Népszava, 2016. június (143. évfolyam, 127-152. szám)

2016-06-18 / 142. szám

Képmutatók hada 3. oldal Bádog, románok, szeretet 4. oldal Azonosult a nemzettel, és a nemzet szívébe fogadta vezetőjét Nagy Imre öröksége Vannak napok, amelyek igen mély nyomot, de így is mondhatnám: sebet hagynak emlékezetünkben és szí­vünkben. Ilyen napot jelent, remélem, nemcsak szá­momra, hanem a nemzet számára. Nagy Imre, az öt­venhatos magyar forradalom és szabadságharc minisz­terelnöke mártírhalálának a napja: 1958. június 16-a. POMOGÁTS BÉLA T­alán személyes emlékkel kezdem. Forró nyári napra ébredtem, kora hajnalban, minthogy egyik közeli barátommal: Andorka Rudolffal, a ké­sőbbi neves szociológussal, egyetemi tanárral a Balatonra készültünk, vitor­lázni. A Kelenföldi pályaudvaron talál­koztunk, hogy levonatozzunk Balaton­­füredre, ahol egy közösen használt kis vitorlásban szerettük volna eltölteni a kora nyári víkendet. A pályaudvaron vettem egy Népszabadságot, első olda­lán kövér betűk hirdették, miszerint a Legfelső Bíróság kötél általi halálra ítél­te Nagy Imre korábbi miniszterelnököt és néhány társát. A miniszterelnök nem kért kegyelmet, az ítéletet végrehajtot­ták. Már túl voltunk a forradalom leve­résének sokkhatásán, Andorka Rudi túl volt pár hónapos börtönbüntetésén is, én pedig még előtte voltam a Fő utcai vizsgálati fogházban eltöltött, majd a tököli internálótáborban folytatódó rabságomnak, de hamarosan ez is be­következett. Akkoriban már szinte reménykedni kezdtünk, talán véget értek a brutális megtorlások, amelyeknek az előző esz­tendőben számos ötvenhatos forradal­már esett áldozatul. Kerestük helyün­ket a mindennapi életben, tudományos terveket melengettünk, és csak valami­féle szomorú nosztalgia idézte fel szá­munkra a vérrel kivívott szabadság alig több mint egy hetét. És akkor jött a le­taglózó hír: halálra ítélték, kivégezték, azaz meggyilkolták az ország minisz­terelnökét. Nem tudom, hogy a most élő fiatalabb nemzedékek mennyire ké­pesek átélni ennek a régmúlt hajnalnak a rettenetét. Ilyen rettenetet élhetett át az aradi vértanúk kivégzéséről értesülő 1849-es magyarok többsége. Vannak ennek a rettenetnek szépirodalmi em­lékei. Nagy Imrére már hosszú évek óta bi­zalommal, tisztelettel és (bátran állít­hatom) szeretettel nézett fel az ország. Nem lehetett elfelejteni, hogy ő volt az 1945-ös földosztás minisztere, majd 1953-ban a Rákosi-féle banda diktatú­rájával szakító új kormány elnöke. Hadd említsem meg, hogy az ő reform­­politikája nélkül én egyetemre sem ke­rülhettem volna, úgynevezett „reakci­ós” családdal és a piarista gimnázium­ban szerzett érettségivel a hátam mö­gött. Joggal bíztam abban, nemcsak én, hanem az ország is, hogy Nagy Imre kormányra kerülésével a sokáig nélkü­lözött szabadság és a biztonságos meg­élhetés korszaka következik. A forrada­lom napjaiban pedig meggyőződhet­tünk arról, hogy a miniszterelnök nap­ról napra hitelesebben tudja vállalni a szabadságát kivívni akaró nemzet sor­sát és követeléseit. A miniszterelnök azonosult a nemzettel, és a nemzet szí­vébe fogadta vezetőjét, jóllehet, Nagy Imre soha sem tagadta meg kommunis­ta múltját, és a vérbíróság ítélete után is, az „utolsó szó” jogával élve, morális ér­telemben a „nemzetközi munkásosz­tályhoz” fellebbezett. De nézzünk a közelebbi múltba. A magyar forradalom egykori miniszter­­elnökét, akinek a vértanúság vállalásá­ig eljutó nemzeti elkötelezettségét ko­rábban szinte senki olyan nem vonta kétségbe, akinek számára jelentett va­lamit Magyarország szabadsága és a magyar nemzet jövője, az utóbbi évti­zedekben (most már nem „balról”, ha­nem „jobbról”) többen is igyekeztek le­járatni. Emlékszem arra, hogy neves politikusunk is arról nyilatkozott egy alkalommal, miszerint „Nagy Imre nem a mi hősünk”. Bizonyára