Népszava, 1989. július (117. évfolyam, 153–178. sz.)
1989-07-10 / 160. szám
4 t gazdasági növekedés esélyei A szakszervezetek formálódó gazdaságpolitikai elképzelései között nagy hangsúlyt kap a gazdasági növekedés igénye. Nem kis bátorság és elszántság kell ma e látszólag magától értetődő követelmény hangoztatásához, mert a gazdaság dinamizálásának emlegetése sokak szemében egyet jelent a gazdasági konzervativizmussal. E címkék osztogatásának — el kell ismernünk — vannak reális alapjai. A gazdasági növekedés egyoldalú erőltetése a múltban igen sok kárt is okozott az országnak. Az erőforrások pazarló felhasználásához, a termelés műszaki színvonalának elavulásához, az úgynevezett nem termelő szektorok (az oktatás, az egészségügy, a tudományos kutatás, a lakossági szolgáltatások) elhanyagolásához vezetett. Alig 3—4 évvel ezelőtt pedig, egy átgondolatlan — a pénzügyi-egyensúlyi követelményekkel nem számoló — dinamizálási kísérlet jelentős mértékben hozzájárult az adósságállomány rövid idő alatti megduplázódásához. Ha tovább tart a stagnálás... Mindezek tudatában a szakszervezeti szakértők mégis határozottan állítják, hogy ha a gazdasági növekedésről lemondunk, az érdekvédelem mozgástere minimálisra szűkül. Adósságterheink tesznek szükségessé ugyanis olyan mértékű jövedelemkivonást a népgazdaságból, amely a bérből és fizetésből élő többség számára csak a jövedelemtermelés növekedése mellett viselhető el. 1989-ben például az adósságszolgálat miatti tervezett forráskivonás mértéke 35 milliárd forint, ami a munkavállalói béralapnak csak 10 százalékát teszi ki. Más számítások azt mutatják, hogy adósságszolgálati kötelezettségeink teljesítése mellett — a társadalmi jövedelmek (a nyugdíjak, a családi pótlék) vásárlóértékének megőrzéséhez, az oktatás, az egészségügyi ellátás színvonalromlásának megakadályozásához — az anyagmentes termelési érték és a szolgáltatások a hozzáadott érték legalább 3 százalékos éves növekedési ütemére van szükség. Amennyiben tovább tart a gazdasági stagnálás, elérhetetlenné válnak érdekvédelmi alapcéljaink: a reálbérek csökkenésének megállítása, a munkanélküliség nagyságának minimális szintre szorítása, az inflációs ráta mérséklése, a szociális biztonság megszilárdítása, a dolgozók munkaképességének, szellemi-fizikai állapotának javítása. A szakszervezetek azonban nemcsak érdekvédelmi funkcióik miatt szorgalmazzák a gazdasági növekedést, hanem azért is, mert az ennek tagadására épülő, az egyoldalúan pénzügyi egyensúlyra, exportfokozásra, fogyasztásvisszafogásra koncentráló gazdaságpolitikai vonalvezetés semmilyen alapvető problémát nem enyhített a gazdaságban. Nem segítette elő exportképességünk fokozását, nem gyorsította fel a régóta elhúzódó szerkezetváltást, nem járult hozzá termelőkapacitásaink modernizálásához, egyszóval a gazdaság jövedelemtermelő képességének fokozásához. Amikor egyértelműen állást foglalunk a gazdasági növekedés feltételeinek mielőbbi biztosítása mellett, tudjuk azt is, hogy ennek során igen körültekintően kell eljárnunk. Választ kell adnunk olyan kérdésekre, hogy milyen legyen a növekedés jellege, melyek lehetnek a forrásai és hajtóerői. A három kérdés igen szorosan összefügg egymással, hiszen azt senki sem vitatja, hogy a gazdasági növekedésnek új, a piaci kereslethez igazodó szerkezetben kell végbemennie. Márpedig a szerkezetváltás, a műszaki fejlődés, a dolgozók szakmai felkészültségének emelése költséges dolog. Többletforrásokkal pedig — láthatóan — nemigen rendelkezünk. Ha azonban szándékunkat komolyan vesszük, és alaposabb elemzést végzünk, a dolog mégsem tűnik reménytelennek. Igaz, ehhez másfajta dogmákkal is szakítani kell, nemcsak azokkal, amelyekkel a növekedéspártiakat illetik. Szakítani kell például azzal a rögeszmével, hogy a termelés bővülése döntően és