Népszava, 1999. június(127. évfolyam, 125–150. sz.)
1999-06-16 / 138. szám
NÉPSZAVA Eörsi László A megosztott Kilián Csiba Lajos százados-parancsnok írásaiból tudjuk, hogy a laktanyaépület-tömb három, egymástól elszigetelt részből állt, három főbejárattal. Csak a középső rész volt a tényleges laktanya, a Pf. 1200 Katonai Műszaki Kisegítő Alakulat objektuma, három munkaszolgálatos zászlóaljjal. „A munkaszolgálatosok döntő többsége »kulákokból« és osztályidegenekből” tevődött össze. A laktanya két oldalán, a körút és a Liliom utca irányában polgári munkásszállók voltak (amelyeket egy-egy lezárt átjáró kapu kötött össze a katonai résszel). A laktanya élete október 23-án estig nem nagyon tért el a szokásostól. A munkaszolgálatos zászlóalj századai visszatértek munkahelyeikről (a parancsnokság gondoskodott arról, hogy a kint dolgozó zászlóaljak nehogy elakadjanak), miként a kimaradók is. A vezetők talán még 20 órakor sem láttak okot aggodalomra, amikor kiadták a parancsot az állománynak, hogy hallgassák meg Gerő beszédét a kultúrteremben. Az ügyeletes tiszt végigment a körleteken és figyelmeztette a katonákat a fegyelem betartására. Ekkorra azonban már többen kiszöktek. Nemsokára végleg felborult a rend, mert óriási tömeg közeledett: „Gyertek, álljatok közénk, szabadok vagytok, nem kell többé dolgoznotok! ” A civilek beözönlöttek, fegyvereket kerestek. A politikai tiszt hiába próbálta megmagyarázni nekik, hogy nincsenek fegyverek a munkaszolgálatosok laktanyájában. Amit találtak, beleértve a gyakorlófegyvereket, mind elvitték. Ezután azt javasolták a katonáknak - nem is hatástalanul -, hogy menjenek együtt fegyvereket szerezni. 21-22 órakor a Kossuth Tüzértiszti Iskolából odaérkezett Lénárt alezredes 300-360 főnyi egysége, és rövidesen kiszorították a civileket (akik ezeket a katonákat, miután hiába hívták őket a rádióhoz harcolni, leköpdösték, megdobálták), és a további behatolást megakadályozandó, eltorlaszolták egy teherautóval a bejáratot. Hajnali 2 órakor azonban egy nagyobb teherkocsival a tömegek mégis betörték a kaput, és az udvaron körülfogták a katonákat, sőt több tiszti iskolás kezéből kicsavarták a fegyvert. Verekedés kezdődött, majd a katonák visszahúzódtak az udvar hátsó részére, ahol a csőre töltést imitálták. Ettől, meg attól a hírtől, hogy hamarosan megérkezik az ÁVH-s segítség, a civilek kivonultak a laktanyából. A Lámpagyárnál azonban sikeres támadást hajtottak végre, és néhány óra múlva már a Kilián laktanya előtt osztogatták a zsákmányolt fegyvereket. Erre Lénárt alezredes növendékeivel együtt elhagyta a laktanyát. A lámpagyári fegyverszerző akcióban az állományból részt vett Bangó (Dani) Pál (ácssegéd), Galkó István, Kiss László (villanyszerelő), Miháli Lajos (kubikus), Nagy László, Takács Attila, Walter Tamás és mások. Többségük a „legvagányabb” csepeli századhoz tartozott. Egy részük részt vett a rádió ostromában, majd a Szabad Nép székházánál tűzharcba kerültek az ÁVH-sokkal. 24-én ezek a munkaszolgálatosok kapcsolatba léptek a corvinista felkelőkkel, és együtt vették fel a harcot a szovjet betolakodókkal. Különösen az Üllői út 40. sz. egyik V. emeleti lakásában felállított tüzelőállásukból okoztak érzékeny veszteségeket, számos harckocsit, páncélautót, vontatót tettek ártalmatlanná. A Kilián-épülettömb két munkásszállójának lakói közül is többen tűzzel fogadták az intervenciós csapatokat. Eörsi László történész „Pillanatok alatt óriási tömeg gyűlt össze, és »Éljen! Éljen! A hadsereg velünk van!