Népszava, 2004. június (132. évfolyam, 126–151. sz.)
2004-06-12 / 136. szám
SZÉP SZÓ 18 NÉPSZAVA 2004. JÚNIUS 12., SZOMBAT Hídmesterek Miután 1918-ban megszüntették a hídpénzt és eltűntek a vámházak - már úgynevezett hídmesterek felügyelik a hidakat. 1964 óta pedig, amikor is újjáépült az utolsó, a háborúban felrobbantott hidunk, az Erzsébet is, hat, majd a Lágymányosi híd elkészülte után már hét hídmestere van a fővárosnak, pontosan annyi, ahány Duna-híd van Budapesten. Nemigen látjuk őket munka közben, talán nem is mindenki tud arról, hogy vannak, és a hidakat az önkormányzat adja ki üzemeltetésre az FKF Rt. részére, ahol erre a célra hídmestereket alkalmaznak. A mester feladata, hogy figyelemmel tartsa a híd állapotát, ha valami nincs rendben, javításra van szükség, azt jelezze. Ide tartoznak az egyes hidak alatt futó szervizjárdák, kábelek, vezetékek is, a hajók számára elhelyezett jelzőlámpák vagy a híd rejtettebb zugai, mint például a lánc vagy a kábelkamra és az itt található szivattyúzó- és szellőzőberendezések. Ő engedi fel az elektromos, a gázművek szakembereit, rosszabb esetben a tűzoltókat, rendőröket a híd egyébként „egyszerű halandó” által nem megközelíthető helyeire. Éjszaka sincsenek őrizet nélkül a hídjaink, ilyenkor egy ember feladata, hogy elérhető legyen és értesítse az illetékes szerveket, ha bármiféle probléma adódik. Általában nyugalmasan telnek a mester napjai, végigjárja a hidat, szemrevételezi a létfontosságúnak számító, fokozott figyelmet igénylő részeket, és többnyire mindent rendben talál. Amire különös gondot kell fordítani, az a híd állaga és teherbírása, mivel ez az idő haladtával gyengül. Fáradnak, használódnak az elemek, bár drasztikus, hirtelen bekövetkező állagromlás, ami a híd használatának a biztonságát is veszélyeztetné, nem történt meg, és hogy ne is fordulhasson elő, ahhoz egy hídnak folyamatosan bírnia kell a forgalmat és az időjárás viszontagságait. A hidak teherbírásáért általában a pillérek felelnek. Kivétel ez alól az Erzsébet és a Lánchíd. A Lánchídnál ezt a feladatot részben a pillérek látják el, amik még az eredetiek, Clark Ádám tervei alapján készültek, részben pedig a láncok, amik a lánckamrában vannak rögzítve mindkét parton, a híd végeinél, a föld alatt. A Clark Ádám téri körforgalom tulajdonképpen annak köszönheti a létét, hogy alatta fekszik a híd budai lánckamrája, egy hatalmas, több száztonnás betonkockában, egészen pontosan a virágokkal beültetett rész alatt, ami körül a járművek köröznek, így megkímélve a hídnak e létfontosságú részét a forgalom által keltett ártalmaktól. Az Erzsébet hídnál pedig teljes egészében az óriási kábelek biztosítják a híd stabilitását és biztonságát, amik aztán a járdaszint alá érve, a kábelkamrában további 66 kábelre válnak szét, kábelenként 105 tonna tömeget tartva. Egyenként három óriáscsavar rögzíti ezeket a kábeleket, ezek további 115 kisebb kábelből állnak össze. A kábelkamrákból állandóan szivattyúzni kell a beszivárgó vizet, ahogy a lánckamrákból is, ha ez nem történne meg, akkor szomorú következményei lennének a hídra nézve, de egészen különleges helyzetben előfordulhat az ellenkezője is: a németek a háború alatt elmulasztották megtenni a Lánchídnál a víz szivattyúzását, és ezért a budai oldalon nem következett be robbanás, mert itt addigra elöntötte a víz a robbanóanyaggal megtöltött lánckamrát. Egy hídnak a teherbíró képesség mellett a másik fontos tulajdonsága a rugalmassága, amivel az időjárás és