tévedett akkor, amidőn a forradalom miniszterelnökének alakját pusztán annak figyelembevételével ítél­te meg, hogy Nagy Imre élete nagy ré­szében a kommunista pártelit tagja volt. De hát a magyar történelemben nem volt ritka jelenség, hogy az uralkodó társadalmi elit egy-egy lelkiismereti in­dítékoktól vezérelt képviselője a nép mellé áll, és személyes sorsát ennek a morális választásnak rendeli alá. Gon­dolok például II. Rákóczi Ferencre, gróf Batthyány Lajosra, gróf Széchenyi Ist­vánra vagy gróf Károlyi Mihályra. Tel­jes joggal közéjük tartozik Nagy Imre miniszterelnök is, aki a vértanúságot is vállalva mutatta meg hűségét a nemzet iránt. A forradalom miniszterelnöke nem 1956 őszén találkozott először a nemze­ti függetlenség eszméjével. Az 1945-ben Moszkvából hazatért kommunista ve­zetők közül kétségtelenül ő volt szinte az egyetlen, aki ezt az eszmét valóban történelemformáló erőnek és politikai követelménynek tekintette és 1948-ban a Magyar Országgyűlés elnökeként sze­mélyes hitelességgel megszólaltatta. Az ötvenes években, midőn a Rákosi-féle vezetés félreállította, olyan kommunis­ta politikusként gondolt rá az ország, mint aki képes lehet szakítani a zsarno­ki politikával és hivatott képviselni a nemzeti érdekeket. Amidőn 1953 nya­rán átvette az ország vezetését, szinte mindenki egy „nemzeti kormány” mi­niszterelnökeként fogadta. A magyar nép védelmében című 1955-ös vitaira­tában, amelyet eltávolítása után írt, nagy fontosságot tulajdonított a nemzeti esz­mének és a nemzeti függetlenségért ví­vott küzdelemnek. „Mi sem lenne téve­­sebb - szögezte le -, mint az olyan nézet, hogy mivel a nemzeti függetlenség, szu­verenitás és egyenjogúság egy túlhala­dott társadalmi fejlődési korszak, a pol­gári átalakulás feladata volt, a nemzeti elvek és eszmék is ma már a múltéi.” Nagy Imre ilyen személyes előzmé­nyek után nem alaptalanul lett a forra­dalmi nemzeti kormány miniszterelnö­ke. Október 28-ai rádióbeszédében nemzeti demokratikus mozgalomként jellemezte a népfelkelést, majd a követ­kezőket jelentette ki: „Ez a mozgalom célul tűzte ki, hogy biztosítja nemzeti függetlenségünket és szuverenitásun­kat, kibontakoztatja társadalmi, gazda­sági, politikai életünk demokratizmu­sát, mert csak ez lehet a szocializmus alapja hazánkban.” November 1-jén pe­dig, midőn bejelentette az ország sem­legességét, így nyilatkozott: „A magyar nép nemzeti forradalma vívmányainak megszilárdítását és továbbfejlesztését óhajtja anélkül, hogy bármelyik hatal­mi csoportosuláshoz csatlakoznék. A magyar nép évszázados álma valósul meg ezzel. A forradalmi harc, amelyet a magyar múlt és jelen hősei vívtak, végre győzelemre vitte a szabadság, a függetlenség ügyét!” Ezen a meggyőző­désén aztán már nem változtatott sem­mit a romániai száműzetésben, a vizs­gálati fogságban, a vészbíróság előtt és az akasztófa alatt sem. Pár napja Nagy Imre emlékét őrizve, munkásságának és személyiségének hí­veként meghajtottam fejemet az Or­szágház közelében álló szobra előtt, és Márton László barátommal együtt el­helyeztem ennél a szobornál a Bibó Ist­ván Emléktársaság koszorúját. Arra gondolok, hogy történelmünk hőseinek és vértanúinak az öröksége nem min­dig érvényesült a későbbi politikai küz­delmek sűrűjében. Valójában Nagy Im­re örökségének gondozása is nagyobb elszántságot és erősebb hűséget követel­ne. Szeretném, ha az utánunk (egykori „ötvenhatosok” után) következő nem­zedékek tudatosan vállalnák ezt az örökséget, és nemcsak koszorúikat he­lyeznék el vértanú hőseink emlékművei­nél, hanem szívüket is megtöltené az a szellemi és erkölcsi örökség, amelyet ezek a hősök hagyományoztak rájuk. Nagy Imre (és a többiek) örökségé­nek ma is éltető erőnek, példának, buz­dításnak kellene lennie. FOTÓ: MTI Magyar Civil Erkölcsbíróság KUTHY