Népszava, 2004. június (132. évfolyam, 126–151. sz.)

2004-06-12 / 136. szám

SZÉP SZÓ 18 NÉPSZAVA 2004. JÚNIUS 12., SZOMBAT Hídmesterek Miután 1918-ban megszüntették a híd­pénzt és eltűntek a vámházak - már úgynevezett hídmesterek felügyelik a hidakat. 1964 óta pedig, amikor is újjá­épült az utolsó, a háborúban felrobban­tott hidunk, az Erzsébet is, hat, majd a Lágymányosi híd elkészülte után már hét hídmestere van a fővárosnak, ponto­san annyi, ahány Duna-híd van Buda­pesten. Nemigen látjuk őket munka közben, talán nem is mindenki tud arról, hogy vannak, és a hidakat az önkor­mányzat adja ki üzemeltetésre az FKF Rt. részére, ahol erre a célra hídmeste­­reket alkalmaznak. A mester feladata, hogy figyelemmel tartsa a híd állapotát, ha valami nincs rendben, javításra van szükség, azt jelezze. Ide tartoznak az egyes hidak alatt futó szervizjárdák, ká­belek, vezetékek is, a hajók számára el­helyezett jelzőlámpák vagy a híd rejtet­tebb zugai, mint például a lánc vagy a kábelkamra és az itt található szivattyú­zó- és szellőzőberendezések. Ő engedi fel az elektromos, a gázművek szakem­bereit, rosszabb esetben a tűzoltókat, rendőröket a híd egyébként „egyszerű halandó” által nem megközelíthető he­lyeire. Éjszaka sincsenek őrizet nélkül a hídjaink, ilyenkor egy ember feladata, hogy elérhető legyen és értesítse az il­letékes szerveket, ha bármiféle problé­ma adódik. Általában nyugalmasan telnek a mes­ter napjai, végigjárja a hidat, szemrevé­telezi a létfontosságúnak számító, fo­kozott figyelmet igénylő részeket, és többnyire mindent rendben talál. Amire különös gondot kell fordítani, az a híd állaga és teherbírása, mivel ez az idő haladtával gyengül. Fáradnak, haszná­lódnak az elemek, bár drasztikus, hirte­len bekövetkező állagromlás, ami a híd használatának a biztonságát is veszé­lyeztetné, nem történt meg, és hogy ne is fordulhasson elő, ahhoz egy hídnak folyamatosan bírnia kell a forgalmat és az időjárás viszontagságait. A hidak teherbírásáért általában a pil­lérek felelnek. Kivétel ez alól az Erzsé­bet és a Lánchíd. A Lánchídnál ezt a feladatot részben a pillérek látják el, amik­ még az eredetiek, Clark Ádám tervei alapján készültek, részben pedig a láncok, amik a lánckamrában vannak rögzítve mindkét parton, a híd végei­nél, a föld alatt. A Clark Ádám téri kör­forgalom tulajdonképpen annak kö­szönheti a létét, hogy alatta fekszik a híd budai lánckamrája, egy hatalmas, több száztonnás betonkockában, egé­szen pontosan a virágokkal beültetett rész alatt, ami körül a járművek köröz­nek, így megkímélve a hídnak e létfon­tosságú részét a forgalom által keltett ártalmaktól. Az Erzsébet hídnál pedig teljes egészében az óriási kábelek biz­tosítják a híd stabilitását és biztonságát, amik aztán a járdaszint alá érve, a ká­belkamrában további 66 kábelre válnak szét, kábelenként 105 tonna tömeget tartva. Egyenként három óriáscsavar rögzíti ezeket a kábeleket, ezek további 115 kisebb kábelből állnak össze. A ká­belkamrákból állandóan szivattyúzni kell a beszivárgó vizet, ahogy a lánc­kamrákból is, ha ez nem történne meg, akkor szomorú következményei lenné­nek a hídra nézve, de egészen különle­ges helyzetben előfordulhat az ellenke­zője is: a németek a háború alatt elmu­lasztották megtenni a Lánchídnál a víz szivattyúzását, és ezért a budai oldalon nem következett be robbanás, mert itt addigra elöntötte a víz a robbanóanyag­gal megtöltött lánckamrát. Egy hídnak a teherbíró képesség mellett a másik fontos tulajdonsága­ a rugalmassága, amivel az időjárás