a terhelés hatásaira reagál. Itt fokozottan érvényes a mondás: „ha nem hajlik, akkor eltörik”. Aki már járt az Erzsébet híd pillérei alatt, meglepve tapasztalhatta, hogy milyen kis területen érintkezik az a két félkör alakú elem, amik a pillér híd és part felőli részének a végződését képezik. Az alsó, parti rész még az eredeti, 1899-ben, Diósgyőrben legyártott darab, amint azt közelebb menve le lehet olvasni. Funkciójuk nem a híd súlyának tartása, hanem a mozgáskiegyenlítés, mivel a pillérek dőlésszöge változik a hőmérséklet vagy a terhelés hatására. Ha például két 7-es busz egyszerre halad át a híd közepén, akkor hat centiméteres süllyedést tudnak a híd ívében produkálni, amit valahogy le kell vezetni, különben feszültség keletkezne a hídban. Követni kell a pillérek dőlésszögének a hőmérsékletingadozását is, Celsius-fokonként plusz-mínusz egy milliméterrel. Melegben tágulnak, hidegben összehúzódnak a híd elemei. Ugyanezt a célt szolgálják a híd bizonyos részein az aszfaltba beépített, az úttesten és a járdán végighúzódó fémelemek, amelyek majdnem összeérnek. Távolságuk alig észrevehetően csökken, illetve nő a hőmérséklet hatására. Ha valaki tavasszal jár a Szabadság hídon, az néha furcsa hangokra lehet figyelmes, a híd ilyenkor érzi a téli hideget követő felmelegedést, a híd tágul vagy ahogy a hídmesterek mondják: nyújtózkodik a híd. A hídmester akkor a legszomorúbb, amikor készakarva tesznek kárt a hídban, ami ellen nem tud védekezni. Mostanság a legtöbb bosszúságot a graffitik jelentik, szinte nincs olyan nap, hogy egy újabbal ne gyarapodna a számuk. Kivétel ez alól az Erzsébet híd, amit nemrégiben graffitiellenes festékkel vontak be, ezen már hiába próbálják magukat önkifejezni az utca festőművészei, egy speciális anyag segítségével pillanatok alatt el lehet távolítani a nyomokat. Ritkán, de előfordul, hogy helytelenül közlekedő hajók tesznek kárt a hídban, utoljára 2000-ben akadt be egy osztrák hajó kiemelkedő része a Lánchíd aljába, a hídnak nem lett semmi baja, viszont a hajó irányíthatatlanná vált, és lejjebb sodródva a Dunán a Szabadság híd egyik pillére állította meg. A kábellopások száma az utóbbi időben csökken, viszont egy másik népi sport, a hídra mászás töretlen népszerűségnek örvend. A legközkedveltebb hidunk ebből a szempontból a Szabadság híd. Az Erzsébet hidat már kevesebben választják, az nagyobb falat, de már néhány alkalommal ezt is megtették, a médiában Ferike néven elhíresült hídramászónk hajtotta végre ezt a bravúrt a legtöbbször, lovaglóülésben felaraszolt a híd kábelén a kapuzatig, és onnan kellett „levarázsolniuk” a tűzoltóknak. A Lánchíd a korlátok és a nem túlzottan nagy magassága miatt már nem igazán számít kihívásnak, ezért ezt nem sokan választják. Viszont itt már néhányszor megtörtént, hogy maga a mester ment fel a hídra valamiért munkaköréből adódóan, és derék járókelők bejelentést tettek a tűzoltóknak. Egyébként, mint mondja, egy kicsit fentebbről nézve más a világ, a lánchídi oroszlánnak is meg van a nyelve, a szóbeszéddel ellentétben, de azt embermagasságból nem lehet látni. Van olyan híd, aminek már negyven éve, de a legfiatalabb hídnak, a Lágymányosinak is kilenc éve ugyanaz a hídmestere. A Lánchídnak és a Margit hídnak egy testvérpár a mestere, az ő édesapjuknak is már ez volt a foglalkozása. Olyan hivatás ez, amit nem könnyen hagynak ott az emberek. Kiss László készült Diósgyőrben 1899-ben Az „Állj fel” torony árnyékában (Folytatás a Szép Szó 