CSABA V­an egy ország, Magyarország, ahol hézagos a Jog, ahol a Törvényt nem tisztelik, hanem értelmezik, ahol az Erkölcs megfélemlítve hallgat, ahol az Erkölcstelenséget a Jogszerűség háta mögé bújtatják. Egyszóval ez az ország olyan ország, ahol a Jog, a Törvény és az Erkölcs, bár egy filozófiai család gyermekei, nem kéz a kézben járnak, hanem ketten a harmadik elől bujkálnak, azt kijátszani próbálják. Ebben az országban az Erkölcs és ikertestvére, az Erkölcstelenség testvér­háborúban állnak, mint egykor a bibli­ai Káin és Ábel. Ebben a testvérháború­ban férfias erénynek számít és látvá­nyos elismerést kaphat az, aki csalással, hazugsággal, félrevezetéssel vagy egyéb erkölcstelenséggel vesz győzelmet. Kü­lönösen akkor és úgy, ha mindezt a Jog, sőt a Törvény védőpajzsa mögött teszi. Mert teheti. Azért teheti, mert a törvényhozásra megválasztottak és a Törvényre feleske­tettek köre a törvényeket saját erkölcsi kategóriája szerint szabja-faragja úgy, hogy az ilyen törvények minden irányí­tott erkölcstelenségnek palástul szolgál­janak. Mindezek a felsorolt jelenségek eddig is léteztek, de ma már halmozottan és rendszerszerűen vannak jelen az ország mindennapi életében. Gyakorlattá vált a hivatali esküsze­­gés, mindennapos a hivatali törvény­szegés. Amikor Alaptörvényben rögzí­tett kötelezettségének nem tesz eleget a Hivatal, amikor ezt a kötelezettséget bí­rósági ítélettel kell kikényszeríteni. Amikor alkotmánybírósági határozatot úgy kerül meg a Hatalom, hogy az el­lenkezőjét beemeli az Alaptörvénybe. Amikor a Hatalom névre szabott törvé­nyeket alkot, és hatalmi vazallus sere­get épít érdemtelenekből, az ország va­gyonából fizetve. Amikor az alapvető jogot úgy rendeli alá hatalmi érdekei­nek, hogy visszamenőleges hatályú tör­vényt hoz. Amikor a Hatalom képvise­lőinek szájával és arcával hazudik, ami­kor többszörösen is félrevezeti és be­csapja a civil társadalmat, akkor a civil társadalomnak meg kell nyilvánulnia. Amikor a Hatalom sorozatosan és szándékosan szembeállítja egymással az Erkölcs és a Jog erejét és értékét, ak­kor a civil társadalomnak meg kell al­kotnia, létre kell hoznia a Civil Erkölcs­bíróság intézményét. A Civil Erkölcsbí­róság felállítását - társadalmi, civil szükségszerűségként - olyan politikai­­társadalmi jelenségek indokolják, ame­lyek nyilvánvalóvá tették, hogy a Hata­lom tevékenységének ügymenetében el­különült, sőt szemben áll egymással a Jog és az Erkölcs. Jogilag nem ítélhető el, de erkölcsi­leg elmarasztalható az a véleményve­zér, aki először harsogta tele a nyilvá­nosságot azzal, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”, felosztván az ország la­kosságát „nemzeti érzelműekre” és „idegenszívűekre”, amivel végzetesen megosztotta a nemzetet. Amivel csalá­dokat, baráti közösségeket uszított egy­másra. Vagy az, aki „szívmagyarokra” és „zsebmagyarokra” osztotta fel az or­szág népét. Törvényileg ma az a közszereplő sem ítélhető el, aki folyamatosan elfedi a té­nyeket, meghamisítja a valóságot, félre­vezeti és becsapja a lakosságot, köteles­ségét nem teljesíti, feladatait elszabotál­ja, amivel teret enged a következmény­­nélküliségnek. Amivel nem az ország, a társadalom érdekeit szolgálja és védi, hanem a Hatalomét. Erkölcsileg viszont megbuktatható. De erkölcsileg marasz­talható el az a hatalmi tevékenység is, amiben a jogszerűség működése ellen­tétben áll az Erkölcs normáival és pa­rancsaival. Van tehát helye és van ideje a Magyar Civil Erkölcsbíróság intézmé­nyének, ami a nyilvánosság ereje által lehet pozitív társadalomformáló té­nyező. Szabadságunk zsilipkapui 26 éve fel­nyíltak, de a szabadon áramló társadal­mi igyekezet sok hordalékot is hozott. Idő és akarat kell ahhoz, hogy a meder kitisztuljon, a társadalmi élet erkölcsi­leg megújuljon.

Next