és a terhelés hatásaira reagál. Itt fokozot­tan érvényes a mondás: „ha nem hajlik, akkor eltörik”. Aki már járt az Erzsébet híd pillérei alatt, meglepve tapasztal­hatta, hogy milyen kis területen érint­kezik az a két félkör alakú elem, amik a pillér híd és part felőli részének a vég­ződését képezik. Az alsó, parti rész még az eredeti, 1899-ben, Diósgyőrben legyártott darab, amint azt közelebb menve le lehet olvasni. Funkciójuk nem a híd súlyának tartása, hanem a mozgáskiegyenlítés, mivel a pillérek dőlésszöge változik a hőmérséklet vagy a terhelés hatására. Ha például két 7-es busz egyszerre halad át a híd közepén, akkor hat centiméteres süllyedést tud­nak a híd ívében produkálni, amit vala­hogy le kell vezetni, különben feszült­ség keletkezne a hídban. Követni kell a pillérek dőlésszögének a hőmérséklet­ingadozását is, Celsius-fokonként plusz-mínusz egy milliméterrel. Me­legben tágulnak, hidegben összehúzód­nak a híd elemei. Ugyanezt a célt szol­gálják a híd bizonyos részein az aszfalt­ba beépített, az úttesten és a járdán vé­gighúzódó fémelemek, amelyek majd­nem összeérnek. Távolságuk alig észre­vehetően csökken, illetve nő a hőmér­séklet hatására. Ha valaki tavasszal jár a Szabadság hídon, az néha furcsa han­gokra lehet figyelmes, a híd ilyenkor érzi a téli hideget követő felmelegedést, a híd tágul vagy ahogy a hídmesterek mondják: nyújtózkodik a híd. A hídmester akkor a legszomorúbb, amikor készakarva tesznek kárt a híd­ban, ami ellen nem tud védekezni. Mostanság a legtöbb bosszúságot a graffitik jelentik, szinte nincs olyan nap, hogy egy újabbal ne gyarapodna a számuk. Kivétel ez alól az Erzsébet híd, amit nemrégiben graffitiellenes festékkel vontak be, ezen már hiába próbálják magukat önkifejezni az utca festőművészei, egy speciális anyag se­gítségével pillanatok alatt el lehet távo­lítani a nyomokat. Ritkán, de előfordul, hogy helytele­nül közlekedő hajók tesznek kárt a híd­ban, utoljára 2000-ben akadt be egy osztrák hajó kiemelkedő része a Lánc­híd aljába, a hídnak nem lett semmi ba­ja, viszont a hajó irányíthatatlanná vált, és lejjebb sodródva a Dunán a Szabad­ság híd egyik pillére állította meg. A kábellopások száma az utóbbi idő­ben csökken, viszont egy másik népi sport, a hídra mászás töretlen népsze­rűségnek örvend. A legközkedveltebb hidunk ebből a szempontból a Szabad­ság híd. Az Erzsébet hidat már keve­sebben választják, az nagyobb falat, de már néhány alkalommal ezt is megtet­ték, a médiában Ferike néven elhíresült hídramászónk hajtotta végre ezt a bra­vúrt a legtöbbször, lovaglóülésben fel­araszolt a híd kábelén a kapuzatig, és onnan kellett „levarázsolniuk” a tűzol­tóknak. A Lánchíd a korlátok és a nem túlzot­tan nagy magassága miatt már nem iga­zán számít kihívásnak, ezért ezt nem sokan választják. Viszont itt már né­hányszor megtörtént, hogy maga a mester ment fel a hídra valamiért mun­kaköréből adódóan, és derék járókelők bejelentést tettek a tűzoltóknak. Egyéb­ként, mint mondja, egy kicsit fentebb­ről nézve más a világ, a lánchídi orosz­lánnak is meg van a nyelve, a szóbe­széddel ellentétben, de azt emberma­gasságból nem lehet látni. Van olyan híd, aminek már negy­ven éve, de a legfiatalabb hídnak, a Lágymányosinak is kilenc éve ugyan­az a hídmestere. A Lánchídnak és a Margit hídnak egy testvérpár a meste­re, az ő édesapjuknak is már ez volt a foglalkozása. Olyan hivatás ez, amit nem könnyen hagynak ott az embe­rek. Kiss László készült Diósgyőrben 1899-ben Az „Állj fel” torony árnyékában (Folytatás a Szép Szó 