« kiáltásokkal vállukra emelve ünnepelték a meglepődött Malétert. Ezután az ezredes felállt a harckocsira és kihirdette a honvédelmi miniszter által elrendelt tűzszünetet. Kijelentette, hogy ha a laktanyát nem támadják, a katonák sem fognak lőni.” Eközben a laktanya tisztjei állandó küzdelmet folytattak a civilekkel. Ketten meg is sebesültek, néhány felkelőt fogságba ejtettek. Október 25-én Maléter Pál ezredes, a Katonai Műszaki Kisegítő Alakulatok parancsnoka telefonon kitartásra adott parancsot. Nem sokkal később öt harckocsival ő maga is a laktanya felszabadítására indult, és az Üllői út-Nagykörút körzetében tűzharcba keveredett a felkelőkkel, akik a házak emeleteiről támadták a páncélosait (két harckocsit felgyújtottak). Maléter ezredes járműve beszorult a laktanya kapujában. A személyzet és parancsnoka bajba került, mivel az erős tüzelés miatt nem tudtak kiszállni. Az ezredes kidugott egy nemzeti zászlót a harckocsiból és meglobogtatta. Ezt mind a laktanyában, mind az utcákban tűzszünetként értelmezték, és a felkelők beszüntették a tüzelést. Pillanatok alatt óriási tömeg gyűlt össze, és „Éljen! Éljen! A hadsereg velünk van!” Máltásokkal vállukra emelve ünnepelték a meglepődött Malétert. Ezután az ezredes felállt a harckocsira és kihirdette a honvédelmi miniszter által elrendelt tűzszünetet. Kijelentette, hogy ha a laktanyát nem támadják, a katonák sem fognak lőni. Az ünneplő tömeg - a forradalom kirobbanása óta először baráti szándékkal - betódult a laktanyába. A civileket lassankénttessékelték, elengedték az előző napon foglyul ejtett felkelőket, és a kapu fölötti címer helyére felkerült a nemzeti zászló. Ezek után Maléter a legfőbb feladatának az objektum védelmét tartotta. Lefegyvereztette az épülettömbben az idegen fegyvereseket, mivel úgy vélte, hogy miattuk lövik a szöviCT^a^$erple^es” lakanyát is. (Eközben Hollmáhei Gálbor főhadnagy halálos találatot kapott.) Bár az ezredes utasítást adott katonáinak, hogy fegyvereiket csak a laktanya ellen indított támadás, valamint közvetlen életveszély esetén használhatják, többen (továbbra is főleg a „csepeli század ”-ból) folytatták a harcot a szovjetek ellen. Katonai szakírók szerint a Kilián latanya katonái és tisztjei közül különböző időszakokban 40-50 fő vett részt a felkelők oldalán a szovjet csapatok elleni harcokban. A civilek részvételét egyelőre nem tudjuk felbecsülni. Mindezek ellenére korántsem a Kilián laktanya volt a fegyveres ellenállás központja, mint ahogy ezt akkoriban hitték. A harcok sikereit elsősorban az itteni katonáknak tulajdonították. Az ő tiszteletüre rendezték október 31-én ezen a helyen a Forradalmi Karhatalmi Bizottság alakuló ülését, és a parancsnokukat emiatt nevezték hamarosan honvédelmi miniszternek, az haláláig hű maradt a forradalom eszméjéhez. A Kilián latanya védőire már a szovjet behatolás első pillanataitól kezdve óriási teher hárult, hiszen az „ellenforradalom” egyik fő központjának tartották. („Bekövetkezett az a tragikus helyzet, esemény, aminek nem kellett, nem lett volna szabad: minden szó nélkül, minden előzetes felszólítás nélkül megtámadtak, ránk törtek a szovjet csapatok, mintha betörők, banditák, fasiszták vagy mit tudom én, mik lettünk volna. Erre igazán nem számítottunk” - írta Csiba Lajos a naplójában. November 4-én már hajnali 4 órakor meglepték a kapuőrséget, amelynek következtében négy civil és ugyanennyi katona elesett. A szovjetek betörték a kaput. A védők ekkorra már összeszedték magukat és Simon Gyula százados irányításával viszonozták a tüzet. Csiba százados parancsnok beosztotta a katonáit az ablakokhoz, és a laktanya védelmébenadta a tűzparancsot, majd eligazítást kért a Parlamentből és a minisztériumból. Horváth Mihály vezérőrnagynak sem volt fogalma arról, hogy mi történt. Úgy vélte, hogy „a laktanyában valószínűleg provokáció lehetett”, azt javasolta Csibának, hogy igyekezzen a tüzelést megszüntetni és a szovjet katonákkal beszélni, „cselekedjék a