Népszava, 1925. november (53. évfolyam, 247–271. sz.)

1925-11-01 / 247. szám

2 nak, mert a vállalatoknak egyre növekedő része (májusban 67%-a) veszteséggel dolgozik, úgy, hogy a folyó évben nem kevesebb, mint 508 bányát kellett lezárni, amíg csak 9 bányát nyitottak meg. A kérdés így teljesen holtpontra jutott, aminek következtében a kormány július 30-án azt határozta, hogy állami támogatással hidalja át egyelőre a nehézséget és a legközelebbi kilenc hónapon át, azaz a jövő év május 1-ig, szubvencióval pótolja a veszteséggel dolgozó bányák veszteségét, ami az adózó polgároknak egyelőre pontosan meg nem állapítható (körülbelül 7—25 millió font sterlingre rugó) megterhelését jelenti és egyúttal egy újabb parlamenti bizottság küldetett ki, amely e kilenc hónap folyamán tanulmány alá vegye a kérdést és megkeresse a végleges megoldás módját. Min fordul meg most már ez a megoldás? A bizottság a megoldás megtalálása céljából bizonyára tanulmányozni fogja magának a szénbányászatnak a belső feltételeit, tényezőit, szervezetét és állását és azt, hogy a kibányászott szén értékéből mennyi juthat (a bányatulajdonosoknak leadandó bányászási engedélybőr, ezen mintegy regale leadása után egyrészt a bányászási vállalatnak és másrészt a munkásoknak, föltéve azt, amit mindenki természetesnek tart, hogy a bányatulajdonosoknak továbbra is megmarad ez a joguk egy bérre azért, hogy megengedik, hogy az emberiség a földgömb valamelyik helyén szenet bányászszon ki magának. Ezen az úton azonban hiába keressük a megoldást. Erre nem elég, hogy nem állapítunk meg egyebet, mint magának a szénbányászatnak a belső föltételeit, mert sokkal fontosabbak és döntőbbek azok a külső föltételek, amelyek a szénnek a termelését és fogyasztását befolyásolják és eldöntik. Ebből a szempontból nézve pedig a kérdés a következőképen áll. Ellenére annak az ismeretes körülménynek, hogy a technika ma már nagyon nagy és fokozódó mértékben veszi igénybe hajtóerőképen a szén helyett az olajat, valamint a vízi és elektromos erőket, dacára ennek, a szén iránti tényleges és különösen a szén iránti lehető kereslet még mindig óriási. Úgy a hazai, mint a külföldi szénpiac pangásának és válságának a fő oka a munkanélküliség. A hazai munkanélküliség teszi ugyanis lehetetlenné a szénnek a külföldre való eladását, mert a munkanélküliség teszi lehetetlenné a hazai népességnek és munkásságnak azt, hogy megvegyék azokat az importálandó árukat, amely importálandó áruk egyedül képezhetik az ellenértékét az exportálandó szénnek. A megoldásnak, illetve a gyógyszernek tehát nemcsak a széniparnak a különleges bajait kell meggyógyítania, hanem el kell távolítania ennek a gyógyszernek azokat az okokat is, amelyek munkanélküliekké tettek a 300.000 bányászon kívül még 1.000.000 embert és meg kell a megoldásnak állapítania azt is, hogy ezt az 1.300.060 embert, akik pedig képesek volnának, ha valamely különleges és természetellenes akadályok nem állnának fönn, ilyen módon egymást alkalmazni, mi fosztotta meg a kenyérkereset ezen természetes lehetőségétől? Nem szabad tehát figyelmen kívül hagyni a többi, azaz mindazon embereknek az általános szegénységét és alacsony munkabérét, akik a legkülönbözőbb módon és irányban tudnának szenet fogyasztani, illetve használni. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a körülményt, hogy ha valamely más (nem bányai) munkás munka- és keresetnélkülivé válik és ennélfogva nem bír javakat vásárolni, hogy akkor a szénpiac elveszít ezáltal valahol, akár itthon, akár a külföldön vagy akár a tengeren túl is egy fogyasztót és hogy végső elemzésben és leanalizálva a nemzeten belüli és a nemzetközi cserének a komplikált menetét a maga legegyszerűbb elemeire: minden munkás, aki fogyaszt valamely cikket, alkalmazója és munkáltatója valamely más, azaz annak a munkásnak, amely előállítja azt a bizonyos árucikket. Nem szabad tehát figyelmen kívül hagyni azt a szoros és szöges gazdasági viszonyt, amely a különböző iparágak bérei és esetleges munkanélkülisége között fönnáll. Folyton újra ismétlődik azonban az a kilátástalan és lehetetlen kísérlet, valamely iparágnak a bajait külön meggyógyítani és így az a kísérlet, hogy egy