1. oldaláról) Párizs egyik külvárosában indította és szerkesztette Ahogy Lehet című kőnyomatos lapját, amelyben később megbecsült írók is jelentkeztek. Párizsi volt a Valóság is, „remek társaság jött össze, jóízű beszélgetések és viták zajlottak Magyarország hogylétéről”. Mert Magyarország akkor beteg volt, de a kór gyógyszerét senki sem ismerhette. Az amerikaiak Strasbourgba, az Egyesült Euró­pa tanácsháza mellé telepítették azt a kollégiumot, amelyben a menekült fiatalokat képezték. Ezt itt­hon „agymosásnak”, „imperialista propagandafo­gásnak” nevezték. Cs. Szabó László azonban egé­szen másként számolt be előadói tapasztalatairól: „Strasbourgban a lélek lassan és öntudatlanul meg­telik egy másik Európával, amely hatalmas való­ság volt valamikor a székesegyházak szárnyai alatt... ez a nagyváros a dómra fordította minden erejét és fillérét, ami a napi munka és kiadás felett megmaradt. Nekünk befejezett történelmi emlék, nekik azonban apáról fiúra szálló folyamatos élet­cél volt, amely megtoldotta arasznyi létüket.” Néhány évvel korábban egy ugyancsak külföld­re kényszerült magyar író, Márai Sándor írt majd­nem hasonlóan a dómok szerepéről Kassai őrjára­tában. A hitet és a szerves, európai műveltséget jel­képezték. De mi történt a templomokkal és a dó­mokkal idehaza? S milyen értelmet nyert az euró­pai műveltség, amelyet ez a nemzedék oly szívó­san ápolt és gazdagított? 1956 októberének kellett eljönnie, hogy ha las­san, óvatosan, tilalmakkal és besúgókkal körülbás­tyázva is, de meginduljon egyfajta kapcsolatterem­tés Magyarország és Franciaország között. Igaz, eleinte csak súlyos veszteségek árán, hiszen fiatal értelmiségiek egész sora vándorolt ki, megismer­kedve a francia kultúra új hajtásaival. A legújabbak gyakoroltak termékenyítő hatást például a Magyar Műhely körére, amelyből olyan írók röppentek föl, mint Nagy Pál, Papp Tibor vagy az utóbb hazatért Parancs János, akik a hazai irodalmi élettől történő kapcsolatfelvételt szívügyüknek tartották. Mint ahogy a francia kultúra és politika jelentős alakjai, például Albert Camus is sajátjuknak érezték az 1956-os forradalmat, hitet is tettek mellette, s ké­sőbb sokat tettek azért, hogy magyar írók és művé­szek hivatalos útra mehessenek Franciaországba. A „legújabb kunok” megtelepedtek odakint, a szerencsés portyázók pedig hazatértek, barátságok kötelékével erősítve, beleszippantva a szabadság életet és tartást adó levegőjébe. Tizenkétezer me­nekült érkezett Franciaországba, s csak pár százan juthattak oda meghívottakként. Valami mégis megmozdult, azt a reményt keltve, hogy visszaáll­hat az erőszakkal megszakított kapcsolat. Mintha ennek ígéretét rejtette volna Kassák Lajos harma­dik párizsi „megjelenése”. 1960-ban a Denise René Galériában rendezték gyűjteményes kiállítását, amelynek rendezőbizottságában világhírű művé­szek - többiek között Jean Arp, Tristan Tzara és Victor Vasarely - vállaltak szerepet. A kölcsönösséget, a francia kulturális élet irán­tunk tanúsított érdeklődését jelképezte a magyar lí­ra franciául megjelent antológiája is 1962-ben. Bár a hazai kritika helytelenítette, hogy a gyűjtemény­ben külföldön élő magyar lírikusok is szerepeltek, alighanem ott és akkor igaza volt Nyéki Lajosnak: „a magyar irodalom egységét (...) csak egy az or­szág határain kívül megjelent gyűjtemény repre­zentálhatja”, hiszen a határokon túli magyar iroda­lom nyugati képviselőiről nem vehettünk tudomást. Annál inkább fontos volt a Le Monde neves kriti­kusának, André Stilnek a magyar lírát egységében