Népszava, 2016. április (143. évfolyam, 76-101. szám)
2016-04-30 / 101. szám
Máílk 1 SZÉP szó 13 StAr- 3 2016. április 30., szombat ! Tényleg a szakmai felkelések felé haladunk, amelyekre április 20-án az Eötvös-szobornál már felhívtuk a figyelmet? A szakmaiság, a szakértelem visszaköveteli a jogait - hogy megfelelően szolgálhasson. A jövőért, az emberért nem lehet sztrájkolni, konkrét munkavállalói kérdésekben igen. Kezdjük (ismét) elölről! FÖLDIÁK ANDRÁS elnök, Szakszervezetek Együttműködési Fóruma SZAKSZERVEZETEK a 2016-os majálist megelőző hónapokban olyan fontos társadalmi szerepet töltöttek be, mint amilyet hosszú évtizedek óta nem. Erőteljesen felléptek a munkavállalókat általában, azon belül a közszolgálatokat is lekezelő és háttérbe szorító kormányzati politika ellen. A Pedagógusok Szakszervezete még tavaly decemberben fogalmazta meg 25 pontos követelését. A demonstrációs sorozat Miskolcon kezdődött február 3-án, aztán február 13-án és március 15-én folytatódott a Kossuth téren elsöprő erővel, hogy elvezessen a Pedagógus Sztrájkbizottság által április 20- án szervezett nagy országos sztrájkhoz. 25 ezer közoktatási dolgozó sztrájkolt, ami a magyar viszonyok között kiemelkedően magas szám. Ám nem csak a pedagógusok mozdultak meg. Április 20-án a 92 ezer dolgozót képviselő Szociális Ágazati Sztrájkbizottság is csatlakozott a sztrájkhoz, így a bölcsődékre és a szociális intézményekre szintén kiterjedt a munkabeszüntetés. Megalakította a sztrájkbizottságot a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezete, valamint a Helyiipari és Városgazdasági Dolgozók Szakszervezete is, továbbá megkezdte a sztrájkhajlandóság felmérését a Magyar Köztisztviselők és Közalkalmazottak Szakszervezete a közigazgatási dolgozók körében. Az iskoláról volt szó, gondolhatták többen, arról, hogy képes-e a XXI. század követelményeinek megfelelően, magas szinten ellátni a feladatait a közoktatás. De ma már mindenki előtt világos: gyermekeink és az ország jövőjéről volt szó. A bölcsődékről volt szó. A legkisebb gyermekek szakszerű és jó ellátásáért sztrájkoltak a kisgyermeknevelő kollégáink, a nyiladozó emberi értelem színvonalas gondozásának feltételei érdekében. A szociális gondoskodásról volt szó. Arról, hogy a minimalizált szociális ellátások és az előnytelen jogszabályi előírások miatt nem képesek ellátni megfelelően a feladataikat a rosszul fizetett szociális munkások. Márpedig ha nem képesek, akkor nincs szociális biztonság Magyarországon. Nem adatik meg mindenkinek, hogy az egészséges élet legelemibb feltételeit magáénak tudja, vagy ehhez a szakemberektől megkapja a segítséget. De nem csak az iskoláról, a bölcsődéről és a szociális ellátásról volt szó. Nem csak a kultúráról, a közigazgatásról, a településüzemeltetésről lesz szó, hanem e rendkívül fontos ügyek mellett arról is, hogy elég volt abból a kormányzati magatartásból, ami semmibe veszi a szakértelmet. Szakmai előkészítés, konzultáció, szakszervezeti egyeztetés, hatástanulmányok nélkül alakítanak át hatalmas, kiterjedt és bonyolult rendszereket - ráadásul többnyire rosszul. Ez nemcsak a közoktatási és szociális intézkedések során történik így, hanem minden közszolgálati ágazatban, még a kéményseprés területén is. EGYÜTTMŰKÖDÉSI lehetőségeket követelünk a kormánytól. Elég volt abból, hogy a fejünk felett döntenek