1. oldaláról) Párizs egyik külvárosában indította és szerkesztette Ahogy Lehet című kőnyomatos lapját, amelyben később megbecsült írók is jelentkeztek. Párizsi volt a Valóság is, „remek társaság jött össze, jóízű beszélgetések és viták zajlottak Magyarország hogylétéről”. Mert Magyarország akkor beteg volt, de a kór gyógyszerét senki sem ismerhette. Az amerikaiak Strasbourgba, az Egyesült Európa tanácsháza mellé telepítették azt a kollégiumot, amelyben a menekült fiatalokat képezték. Ezt itthon „agymosásnak”, „imperialista propagandafogásnak” nevezték. Cs. Szabó László azonban egészen másként számolt be előadói tapasztalatairól: „Strasbourgban a lélek lassan és öntudatlanul megtelik egy másik Európával, amely hatalmas valóság volt valamikor a székesegyházak szárnyai alatt... ez a nagyváros a dómra fordította minden erejét és fillérét, ami a napi munka és kiadás felett megmaradt. Nekünk befejezett történelmi emlék, nekik azonban apáról fiúra szálló folyamatos életcél volt, amely megtoldotta arasznyi létüket.” Néhány évvel korábban egy ugyancsak külföldre kényszerült magyar író, Márai Sándor írt majdnem hasonlóan a dómok szerepéről Kassai őrjáratában. A hitet és a szerves, európai műveltséget jelképezték. De mi történt a templomokkal és a dómokkal idehaza? S milyen értelmet nyert az európai műveltség, amelyet ez a nemzedék oly szívósan ápolt és gazdagított? 1956 októberének kellett eljönnie, hogy ha lassan, óvatosan, tilalmakkal és besúgókkal körülbástyázva is, de meginduljon egyfajta kapcsolatteremtés Magyarország és Franciaország között. Igaz, eleinte csak súlyos veszteségek árán, hiszen fiatal értelmiségiek egész sora vándorolt ki, megismerkedve a francia kultúra új hajtásaival. A legújabbak gyakoroltak termékenyítő hatást például a Magyar Műhely körére, amelyből olyan írók röppentek föl, mint Nagy Pál, Papp Tibor vagy az utóbb hazatért Parancs János, akik a hazai irodalmi élettől történő kapcsolatfelvételt szívügyüknek tartották. Mint ahogy a francia kultúra és politika jelentős alakjai, például Albert Camus is sajátjuknak érezték az 1956-os forradalmat, hitet is tettek mellette, s később sokat tettek azért, hogy magyar írók és művészek hivatalos útra mehessenek Franciaországba. A „legújabb kunok” megtelepedtek odakint, a szerencsés portyázók pedig hazatértek, barátságok kötelékével erősítve, beleszippantva a szabadság életet és tartást adó levegőjébe. Tizenkétezer menekült érkezett Franciaországba, s csak pár százan juthattak oda meghívottakként. Valami mégis megmozdult, azt a reményt keltve, hogy visszaállhat az erőszakkal megszakított kapcsolat. Mintha ennek ígéretét rejtette volna Kassák Lajos harmadik párizsi „megjelenése”. 1960-ban a Denise René Galériában rendezték gyűjteményes kiállítását, amelynek rendezőbizottságában világhírű művészek - többiek között Jean Arp, Tristan Tzara és Victor Vasarely - vállaltak szerepet. A kölcsönösséget, a francia kulturális élet irántunk tanúsított érdeklődését jelképezte a magyar líra franciául megjelent antológiája is 1962-ben. Bár a hazai kritika helytelenítette, hogy a gyűjteményben külföldön élő magyar lírikusok is szerepeltek, alighanem ott és akkor igaza volt Nyéki Lajosnak: „a magyar irodalom egységét (...) csak egy az ország határain kívül megjelent gyűjtemény reprezentálhatja”, hiszen a határokon túli magyar irodalom nyugati képviselőiről nem vehettünk tudomást. Annál inkább fontos volt a Le Monde neves kritikusának, André Stilnek a magyar lírát