láttató elemzése, amelyben kitért a magyar és a francia líra rokonságára is. Igaz, nem mindenki számára jelentette Párizs a folyamatos ihletés for­rását. Parancs János így emlékezett csalódására: „Önfeledten úsztunk szemben az áradattal, s fo­lyamatosan szervezkedtünk, és lázba égtünk, / iro­dalmi estek, viták, hol itt, hol ott, / Párizsban, Dymchurchben és több helyütt / Svájcban, Német­országban, Hollandiában, / egy ízben Stockholm­ban, Oslóban, Göteborgban,­­ sőt Bécsben is és a még közelebbi Grazban / gyűjtöttük a híreket és az előfizetőket, / igyekeztünk meggyőzni a kételkedő­ket s végül belefáradtam a reménytelen küzdelem­be, / a fogyatkozó olvasói érdeklődésbe és türelem­be, /... / akkor inkább a magános út, az alkotás, in­kább a haza..." Ám akik mehettek, a ráismerés gyönyörűségével fedezték föl Franciaországot. Apám, aki a francia irodalom egyik legbuzgóbb tolmácsolója volt, 1963-ban ezt jegyezte föl naplójába: „Valóban gazdagabb lettem egy világgal; hitelesült bennem egy világ, mert amit tudtam, most már láttam is.” Illyés nemcsak „tudta”, de már korábban látta és átélte, s a Kegyenc ősbemutatójára meg is jelent. (Magyarországon nem lehetett előadni darabját.) S milyen talányos, mennyire jellemző volt a kor hangulatára naplójegyzete: „Elhatároztam, hogy lényemben lényegileg­­ kint maradok!K­ara László a magyar kultúra elszánt és áldozatos követe volt francia földön, halála óriási veszteséget okozott. Nem véletlenül írt róla Gyász­éneket Illyés Gyula. A régiek közül egyre többen költöztek át egy másik hazába. De jöttek újak. Évekig Kormos István. Ide ment férjhez Tóth Ju­dit. Párizsi lett Tardos Tibor, Méray Tibor. Vissza­visszatérő csillagként Pilinszky János, aki Gabriel Marcelnél vacsorázott, s akkora hatást tett rá Si­mone Weil, a filozófusnő, hogy jól megtanult fran­ciául. Ámulattal nézte Robert Wilson színházi fel­lépéseit, amelyek annak idején Aragont is elbűvöl­ték. Kicsit kedvetlenül, csalódottan Sőtér István, aki forrásértékű könyvet írt a magyar-francia kap­csolatokról. Hubay Miklós: Költők a fiatalabb nemzedékből: Csoóri Sándor, Orbán Ottó... S mint egy biztonságos rév: Fejtő Ferenc. A mindig ironikus Albert Pál, így érkezett el a rendszerváltás, s az olvasó né­mi csodálkozással veszi tudomásul, hogy ennek a kitűnő válogatásnak éppen ez a része a legszeré­nyebb. Megkoptak volna Párizs fényei? Netán a hirtelen adódó lehetőségek máshová vezérlik a fel­fedezni vágyót? Igaz, a felfedezések ma már kétol­dalúak, akik évtizedekig nem jöhettek haza vagy nem akartak hazajönni, most felfedezik Magyaror­szágot, keresik ifjúkori emlékeiket, s ugyanaz a vallomás szakad föl belőlük, amit Tóth Judit kottá­­zott: „Mert nem mentem el soha, / ott vagyok köz­tetek." Az évek múlásával bizonyára újabb nemze­dékek indulnak el Párizs és a francia szellemiség felfedezésére, s tovább bővülhet az impozáns név­sor, melynek tagjai kaptak, de adtak is. Mádl Fe­renc, a Sorbonne tiszteletbeli doktora már a távla­tokat is felvázolja bevezetőjében az Európai Unió­ról írva. S akkor talán nem „koldus zsivaját” zengi a vándor fülébe „a magyar Ég”, mint Adyéba. Sosem voltam Párizsban, de A. Szabó Magda és Ablonczy László jóvoltából megelevenedett kép­zeletemben a fényes város, a francia táj és a vigyá­zó, intő „Állj fel” torony, s velük múltunk egy da­rabja is. Szomorúságot csak az okozhat, hogy a könyv kiadója, az Új Horizont ugyanúgy eltűnhet, mint a francia főváros romladozó épületei. Bár a franciák vigyáznak értékeikre... Rónay László

Next