rólunk és arról a munkáról, amivel hivatásunk szerint mindannyiunkat szolgáljuk. Megszűnt az országos érdekegyeztetés egységes rendszere, a kormány egy új konzultációs tanácsról (NGTT) állítja, hogy az pótolja a szerepét, de ez nem így van. Ennek a testületnek semmiféle hatásköre nincs, azon kívül nem is működik. Tavaly március óta egyszer ült össze, és akkor is egyetlenegy témáról (a minimálbér összegéről) folytatott úgymond igen emelkedett diskurzust, írásos előterjesztések nélküli, formális, felszínes, pillanatnyi intézkedésekre korlátozódó érdekegyeztetés zajlik a versenyszféra és a közszolgálatok egymástól elválasztott, ezáltal legyengített testületeiben. Nem ismerünk távlati elképzelést, nem körvonalazódtak stratégiai tervek, nincs összhang a kormány, a munkaadók és a munkavállalók között. Senki nem látja még azt sem, hogy van-e „pálya” az életpályák előtt, azaz van-e jövője ennek a szakmapolitikai eszköznek. Egyik szakterületen súlyos hibákkal, de megvalósult az életpályamodell is, és azzal együtt a bérrendezés is, pl. a pedagógusoknál. Az „eredmény” ismert, magam is a kapcsolódó demonstrációk sorával kezdtem írásomat. Másik területen nem született életpályamodell, csak szerény bérrendezés (pl. felsőoktatás), a harmadik területen se életpályakialakítás, se bérrendezés nem történt, mint a kulturális és szociális intézményekben, a köztisztviselők esetében. Ebben a kaotikus helyzetben az elrontott, elkapkodott szabályozások okoznak gondot az ágazatok egy részében; a teljességgel elmaradt, de régóta követelt szabályozások pedig a többi területen. Szakszerű, az adott szakma fejlődését segítő, átfogó rendezésre van szükség a közszolgálat minden területén. Ennek kialakításában követelünk részt. Csak a hasznára válhat az egyes ágazatoknak, az állami szolgáltatásokat, pl. az okmányirodát használóknak, a közrendet kívánóknak, a szolgálatainkat nap mint nap igénybe vevőknek, így az egész országnak, ha a szakszervezetek által a szakértelem és a dolgozó ember szempontjai is érvényesülnek. Akkor miért nem élnek ezzel az eszközzel? FÓRUMA kell legyen a közösségi-társadalmi együttműködésnek is a szakszervezet. Fellépéseink során gyakran csak az elhibázott, vagy valamilyen munkavállalói szempontból veszélyes kormányzati intézkedésekre reagálunk. De nem jelenítjük meg kellő határozottsággal azokat a célokat, amelyeket szeretnénk elérni. Ki kell dolgoznunk a fő vonalait annak, hogy milyen foglalkoztatáspolitikát, bér- és nyugdíjrendszert, milyen munkatörvénykönyvet, sztrájktörvényt akarunk, és sok egyéb mai gond megoldásával együtt azt, hogy milyen jövőt szeretnénk ennek az országnak. Örökön örökké külföldön fogják keresni a boldogulásukat a legképzettebb fiatalok? Soha nem lehet itt tisztességesen elvégzett munkából tisztességesen megélni? A tagjainkkal, a civil szervezetekkel közösen valamennyiünknek meg kell keresni a válaszokat ezekre a kérdésekre, és a politikában érvényre juttatni a megoldásokat. Követeljük az EGYÜTTMŰKÖDÉST! Átfogó rendezésre van szükség a közszolgálat minden területén fotó: Vajda József Május elsejei gondolatok KOVÁCS LÁSZLÓ Több mint fél évszázada őrzöm életem első május elsejei ünnepségének, a felvonulásnak, a majálisnak az emlékeit. Vegyésztechnikusként, de fizikai állományban, 7 forint 20 filléres órabérért két műszakban dolgoztam a Kőbányai