egységében láttató elemzése, amelyben kitért a magyar és a francia líra rokonságára is. Igaz, nem mindenki számára jelentette Párizs a folyamatos ihletés forrását. Parancs János így emlékezett csalódására: „Önfeledten úsztunk szemben az áradattal, s folyamatosan szervezkedtünk, és lázba égtünk, / irodalmi estek, viták, hol itt, hol ott, / Párizsban, Dymchurchben és több helyütt / Svájcban, Németországban, Hollandiában, / egy ízben Stockholmban, Oslóban, Göteborgban, sőt Bécsben is és a még közelebbi Grazban / gyűjtöttük a híreket és az előfizetőket, / igyekeztünk meggyőzni a kételkedőket s végül belefáradtam a reménytelen küzdelembe, / a fogyatkozó olvasói érdeklődésbe és türelembe, /... / akkor inkább a magános út, az alkotás, inkább a haza..." Ám akik mehettek, a ráismerés gyönyörűségével fedezték föl Franciaországot. Apám, aki a francia irodalom egyik legbuzgóbb tolmácsolója volt, 1963-ban ezt jegyezte föl naplójába: „Valóban gazdagabb lettem egy világgal; hitelesült bennem egy világ, mert amit tudtam, most már láttam is.” Illyés nemcsak „tudta”, de már korábban látta és átélte, s a Kegyenc ősbemutatójára meg is jelent. (Magyarországon nem lehetett előadni darabját.) S milyen talányos, mennyire jellemző volt a kor hangulatára naplójegyzete: „Elhatároztam, hogy lényemben lényegileg kint maradok!Kara László a magyar kultúra elszánt és áldozatos követe volt francia földön, halála óriási veszteséget okozott. Nem véletlenül írt róla Gyászéneket Illyés Gyula. A régiek közül egyre többen költöztek át egy másik hazába. De jöttek újak. Évekig Kormos István. Ide ment férjhez Tóth Judit. Párizsi lett Tardos Tibor, Méray Tibor. Visszavisszatérő csillagként Pilinszky János, aki Gabriel Marcelnél vacsorázott, s akkora hatást tett rá Simone Weil, a filozófusnő, hogy jól megtanult franciául. Ámulattal nézte Robert Wilson színházi fellépéseit, amelyek annak idején Aragont is elbűvölték. Kicsit kedvetlenül, csalódottan Sőtér István, aki forrásértékű könyvet írt a magyar-francia kapcsolatokról. Hubay Miklós: Költők a fiatalabb nemzedékből: Csoóri Sándor, Orbán Ottó... S mint egy biztonságos rév: Fejtő Ferenc. A mindig ironikus Albert Pál, így érkezett el a rendszerváltás, s az olvasó némi csodálkozással veszi tudomásul, hogy ennek a kitűnő válogatásnak éppen ez a része a legszerényebb. Megkoptak volna Párizs fényei? Netán a hirtelen adódó lehetőségek máshová vezérlik a felfedezni vágyót? Igaz, a felfedezések ma már kétoldalúak, akik évtizedekig nem jöhettek haza vagy nem akartak hazajönni, most felfedezik Magyarországot, keresik ifjúkori emlékeiket, s ugyanaz a vallomás szakad föl belőlük, amit Tóth Judit kottázott: „Mert nem mentem el soha, / ott vagyok köztetek." Az évek múlásával bizonyára újabb nemzedékek indulnak el Párizs és a francia szellemiség felfedezésére, s tovább bővülhet az impozáns névsor, melynek tagjai kaptak, de adtak is. Mádl Ferenc, a Sorbonne tiszteletbeli doktora már a távlatokat is felvázolja bevezetőjében az Európai Unióról írva. S akkor talán nem „koldus zsivaját” zengi a vándor fülébe „a magyar Ég”, mint Adyéba. Sosem voltam Párizsban, de A. Szabó Magda és Ablonczy László jóvoltából megelevenedett képzeletemben a fényes város, a francia táj és a vigyázó, intő „Állj fel” torony, s velük múltunk egy darabja is. Szomorúságot csak az okozhat, hogy a könyv kiadója, az Új Horizont ugyanúgy eltűnhet, mint a francia főváros romladozó épületei. Bár a franciák vigyáznak értékeikre... Rónay László