iparág mintegy a saját üstökénél fogva rántsa ki magát a hínárból és ez a kísérlet sohasem vezethet és soha és sehol nem is vezetett másra, mint mindig ugyanarra a siralmas eredményre, azaz arra, hogy a helyzet egy idő múlva és vagy ugyanazon, vagy valamely távolabbi helyen még rosszabbá válik, mint addig volt. A munkabéreknek (és belső vásárlóképességüknek) a tényleges és maradandó emelkedése csak úgy érhető, el, ha kielégítő választ keresünk arra a kérdésre, amelyet minden munkáénak és így a bányamunkásnak is elsősorban kellene élesen és világosan föltennie és amely kérdés a bányamunkás szempontjából a következőképen hangzik: „Mi az akadálya annak, hogy otthagyjam a szénbányát, amelynem tud vagy nem akar kellőképen fizetni? Miért nem áll valamely más kielégítő alkalmazás rendelkezésre? Miért jönnek a mezei munkások ide, a bányába, versenyezni velem és leszorítani az én béremet, amely úgyis csak éhbér? Hol van az a hely, ahonnan ezek a mezei, sőt városi munkásokis idejöttek és miért nincsen munkájuk ott? Miért nem fordítható meg a dolgoknak ez az állása oda, hogy megfordítva, én kereshetnék és találhatnék megfelelő, jól jövedelmező és állandóan biztosított alkalmazást és keresetet a mezőgazdasági földeken vagy a városokban és dolgozhatnék a parlagon fekvő földön vagy az üresen álló városi telkeken ?" Egy másik olyan külső tényező, amely a bányaipart, kívülről hatva, megbetegíti, az, hogy gazdag szénerek nincsenek föltárva és ki vannak vonva a használatból. Ezeket a gazdag és felületesen fekvő szénereket a vállalkozás sokkal kisebb költséggel bírná kiaknázni, mint azokat a már mélyre kiaknázott és már szegény bányákat, amelyek már csak veszteséggel használhatók ki, vagy amelyeket ezért végül már abba is kellett hagyni. A felelőtlen földtulajdon, a földmonopólium spekulációból föltáratlanul tart gazdag tartalmú és aránylag nagyon kis költséggel, azaz,aránytalanul nagyobb jövedelmezőséggel kiművelhető szénbányákat és rászorítja a munkát (úgy a vállalkozást mint a munkásokat) rosszabb minőségű szenet és azt is már csak kisebb menyiségben és már csak nagy mélységben tartalmazó bányákra és rákényszeríti az embereket arra, hogy régi és szegény bányákban dolgozzanak, mélyen a föld alatt, a legkülönbözőbb egyéb hátrányokkal és folyton növekvő veszteséggel. A bizottság jelentése szerint úgy áll a dolog, hogy ha lezáratnának mindazok a bányák, amelyek veszteséggel dolgoznak, ez nemcsak az ezáltal munkanélkülivé váló bányamunkásokra, hanem az egész gazdasági életre nézve katasztrofális következményekkel járna. Ennek azonban semmi fogható értelme nincsen. Semmi fogható értelme nincsen annak az állításnak, hogy veszteséggel járó munkának az abbahagyása veszteséget jelentene a közgazdaságra nézve. Hiszen éppen az hozta létre a krízist és hiszen éppen abban áll a krízis, hogy veszteséggel járó munkát folytatták és folytatják és ezt a krízis csak növelheti (habár esetleg csak később vagy más helyeken és más iparágakban nyilvánulva meg) az a nem közgazdasági, hanem közjótékonysági eljárás, amely nem munkabért, hanem tulajdonképen adományt nyújt azoknak a bányamunkásoknak, akik a rossz bányák köré vannak kényszerítve, akik nem találhatnak alkalmazást és keresetet sehol máshol és akik ennek folytán olyan módon vannak becsukva, akár egy ketrecbe. A bányáknak és általában a termelési és tartózkodási helyeknek a felelőtlen tulajdona, a termelési és tartózkodási helyeknek renyheségből vagy spekulációból vagy mind a két okból együtt történő kinem használása vagy nem kellő kihasználása a végső és legmélyebb oka az egész bajnak. De nem elég a baj megszüntetésére, ha nem pécézünk ki egyebet, mint éppen csak a bányatulajdonosoknak ezt a felelőtlen rendelkezési és valósággal királyi regaleszedési jogát, ezt a jogát arra, hogy bért szedjenek az emberiségtől a bányászási engedély megadásáért. Egyebet a termeléshez ők ugyanis nem adnak, mint az engedélyt. A bányát magát nem ők csinálták és az általában nem emberi munka terméke. A bajt gyökeresen és végleg nem szün tetheti meg más, mint egy olyan adó, amely kivettetik úgy a bányákra, mint a mezőgazdasági, mint a városok körüli földekre (ez utóbbiak