Gyógyszerárugyárban, amely most újra az egykori alapító, Richter Gedeon nevét viseli. A ragyogó napsütés, azok társasága, akikkel együtt dolgoztam és együtt vonultam, a virsli és a sör jelentették számomra a díszletet és a kellékeket, a hangulatot a munka, a munkásság összetartozásának ünnepén. Évtizedekkel később diplomával a zsebemben, már az MSZMP külügyi osztályán dolgozva azt a feladatot kaptam, hogy készítsem elő a magyar párt és a nyugati szociáldemokrata pártok közötti kapcsolatokat. Megismerve a Willy Brandt vezette Szocialista Internacionálé ideológiáját és politikáját, tagpártjainak tevékenységét, azt is megértettem, hogy mi a szakszervezetek jelentősége és szerepe a többpárti, parlamentáris demokráciában, ahol a munkavállalók érdekeit védik, és ez mennyiben különbözik a hazai viszonyoktól, ahol a szovjet rendszernek megfelelően a szakszervezetek „transzmissziós szíj” szerepben döntően az egyetlen párt akaratát közvetítették a munkavállalóknak. Megértettem, hogy a piacgazdaság körülményei között a szakszervezetek a demokrácia alapvető fontosságú intézményei, a hatalmat korlátozó fékek és ellensúlyok sorába tartoznak, míg a mi esetünkben inkább csak a demokrácia látszatát szolgálták. Később a demokrácia felé tett fontos lépést jelentett a nyolcvanas években a háromoldalú érdekegyeztető tárgyalások bevezetése az állam, a munkaadók és a munkavállalók képviselőinek részvételével. Az évtized végén, a rendszerváltás előkészületeiben a magyarországi szakszervezetek már a civil szervezetekkel együtt vettek részt - az állampárt és az ellenzék mellett harmadik oldalként - a rendszerváltás kereteinek és szabályainak kialakításában. A fordulatot követően a demokrácia, a jogállam, a többpártrendszer és a piacgazdaság viszonyai között a szakszervezetek szerepe is átértékelődött. Nemcsak a korábbi egypártrendszer viszonyaihoz képest változott meg, de különbözött a sok évtizedes stabil, demokratikus viszonyok és piacgazdasági körülmények között működő szakszervezetek helyzetétől is. Azokban az években a politikusoknak, a szakszervezeteknek, a civil szervezeteknek és az állampolgároknak egyaránt tanulniuk és szokniuk kellett a demokráciát, a párbeszédet, a kölcsönös engedményekkel létrehozható megegyezést. A Horn-kormánynak, amelynek külügyminisztere voltam, tudomásul kellett vennie, hogy azok a szakszervezeti vezetők, akikkel korábban mi, ellenzéki, szocialista politikusok egyetértettünk, amikor az Antall-kormánnyal szemben védték az ágazatban dolgozók jogait, ugyanazt velünk szemben is megteszik, amikor a hatalomban lévők és a munkavállalók álláspontjai konfliktusba kerülnek. Kósáné Kovács Magda és Kiss Péter feladata volt a háromoldalú egyeztetéseket szervezni és vezetni. Az 1998-as választásokon ugyan az MSZP kapta a legtöbb szavazatot, a mi parlamenti képviselőcsoportunk lett a legnagyobb, kormányalakításhoz azonban nem volt elegendő a többségünk. A Fidesz viszont megkapta a Kisgazdapárt, az MDF és a Kereszténydemokrata Néppárt támogatását, és így Orbán Viktor alakíthatott kormányt. Az ellenzéki szerep természetesen megint közelebb hozott bennünket a szakszervezetekhez, szorosabbá vált a viszonyunk, erősödött az együttműködésünk. A párt elnökeként valamennyi városligeti majálison találkoztam a szakszervezeti vezetőkkel, beszélgettünk, véleményt cseréltünk, söröztünk. Ezek