosan 50 kiló kenyérlisztet lehe­tett vásárolni, addig 1923 április 30-án, amikor a minimum kilencszerese az 1922 januárinak, jen pillanatra sem enyhü­lnek, sőt fokozód­nak. Az egyesülés, a gyülekezés joga szolga­bírák martaléka, az amnesztia úgyszólván az útonálló kurzusfiak állandó menlevele lett, de a forradalmak apró, jelentéktelen üldözöttjeinek egy része még mindig a bör­tönökben ül. Az internálás, a rendőri jelent­kezési kényszer gyönyörűen virul a belügy­miniszter gondos kertészkedése mellett — és így tovább. A kormány tehát nyilvánvalóan nem tud vagy nem akar megbirkózni a reáháramló feladatokkal — és ez a legélesebb harc kö­telességét rójja a szociáldemokrata pártra és az egész polgári ellenzékre. Most már ugyanis nyugodtan megállapíthatjuk, hogy a kettyűs ellenzéki politika eredménytelen volt, amiért a felelősséget tovább vállalni nem lehet, már csak 31 és fél kiló lisztet vásárolhatnak ért­e s ugyanilyen az arány a zsírnál, cukornál és más elsőrendű élelmiszereknél. Bizonyos, hogy a magánalkalmazottak na­­gy tömegeinél még rosszabb a helyzet. A bankok urait, a magántisztviselők és kereskedelmi alkal­­­mazottak munkáltatóit — egyes kivételektől el­tekintve — nem köti semmiféle szerződés, sem­miféle egyezség a fizetések do­­tjában. De nem­csak szerződés és egyezség nem­ köti őket, ha­nem a szociális belátás és az e­mberiesség tör­vényei sem. A bankokban, az ünzetekben én a ke­­reskedelmi s gyári irodákban robotolókkal szem­ben a legnyersebb, a legridegebb üzleti állás­pontra helyezkednek a munkáltatók. Az erő­sebb jogán­ egyszerűen megvonják tőlük a megélhetésnek a minimumát is. Azok, akik­ egy pillanatra sem veszik le tekintetüket a zürichi értékmérőről, akik a búza minden ár­emelkedését s a korona minden esését már előre effektuálják: egyetlen árunál , a munka­erőnél nemcsak elismerni, de figyelembe venni sem akarják ezt az értékmérőt. A részvények, az osztalékok, az áruk mind hűségesen követik az aranyértéket, a vezérigaz­gatók és a cégfőnökök sem mondtak le semmi­ről, az alkalmazottaknak azonban maholnap már nemcsak a keménygallérról, amivel va­laha jellemezték őket, de még a szappan hasz­nálatáról is le kell mondaniuk. De azért még azt is meg akarták akadá­lyozni, hogy szavukat hallathassák s bajaik or­voslásának módjairól tanácskozhassanak. A munkáltatók blokja akadály nélkül megala­kult, de a magánalkalmazottak voktjának a megalakulását már nem engedte meg a köz­rendre éberen ügyelő hatóság. A nyomorúság azonban nem respektálja a rendet s ezt jó volna idejekorán tudomásul venni a rendre ügyelőknek éppen úgy, mint a Wertheim-kasz­szák urainak, akiknek ugyancsak érdekük, hogy rend legyen. S talán nem volna nagy ál­dozat, ha a maguk bőségéből valamit föláldoz­nának, hogy az értük dolgozóknak teljék leg­alább a legszükségesebbekre. . A török-görög megegyezés ieránt lehetővé tette a lausannei béketárgyalások folytatását. A görögök t­udvalevően a Ka­ragacs körüli te­rületet engedik át jóvátételként Törökország­nak. Konstantinápolyi jelentés szerint a meg­bízottak főtanácsa Angolában a lausannei gö­rög-török egyezményt m­agáévá tette. Most már csak a törököknek a francia tartozások ügyében kell megegyezniök a francia meg-­ bízottakkal. Szocialista győzelem az innsbrucki községi választásokon. Innsbruckból jelentik: Vasár­nap folytak le a községi választások, amelyek során a szocialisták számos szavazatot nyer­tek, amíg a nagynémetek mandátumaik egy részét elveszítették. A választások eredménye­ként a 40 tagból álló községtanácsba bevá­lasztottak 1n szociáldemokratát, 13 népi/h­iit, 10 nagy németet és 1 nemzeti szocialistát

Next