kertészetre, baromfitenyésztésre, stb. valók), mint a városi telkekre forgalmi értékük szerint és minden tekintet nélkül a tényleges kihasználásra (a tényleges kihasználás ,a tulajdonos gondja és dolga), amely adótól azután megnyílnak a jobb bányák (és lecsukódnak a mmmzmet&immmmmmmnm&mmmix Mi, siessünk... Csak csöppnyi kuckót, csöndeset, hová nem zúg be zordon téli szél és fákat, meg embereket tépő vad zivatar nem küldi be se fenségét, se kinját. Csöndet, s néhány szép könyvnek ragyogó napfényét sóvárgom. De tudom, hogy gonoszság csöndet akarni és puha pamlagot, sarokba állított régi, öblös széket... Páholyból nézni a vad és kegyetlen nagy kavargású harcot nem szabad. De azt is tudom, hogy valamennyiünket tikkadt szomjúság, s vad éhség gyötör. És szabad, békességes kuckóra vágyni. Vagy az ember már soha meg nem pihenhet; fegyvert a kézből ki nem tehetjük, hogy fiaink szőke fejét simogassuk? És asszonyi szépség előtt sem ámulhatunk? Mi hát az élet? Örökös harc csupán és vérnek dús ömlése? Láttam valaha egy képet. Munkásotthon vakolatára festette valami álmodozó, széplelkű festő freskónak. Ki tudja, a festő hol van azóta... Talán fehér csontváz lett belőle, vagy ennél is kevesebb, s porát a karszti szelek szertehordták már a világba. De a képre még emlékezem: a napsütötte virágos mezőre, ti a boldog, mosolygó emberpárokra. Dusfü bársonyán lépdeltek boldogan, s homlokukon a béke és nyugalom szent fönsége fénylett, s virágfüzér kapcsolta őket össze és a szeretet. A bolondos festő boldog álma él-e még az emberszivekben épen? Vagy szétvitték ennek porát is vad szelek" Sötét van és hideg. Lábunk alatt vértől sikol az út Csak az éjszakai ég legalján fénylik valami fény nagy messzeségben. Abból lesz talán az a nagy sugárzás, amely bársonyos füvet törít a talpunk alá? Siessünk, siessünk... Szakasits Árpád. . om NÉPSZAVA 1925 november 1. — írta Farkas Antal. — Amerikából toppantott közénk. Leesett az állunk, amikor megláttuk: Úristen, hát ez az ember még él! Mert olyasmit hallottunk róla, hogy kétségbeesésében leugrott egy felhőkarcoló tetejéről és kanállal tették bele a koporsóba. Másik verzió szerint nem ugrott le, csak akart, mert akkor nagyon rosszu ment a dolga, mindössze egy száguldó autó elé vetette magát, de a soffőr olyan ügyesen fékezett, hogy az autóban ülő kisasszony röpült ki a kocsiból és keze-lába kificamodott. Pistának csak a nadrágja szakadt ki a térdén, gyorsan fölugrott és elsősegélyben részesítette a kisasszonyt, aki hálából a felesége lett és egy csokoládégyárat vitt a házhoz hozományul. Pistából nem szegény halott, hanem eleven milliomos lett. Mindez csak szóbeszéd volt. Biztosat még a volt felesége sem tudott róla, pedig az elvált házastársak mindig figyelemmel kisérik egymás sorsát. Ő mindössze azt a megnyugtató értesülést kapta Pistáról, hogy Amerikában elvett egy feketebőrű asszonyt, aki álmában elharapta a torkát. Ezért ugyan kár volt Amerikába vándorolni, de hát ő mindig bolondult a barnákért és ezért hagyta ott a szőke feleséget, amikor egy cigánylány megcsinálta köztük a családi botrányt. Később meg az a hír érkezett Pistáról, hogy aranyásó lett, nagyon sok aranyat ásott, bele is fájdult a dereka, de amikor már tele lett volna a zsákja, kirabolták és meggyilkolták. Utoljára az idegen légióból hazaszökött Vranek Karcsi hozott róla hírt: ott esett el mellette, még a kulacsát is ő akasztotta le az oldaláról. Hát hogyne meredtünk volna meg a csodálattól, amikor betoppant közénk elevenen, meghízottan, angol szövetben, vastagtalpú cipőben, kurtaszáru pipával és olyan nyugalmas otthoniassággal, mintha csak az este váltunk volna el egymástól a „Három király" sarkán, vagy csak a szomszéd kocsmába szaladt volna el egy félliterre, mert ott jobbat mérnek. A kuglizás abbamaradt. Pistának nagyon megörültünk. Jó cimboránk volt, amikor még köztünk hivatalnokoskodott. Kissé könnyelmű, szoknyák után szaladgáló, a házassága után is magáról meg-megfeledkező, fiú, de alapjában véve jó gyerek, akit igazán sajnáltunk, amikor a könnyelműsége révén kicsöppent a hivatalból, elvált a feleségétől és nekivágott a világnak. Tehát mi igaz abból a sok kósza hitből? Úgy látszik, semmi. Az a fő, hogy él.