közvetlenül csak a konvertibilis fizetőeszközzel rendelkező piacokra irányulhat. E felfogással szemben nemcsak az a logikus érv hozható fel, hogy a világpiacon elsősorban azok a termékek számíthatnak sikerre, melyek igényes hazai piacon fejlődnek ki, edződnek meg. Az is bizonyítható, hogy külgazdasági egyensúlyi problémáink, elégtelen exportképességünk és túlméretezett importigényességünk egyik fő oka a háttéripar által gyártott termékek, alkatrészek, részegységek elégtelen mennyisége és gyenge minősége. A termelés modernizálásának, a műszaki fejlesztésnek egyre nagyobb akadályát képezi továbbá a hazai munkaerőállomány jelentős részének egyoldalú, vagy hiányos szakképzettsége. (1988-ban a statisztika egymilliós képzetlen munkástömeget tartott nyilván.) Meghatározók a vállalkozások A háttéripari termékek előállításának bővítése úgy növeli a hazai kínálatot, hogy közben fokozza exportképességünket, illetve importot helyettesít. A dolgozók képzése, a fizikai-szellemi regenerálódásukat segítő intézmények fejlesztése (az oktatás, az egészségügy, a lakásfeltételek javítása) úgy teremt új munkahelyeket, hogy közben a gazdaság egyéb területeire is húzóhatást gyakorol. E két, önmagában is jelentős terület példája azt igazolja, hogy van mód a hazai kínálat olyan bővítésére, amely valós bel- és külföldi fizetőképes keresletet elégít ki. A hazai fizetőképes kereslet bevonására két körülmény nyújt esélyt. Egyfelől az, hogy az említett növekedési pályán meghatározó szerepet játszanának a kis- és középvállalkozások, amelyek alapítása viszonylag kevésbé tőkeigényes. Másfelől több jel mutat arra, hogy az utóbbi években, tehát még a gazdasági stagnálás éveiben is, számottevő lakossági vagyon (közte konvertibilis fizetőeszköz) halmozódott fel, amely viszonylag gyorsan mozgósítható (ezt bizonyították az ausztriai bevásárlóturizmus megújuló rohamai). Az állami gazdaságirányításra vár az a feladat, hogy adópolitikai, gazdaságszervezői tevékenységgel kedvező feltételeket teremtsen a kis- és a középvállalkozások alapításához, fejlődéséhez. Lesznek vesztesek is Hozzá kell ehhez tenni, hogy a kis-, középméretű vállalkozások szaporodása nem jelenti szükségképpen és főleg nem kizárólag a magánvállalkozások, a magántulajdonosi forma térnyerését. A tulajdonosi érdekeltség, a magánvagyon vállalkozási célú befektetése a munkavállalók körében is fokozható. A kis- és közepes vállalkozások állami vagy szövetkezeti tulajdonformában is jól működtethetők. A kis- és középüzemek számának gyarapítása jelentős részben nem is igényelné új gazdálkodó szervezetek alapítását. Sok potenciális vállalkozás húzódik meg nagyvállalataink keretei között. Megfelelő jogi szabályozás és anyagi érdekeltség kellene ahhoz, hogy önállósodás révén felszabaduljanak az állami „üzemhalmaz”vállalatokba bezárt egységek, kollektívák vállalkozási energiái. Az eddigiekben arra próbáltunk rámutatni, hogy a magyar gazdaságban megvannak az esélyek és a tartalékok a gazdasági növekedéshez. Nem hallgathatjuk el azonban azt sem, hogy bár a gazdasági növekedés tagságunk zöme számára egyértelműen előnyös, lesznek a folyamatnak vesztesei is. A növekedéshez elkerülhetetlenül kapcsolódó szerkezetváltás, a tulajdonosi érdekeltség erősödése nagyobb számban szüntethet meg munkahelyeket, és emelni fogja a követelményeket olyan munkavállalói csoportokkal szemben is, amelyek ennek nem lesznek képesek megfelelni. Ezzel kapcsolatban a szakszervezeteknek arra kell ügyelniük, hogy a gazdasági modernizáció (a tulajdonreform, a piaci mechanizmusok aktivizálódása, a szerkezeti átalakulás költségei, terhei ne nehezedjenek egyoldalúan a hátrányos helyzetbe kerülő kollektívákra, szakmákra, régiókra. Az érdekvédelemnek ki kell harcolnia azoknak a jelentős, részben állami közreműködést igénylő feltételeknek a megteremtését (szakmaváltás, átképzés, munkahely-létesítés, lakásmobilitás), amelyek nélkülözhetetlenek az elkerülhetetlen nehézségek elviseléséhez, a talpra álláshoz, az újrakezdéshez. Lajtai György — Én is fizetek annyi adót, mint maga! — harsan fel az indulatos kiáltás. Az Örs vezér tér piaci forgatagában egy köpcös, koros úr vágta oda élénk taglejtéssel kísérve a mellette ülő falusi asszonynak. Mindketten paprikát árulnak a földre terített újságlapokról. Szűk a hely, nem félnek egymástól, ezért pattant ki a perpatvar. Az úr úgy érzi, neki is joga van a helyhez, mégpedig elsősorban azért, mert ő maga is tetemes summával gyarapítja az államkasszát. Legalább annyit fizet a kincstárba, mint az aszszonyság, sőt — kockáztatja meg a becslést — talán még többet is! Öntudat És ez igazán nyomós érv: alapot ad az önbecsülésre, s arra, hogy ki-ki hevesen megkövetelje mindazt, ami neki e hazában dukál. Gondolta volna-e Medgyessy Péter vagy két esztendővel ezelőtt, amikor a Parlamentben — még a pénzügyi tárca vezetőjeként — szikrázó ütközeteket vívott a honatyákkal, hogy akkori kezdeményezése, az új adórendszer ilyen gyors sikert hoz? Aligha remélhette. Pedig itt van, megjelent és ércesen hangot is kap az új képződmény: az adófizetői öntudat! Ezt is megértük! És mennyire hatásos az érv: az asszonyságnak nincs mit felelni rá. Magyarázkodik csak, hogy nem is azért mondja, de . .. Itt tartunk, s ha ilyen gyors a fejlődés, mit hozhat még a jövő? Széles távlatok tárulnak elénk. Az adófizetői öntudat után megjelenhet például az adási öntudat is. És egy-egy vitában, ha valakivel túlságosan elszalad a ló, meg lehet állítani, szerénységre lehet inteni, mondván: — Te is kétezer dollárral tartozol a világnak, éppúgy, mint én meg a többiek! M—1 Cikkünk nyomán Az öngól is megelőzhető — vámszabályokkal A Népszava 1989. június 12-i számában megjelent öngól — vámszabályokkal című cikk — a kereskedelmi vámtarifát nem éppen szerencsés fordulattal a COCOAI-listához hasonlítva — a „legdrágább, legkényesebb gépek, műszerek” magas vámtételeiről, valamint az alkatrészekre nyújtott vámcsökkentések használhatatlanságáról tudósít a Híradástechnika Szövetkezet példáját idézve. A cikk írója a gyakorlati szakemberek véleményére hivatkozik, mely szerint számos vámtétel a múlt öröksége, hajdani csökött koncepciók maradványa, de még nem sikerült eltakarítani. Miután a tisztelt olvasóban a cikk azt az érzetet keltheti, hogy a magyar vámszabályokat — beleértve a kereskedelmi vámtarifát — mint valamilyen istencsapását, csak a magyar ipar bosszantására találták ki, úgy gondolom, szükséges ezt a kérdést a másik oldalról is megvilágítani. 1968-ban, amikor a jelenlegi vámrendszert bevezettük, abból indultunk ki, hogy nekünk is legyen olyan eszközünk, mint a nyugati országoknak, s ennek a segítségével, vámtárgyalások útján, a magyar export útjában álló vámakadályok megszüntethetők, legalábbis csökkenthetők lesznek. A vámrendszert tehát alapvetően kereskedelempolitikai célok érdekében hozták létre. A magyar export vámakadályait bizonyos mértékig sikerült leküzdeni, ennek fejében mi is vámcsökkentéseket adtunk. Ezeknek a vámcsökkentéseknek az eredményeként a kereskedelmi vámtarifa legnagyobb kedvezményes hasábjában szereplő vámtételek számtani átlaga az 1968. évi 34 százalékról 1987-re 16 százalékra csökkent. Való igaz, hogy ez a 16 százalék igen jelentősen szóródik, 0 százaléktól egészen 150 százalékig találunk vámtételeket. Az is igaz, hogy a legfejlettebb technikát jelentő gépek, berendezések és műszerek területén sem ritkák a 35, 40, sőt helyenként az 50 százalékos vámtételek. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az importáruk után minden esetben ilyen magas vámokat kell fizetni. A kereskedelmi vámtarifa 1989. évi alkalmazásáról szóló 2/1989. (I. 28.) KeM—PM. együttes rendelet számos termékre, így a Híradástechnika Szövetkezet által is bizonyára felhasznált alkatrészekre biztosít vámkedvezményeket. Vámfelfüggesztés útján igen kedvező vámtételeket biztosítunk egyes fejlett elektronikai berendezésekre és robottechnikai eszközökre is. Ezeken túlmenően a vámjogszabály is lehetőséget ad vámkedvezmények, vámmentesség igénybevételére, így például kutatási célra felhasználásra kerülő eszközök tekintetében. A következő GATT vámcsökkentési fordulóban az úgynevezett uruguayi fordulóban, a legnagyobb kedvezményes vámtételek minden bizonnyal jelentősen csökkennek. (Várható, hogy az a 16 százalékos számtani átlag mintegy 8 százalékra csökken.) Ezen belül is átlagon felüli csökkenések várhatók a legfejlettebb technikát képviselő gépek, berendezések, műszerek területén. Ezeknek a vámcsökkentéseknek nagy része már 1990-ben létrejöhet. Külön probléma a nem rubel elszámolású exporthoz felhasznált importok után fizetett vám kérdése. Ezekre vonatkozóan a vámjogszabály úgy rendelkezik, hogy a vám esedékessége napjától számított két éven belül az importáruk után fizetett vámot, vámkezelési díjat és statisztikai illetéket egyaránt vissza kell téríteni, ha ezen árukat azonos vagy kedvezőbb fizetési feltétel mellett kiszállított exportáruk előállításához használták fel. Éppen ezekben a napokban adtuk ki az ezen vámvisszatérítések egyszerűsített és gyorsított eljárására vonatkozó tájékoztatót. A szövetkezetnek tehát jelenleg is lehetősége van bizonyos gépekre, berendezésekre, műszerekre kedvezőbb vámtételt igénybe venni, továbbá a nem rubel elszámolású exportjához felhasznált alkatrészek után fizetett vám visszatérítését kérni. Ezek a lehetőségek 1990-től még tovább bővülnek. Remélhetőleg ebben az újabb GATT-fordulóban sikerül azt is elérni, hogy a partner országok is tovább csökkentsék azokat a vámtételeket, amelyek jelenleg a szövetkezet exporttermékeit terhelik. Balázs Péter Kereskedelmi Minisztérium Híven illusztrálják vámrendszerünk elmaradottságát a Kereskedelmi Minisztérium illetékesének szavai. Mint írja: úgynevezett „kereskedelempolitikai célok” érdekében hozták létre a vámrendszert. Olyan is. Nem törődtek azzal, hogy az ipar — számtalan ballaszt mellé — még egy nehezéket kap, nehogy fejlődni tudjon, ötvenszázalékos vámmal büntetik a csúcstechnika behozatalát? Elriasztják cégeinket a fejlesztéstől? Sebaj. Lényeg, hogy érvényesüljön az íróasztal mögött jól kifundált „kereskedelempolitika”. Ámbár a Híradástechnika Szövetkezetnél tapasztalt indulatokból is érzékelni lehetett, mit okoz az alkotni, fejleszteni kívánó embereknek a bő két évtizeddel ezelőtt megalkotott vámrendszer, még inkább elszörnyed a riporter a minisztériumi választ olvasván. Fülsiketítő robajjal húz el mellettünk a világ, ám a hivatal nem hagyja magát befolyásolni: híven és szilárdan kitart a régi koncepció mellett. Hogy közben más irányt vett, s többször magasabb fokozatba kapcsolt a technikai haladás: ilyesmi nem ingathatja meg hitükben a „kereskedelempolitika” fölkent papjait. Inkább megvigasztalják a szövetkezetét: még nagyobb tömegű adminisztráció bevezetésével némi vámvisszatérítéshez is juthat. S hogy közben a nyugati versenytársak lekörözik a magyar cégeket? Istenem. A (vám)szabás az (vám)szabás! Molnár Pál Elhatárolja magát Türténelmi” MSZDP a „un illiamu iTiuusi A „Történelmi” MSZDP sajtófőnöke, Göcze Tibor vasárnap felkereste szerkesztőségünket és az alábbiak közlését kérte: Az elmúlt héten az MSZDP budapesti kerületi szervezetei Bácskai Sándor titkár elnökletével úgy döntöttek, hogy elhatárolják magukat a Vigadóban tartott országos gyűléstől, és a jövőben megkülönböztetésként a „Történelmi” jelzőt fogják használni. Bácskai Sándor hangsúlyozta, hogy minden egyes alapszervezet maga dönti el hovatartozási