legjobb belátása szerint”. Ezután a szomszédos két felkelőcsoporttól érdekődött: a Corvint ekkor már megtámadták, nehéz helyzetbe kerültek, nagy volt a kapkodás, osztották ki a fegyvereket, a Tompa utcaiak viszont támogatást ígértek, mert őket addig még nem érte támadás. Hamarosan azonban az egész környéket teljesen ellepték a megszállók páncélosai. A szovjetek sokszoros tűzfölényét még tetézte a Kilián katonáinak képzetlensége is. Az újoncokat egymás után érték a halálos lövedékek, többnyire fejlövések. Mindezek és a HM-ből jött üzenetek arra késztették Csibát, hogy próbáljon tárgyalni a szovjetekkel. Azok azonban nem álltak szóba vele, még a fehér zászlót is semmibe vették, rálőttek a zászlóra és az azt tartó katonára. [A százados parancsnok erre így emlékezett vissza: „Nagyon ránk heccelhették őket, hogy ellenforradalmárokkal állnak szemben, akket Mméletlenül meg kell semmisíteni. (...) Látom, az udvaron két fehér köpenyes ápolónő fekszik holtan, a fehér köpenyük nyilván, jó célpont volt az oroszoknak a sötétben és őket sem emélték.”] Már kezdett világosodni, a magyar áldozatok száma tovább növekedett, miközben mind aggasztóbb méreteket öltött a lőszerhiány. Ilyen körülmények között Csiba úgy döntött, hogy beszüntetteti a tüzelést, és kivonja a katonáit a laktanyából. (Emlékezete szerint, a katonák egy része, mindenekelőtt Gosztonyi Péter alhadnagy, csak vonakodva hajtották végre a parancsot, de volt olyan tiszt, am még ez előtt elhagyta a Kiliánt.) Egy részük a parancsnok vezetésével a Liliom utca felőli munkásszálláson húzódott meg. Többen, főleg a munkaszolgálatos „csepeli század” tagjai Galkó István vezetésével, Nagy László, Miháli Lajos, Bangó Pál, Acsádi Gyula, Walter Tamás, Schultz és mások a civilekkel (valószínűleg a Tompa utcai felkelőcsoport tagjaival) összeolvadva a Tompa utca körút sarkán lévő épület XI. emeletéről folytatták az ellenállást másnapig. Eközben (4. estétől) a szovjetek megkezdték a környék kíméletlen aknázását. Az ellenállók 5-én az Angyal utca körútra néző ablakainál foglaltak tüzelőállást (valószínűleg ekkor már a többségben lévő civilek parancsoltak), majd a déli órából pincékből pincékbe bujkálva szétszóródtak, és letették a fegyvert. Ezen a napon egyébként a felkelők több páncélost megsemmisítettek a Ferenc körúton, jó néhány szovjet katona is áldozatul esett. A Kilián-katonák másik része elhagyta a laktanya környékét, és november 6-án a Tűzoltó utcai felkelőkhöz csatlakozott. A megüresedett Kilián laktanyát a szovjetek - csapdától tartva - még napoig géppuskázták, mielőtt (november 7-én) megszállták. A Népszava május 19-én megemlékezett Svájcban élő barátom, Magos Gábor 85. születésnapjáról. Ezt a születésnapot én is számon tartom, hiszen Magos apám, Nagy Imre egyik legkorábbi közvetlen munkatársa volt, még 1945-től kezdődően, és hűséges híve maradt mindmáig! Apám újratemetésekor, 1989. június 16-án családtagjaimon kvül egyetlen embert kértem meg, hogy apám és az Ismeretlen Forradalmár jelképes, üres koporsójának sírba tételénél a Köztemető 301-es parcellájában végig mellettem álljon, Magos Gábort, aki családom anyagi támogatását szervezte meg az elnyomatás éveiben. Örömszerző szeretetét később, már külföldre is kijutva, több alkalommal élvezhettem felesége, Gimes Judit Juca, Gimes Miklós húgának társaságában. Magos Gábor ott látható a nyitott sírnál készült fényképeken. Magas termetű, nagy szakállú ember, olyan jelenség, mint egy érett korú görög isten. Jó elbeszélő, élvezetes társasági ember, orgánuma kellemesen férfias, barátainak és ismerőseinek se szeri, se száma. Szinte megszámlálhatatlan emberi kapcsolatot épített , és őrzött meg hosszú élete során, és mozgósítani is tudja őket mindenféle nemes cél