a találkozók is fontos részét képezik a május elsejéhez kötődő emlékeimnek. A 2002-es választást, a „jóléti rendszerváltás” programjával nyertük meg. Helyreállítottuk az első Orbán-kormány által részben leépített demokráciát, visszaadtuk a nyugdíjasoknak a Fidesz által elvett, fejenként 19 ezer forintot, 50 százalékos béremelést hajtottunk végre a közszférában, és egy sor további lépést tettünk a szociáldemokrata értékrend, a társadalmi igazságosság, az esélyteremtés és a szolidaritás szellemében. Választási győzelmünkben jelentős szerepet játszott a szakszervezetek támogatása, a szakszervezeti tagok százezreinek szavazata, de fontos volt ez a támogatás a választási ígéreteink, a programunk megvalósításában is. 2004 májusának első napja újabb szempontból vált fontos ünneppé. Ezen a napon lett hazánk az Európai Unió tagja, amivel a magyar választók több évtizedes vágya teljesült. A Gyurcsány- és a Bajnai-kormány lényegében eredményesen küzdötte le a 2008-2009-es világméretű gazdasági válság nehézségeit, a Fidesznek azonban sikerült a választók többségével elhitetnie, hogy a válság terheit a szocialista kormányok hibái okozták. Durva hazugság volt, de a közvélemény nem tiltakozott. Részben ennek tulajdonítható, hogy 2010 tavaszán újra kormányra került Orbán Viktor és a Fidesz. Hónapok alatt megszállták a demokratikus jogállam intézményeit, és ezzel lerombolták a demokrácia garanciáját jelentő fékek és ellensúlyok rendszerét. Öt évvel ezelőtt az Alaptörvény mindezt szentesítette. Hatodik éve építi a kormányzat a maga „illiberális demokráciáját”, ami lehetővé teszi a Munka törvénykönyvének a munkavállalók számára súlyosan hátrányos, jogaikat durván korlátozó módosításait, beleértve a háromoldalú egyeztetések több évtizedes gyakorlatának megszüntetését is. Az egykulcsos adórendszer bevezetése jelentősen megnövelte a távolságot a társadalom legtehetősebb 10-15 százaléka és a négymillió létminimumon vagy az alatt élő között. Óriási összegeket vontak ki az egészségügyből, a szociális ellátórendszerből és az oktatásból, ugyanakkor milliárdok jutnak presztízsberuházásokra, és hatalmas összegek vándorolnak Orbán Viktor, a családja, baráti köre és más Fidesz-vezetők, valamint a klientúra, az új „nemzeti burzsoázia” zsebébe. Az Európai Unió értékrendjének, normáinak és szabályainak megsértése, az Európai Unióval szemben meghirdetett szabadságharc és a sorozatos durva támadások, valamint ezzel párhuzamosan a keleti illiberális, diktatórikus államok felé történt politikai nyitás eredményeként hazánk elvesztette korábbi nemzetközi tekintélyét, az euro-atlanti közösség fekete báránya lett. A 2014-2018 közötti parlamenti ciklus félidejénél tartunk. Magyarország a Fidesz 2010 óta tartó kormányzása miatt óriási károkat szenvedett. Nemcsak a lakosság nagy többségének életviszonyai, hanem a demokrácia, a jogállamiság is megsínylette az elmúlt hat évet. Ezt a szakadék felé tartó folyamatot kell megállítani és megfordítani a 2018-as választásokon. Ehhez kell összefognia a demokrácia, a jogállam, a társadalmi igazságosság valamennyi hívének, a pártoknak, az egyre aktívabb szakszervezeti mozgalmaknak, a civil szervezeteknek. Jó lenne, ha 2018 május elsején ismét azt ünnepelhetnénk, hogy a magyarok erre adták voksaikat. A régi felvonulások elmaradhatatlan kellékei fotó: fortepan