szándékát. Határozat született egy budapesti nagygyűlés megtartásáról. A „Történelmi” párt július 17-én, kora este, a II. kerület, Marcibányi téri Művelődési Központban tömegdemonstrációs gyűlést tart. Gőcze Tibor azt is közölte, hogy nincsen tudomása semmiféle „Szoc.dem. Kerekasztal" tárgyalásokról. Mint ezt a Vasárnapi Híreknek dr. Petrasovics Anna nyilatkozta. A „Történelmi” MSZDP nem kíván tárgyalni dr. Petrasovics Annával és társaival. A „Történelmi” párt került be az Ellenzéki Kerekasztal munkabizottságaiba, de mivel dr. Ruttnerék követelik a szoc. dem. képviseleti helyet, ezért július 6-án az Ellenzéki Kerékasztal úgy határozott, hogy az Ellenzéki Kerékasztal, valamint a Nemzeti Kerékasztal albizottságainak munkájában három hétre felfüggesztik az MSZDP- tagságát. Ez alatt az idő alatt tiszta vizet kell önteni a pohárba, ha másképpen nem megy, névváltoztatással való teljes elhatárolással — mondta Gőcze Tibor sajtófőnök. Több gyermekbeutaló Egy félreértés kapcsán felháborodott levelek és telefonok tömkelege érkezett hozzánk az elmúlt napokban. A reklamáció témája: hogyan és miért építi le üdülőit a SZOT, éppen akkor, amkor az átlag dolgozó üdülési lehetőségei oly korlátozottak, s amikor a legnagyobb szükség lenne a kedvezményes üdülésre. A vihart az váltotta ki, hogy mint ismeretes, a SZOT szociálpolitikai együttműködési szerződést írt alá az Élet Szava Alapítvánnyal, s e szerződés értelmében a SZOT tóalmási gyermeküdülőjét tíz évig ingyenesen az alapítvány kezeli és hasznosítja. Mindehhez még olaj volt a tűzre, hogy a múlt héten a Népszabadságban nagyméretű hirdetés jelent meg arról, hogy a SZOT Budapesti és Dunakanyari Üdülési Igazgatósága áruba bocsátja a SZOT Visegrád üdülőhajót. A kérdések megválaszolására Pénz Andrást, a SZOT Szanatóriumi és Üdülési Főigazgatóság vezetőjét kértük föl. — Jogos-e a levélírók és telefonálók aggodalma? — Félreértésről van szó. A szociálpolitikai megállapodás lényege az, hogy a tóalmási gyermeküdülő, amely eddig csupán nyáron üzemelt, az Élet Szava Alapítvány hozzájárulásával és ténykedésével egész évben fogadhatja majd a különböző életkorú gyerekeket. A SZOT-gyermeküdültetés jogáról ebben az üdülőben sem mondtunk le, hiszen háromezer vendégnapra a szerződés szerint is jogosultak vagyunk — térítésmentesen. — Ez a háromezer vendégnap, gondolom, kevesebb, mint az üdülő eddigi kapacitása. Valóban. De nyomatékosan hangsúlyozni szeretném, hogy miután a gyermeküdültetés elsősorban azon múlik, hogy milyen összegek állnak rendelkezésünkre a beutalók támogatására, és ez az összeg nem csökken, módunk és lehetőségünk van ezentúl is ugyanannyi gyereket üdültetni összesen, mint eddig. A szociálpolitikai együttműködési megállapodás politikai, társadalmi tartalma egyértelmű. De feltételezhető, hogy a szerződés ilyen értelmű megkötésében anyagi szempontok is szerepet játszottak. — Kár lenne tagadni. A megállapodás szerint az alapítvány megteremti a télinyári üdülés feltételeit, és ugyanakkor sportpályákat is épít a területen, amelyek a szerződés lejárta után a SZOT tulajdonába kerülnek. — Nyilván a főigazgatóság anyagi helyzetével függ össze a SZOT Visegrád üdülőhajó eladása is. — Igen. Az üdülőhajó már két éve nem működik, nincs üzemeltetési engedélyünk se rá, mert olyan állapotban van, hogy használata veszélyessé vált. Műszaki felmérések szerint felújítása mintegy 50 millió forintba kerülne, ennyi pénzzel pedig nem rendelkezünk. Ugyanakkor egy hivatalos értékfelmérés szerint a hajó csaknem félszáz kabinjával és felszerelésével még jelenleg is mintegy 10 millió forint értéket képvisel. Úgy gondolom, hogy nem kótyavetyéljük el e szakszervezeti vagyont, hanem árverésen igyekszünk a valós értékét megkapni érte, s ezt a pénzt is a szakszervezeti üdülés bővítésére vagy jobbítására fordítani. — sba —