érdekében. Szerencsénkre szeret mesélni, mert írni nem. Élvezet hallgatni őt. Ha egy-egy történetének, élete egy-egy epizódjának nem szalad, időnként közbevetőleg dicsekvőnek minősíti önmagát. Szerénységből teszi, restelli azt, aminek a töredékével mások glóriát fényesítenek a fejük köré. Pedig Magos Gábor valóban sokat tett jó ügyekért: Mváló agrárszakemberként a magyar mezőgazdaságért a földosztástól kezdődően, a társadalmi reformokért 53-tól kezdve apám oldalán, a szabadságért, a konszolidációért a forradalom és a szabadságharc alatt, a forradalom és a szabadságharc igazának bizonyításáért kiadványokban és élő szóval a magyar ügyet vizsgáló ENSZ- bizottság előtt, melyet Bang Jensen vezetett. Pénzgyűjtést és segélyezést szervezett nemcsak családom, hanem a többi mártír hátramaradt hozzátartozói számára is, és ugyanúgy támogatta a „pesti srácok” megsegítésére létesült alapot, mint a Nagy Imre Alapítványt. Mindmáig tevékeny tagja a Nagy Imre Alapítvány kuratóriumának, Magos Gábor szervezőfenomén. Ez k kvételes jellemzője akkor is megmutatkozik, ha egy ember érdekében kell organizálni, akkor is, ha egy intézményt kell létrehozni, akkor is, ha egy nemzetgazdasági ágazat szerkezeténekgondolása és a tervből a valóság megteremtése a feladat, mint a földművelésügyet irányító közigazgatási hálózat létrehozásakor, Erdei Ferenc minisztersége idején. De életének bármely szakaszából találhatunk erre példát, így lett ő az emigrációban az Irodalmi Újság Baráti Körének megalkotója is, amivel ennek a történelmi értékű lapnak az életben maradását tette lehetővé, felesége, Juca intenzív segítségével, az anyagiak hiánya miatt előállott válságos időszakban. Szervezőtehetségének ésemelkedő mezőgazdasági és kertészeti szakadásának köszönhetően jött létre egy korábban megműveletlen, gázzal borított hatalmas területen a Kertészeti és Szőlészeti Főiskola Soroksári Tangazdasága, mely nemcsak kísérletek helyszínévé, hanem még a lótenyésztésben isváló, országos hírű nagygazdasággá növekedett az ő irányítása alatt. A tangazdaság az 56-os forradalom és szabadságharc idején élelmiszerrel, főként tejjel látta el a Kilián laktanya, de elsősorban a Corvin köz és más felkelőcsoportok harcosait Pesten és Budán. Magos Gábornakemelkedő szerepe volt a honvédségből, a rendőrségből és a felkelőkből formálódó forradalmi karhatalom létrehozásában is. Szervezőtehetsége abban is megmutatkozott, ahogy családját és ugyanígy Gimes Mikós feleségét és fiát, de számára szinte ismeretleneket is eljuttatott a már szigorúan őrzött országhatárhoz, hogy onnan Ausztriába átjussanak. Közreműködött több száz, a megtorlás elől disszidált őikorú fiatal távolabbi országokba menekítésében, akiket üldözőik szerettek volna visszacsalogatással álnokul a kezükbe kaparintani. Végül maga is vonatra szállt, és megérkezett Svájcba családjához, ahol máig is él, olyan emberként, aki egyként barátja és küzdőtársa lehetett az emigrációban Kéthly Annának ésKecskési Tollas Tibornak, a Mváló költőnek, a Nemzetőr szerkesztőjének. Magos Gábor ha múltjáról mesél, gyakran mondja magát „szélhámusz communis ”-nak, számtalan csínytevése miatt, vagy Osztap Bendernek, bár inkább vállalhatná a középkortól élő szabadságlegendák hősének, Till Eulenspiegelnek a nevét. Eulenspiegel végül elbukott, míg Magos Gábor valamennyiünk hasznára és örömére a rá biztosan lesújtó megtorlástól megmenekülve, mindmáig szabadon küzdhetett az 56-os forradalom igazságáért. Magos Gábor a bátor, olykor vakmerő csínytevő, a végsőkig elkötelezett forradalmár, a szépbe és jóba vetett hit idealista elkötelezettje, a két lábbal a földön járó realista, gyengéd, nemcsak családjával és elvbarátaival, hanem báróvel szemben, akinek szorult helyzetét megérzi. Bizony-bizony, ő egy önzetlen ember, a másoda tékozolta életét, de nem lelkiismereti kényszerből, hanem tiszta lélekkel tette ezt. Ez az írás, tudom, elfogódott, mert én elfogódott vagyok Magos Gábor iránt, de ő ezt ezerszer kiérdemelte. Ünnepelni szeretném azt az embert, annek legfőbb jellemvonása az emberszeretet volt és maradt. Egy embergyűlölőktől és gyűlöletes emberektől terhes világban szeretném ünnepelni az ő humánumát. Nagy Erzsébet Egy igaz ember dicsérete VÉLEMÉNY 1999. JÚNIUS 16., SZERDA 7 A pristinai csapda Hányféle hatalom van Oroszországban? Ha csak az elmúlt napok nyilatkozataira hagyatkozunk, még azt hihetnénk, hogy egyszerre több helyről is diktálnak Moszkva nevében. Hiszen az orosz elnök különmegbízottja teljes egyetértésre jutott NATO-beli partnereivel, a külügyminiszter együttműködési készségéről biztosította nyugati kollégáit, a hadsereg viszont mintha önállósította volna magát. Orosz katonák foglalták el a koszovói főváros repülőterének stratégiailag rendívül fontos körzetét. Bár a katonák véleménye nem mindenben találkozik a politikusok elképzeléseivel, azt senk sem gondolhatja komolyan, hogy önálló akcióra szánnák el magukat. Ennél azért nagyobb rend van Moszkvában. A döntést nyilvánvalóan a Kremlben hozták meg. Arra már nehezebb megadni a választ, hogy ő áll a legutóbbi lépések mögött. Ehhez ismerni kellene Jelcin egészségi állapotát, de hát nem ismerjük. Az orosz elnök mindig más arcát fordítja felénk. Hol határozott és egyértelmű, hol tétova és bizonytalan. Egyszer elhisszük nem, hogy túl van betegsége legrosszabb fázisán, máskor éppen úgy tűnik, leépülésének vagyunk a tanúi. Ő hozta volna a NATO-t sértő, bizonytalanságot gerjesztő döntést, vagy valami környezetéből? Nem tudjuk. Azt azonban igen, hogy Jelcin a pristinai bevonulást levezénylő Viktor Zavarzint vezérezredessé léptette elő. Ami a Kreml jóváhagyásával egyenértékű. A kétszáz orosz légideszantos koszovói jelenlétét akkor sem lehet lebecsülni, ha albán fegyveresek gyűrűje veszi körül őket, s számuk elenyésző a NATO felvonuló erőihez képest. Nem a létszámon, hanem a jelenléten van a hangsúly. Nem véletlen, hogy mind a francia, mind a brit katonák visszavonultak az útjukat lezáró orosz páncélosok láttán, minden kerüli az összeütközés kockázatát. Tudatában vannak ennek Moszkvában is. Meg annak is,hogy ha már Pristinában van kétszáz orosz, nehezen akadályozható meg, hogy számukat akár tízezerre növeljék. Már"pedig, ha az orosz egységek megvetik lábukat Koszovóban, Moszkva megkerülhetetlen lesz minden olyan döntés esetében, amely a térség jövőjét érinti. Ezt szerette volna elkerülni a NATO, amely olyan orosz jelenlétet tekintene elfogadhatónak, amely inkább jelképes, mint érdemi. Az a mód, ahogyan a légideszantegység bevonult Jugoszláviába, ennek a szándéknak ellentmond. Moszkvának azt a törekvését tükrözi, hogy ne alárendelt legyen a szerepe. A nyugati nagyhatalmak rendvüli higgadtságot tanúsítanak. Inkább bagatellizálni, semmint dramatizálni igyekeznek a történteket. Békülékenyen lenyelték, hogy az orosz katonák a felszabadítóknakjáró ünneplés közepette lépték át a koszovói határt, s hogy ott ütötték fel központjukat, ahol a tervek szerint a NATO akarta lépíteni főhadiszállását. A közvélemény megnyugtatására szánt nyilatkozatok mintha alátámasztanák az orosz nemzetbiztonsági tanács titkárának szavait, a szerint nem szabad túldramatizálni a helyzetet, hiszen „jelenleg a balkáni békefenntartó műveletekben részt vevő országok katonai egységei összecsiszolódásának bonyolult folyamata zajlik”. AM odafigyel, jól tudja, hogy ennél sokkal többről van szó. Nagyhatalmi politikai csatáról, amelynek M- menetele nem csak Koszovó jövőjére lesz hatással. Barabás Péter