Népszava, 2016. június (143. évfolyam, 127-152. szám)

2016-06-18 / 142. szám

„A ház, ahová anyámat őszi nagytakarításra vitték, nekünk a béke szigete volt" Braun Rózsa utcája A mindenüktől megfosztott, egy szál ruhában elhurcolt 280 tótkomlósi zsidót - öregeket, nőket, gyerekeket - útban a bergen-belseni koncentrációs tábor felé, 1944- ben a Bécs melletti Gerasdorfban beterelték a város­széli gázgyárban kialakított ideiglenes táborba, hogy a betakarítás idején néhány hétig a falu lakóinak földjén dolgozzanak. Jó hetven évvel később a gerasdorfiak úgy érezték, elégtétellel tartoznak a történtekért: 2016. június 17-én utcát neveztek el Braun Rózsáról, az egyik deportált zsidó asszonyról. SOMFAI PÉTER C­sendesen morajlanak körülöttünk a vendégek, a lipótvárosi kávéház­ban már gyülekeznek a környéken lakók a megszokott ebédjükhöz. Az egyik asztalnál az ismert orvosprofes­­­szor kínálja hellyel idős nagynénjét, két asztallal odébb a neves író anekdotázik asztaltársának. Az ablak mellett egy parlamenti képviselő vaskos aktacso­magot böngészve, szórakozottan kavar­­gatja a kihűlő kávéját. „Igazi polgári hangulat” - jegyzi meg kollégám, Benedek István Gábor, majd hozzáteszi: hetven éve is ez a városrész számított Budapest „legpolgáribb” kör­zetének. Tekintetében ott a kérdés: ér­­tem-e, mire gondol? Hát persze. Innen kísértek 44 fagyos telén a Duna partjá­ra a „védett házakból” a nyilas suhan­­cok több száz családot. Jóval később magam is laktam a Pozsonyi úton né­hány évig. Az egyik szomszédom mondta: sokan élnek a környező házak­ban, akiknek az akkori sortüzek ré­misztő hangja még ma is a fülébe cseng. És vannak, akik lesütik a szemüket, mert tehettek volna a szomszédaikért, de inkább félrenéztek. A túlélők lelkiismerete Benedek István Gábor - azaz BIG, aho­gyan a szakma ismeri - egyike azoknak a holokauszt-túlélőknek, akik szinte gyerekfejjel járták meg a koncentrációs táborok poklát. Tótkomlósról, hatéve­sen hurcolták el a családjával előbb Ausztriába, aztán tovább, Németország­ba, Bergen-Belsenbe, végül Csehország­ban, Terezinben élte meg a felszabadu­lást. Dióhéjban ennyi volna a történet, de itt mégsem lehet pontot tenni az „el­beszélés” végére. Honnan van az embernek lelkiereje ahhoz, hogy évekkel később leüljön az írógépe mellé és felidézze mindazokat a szörnyűségeket, amelyeket gyerekként átélt? BIG nem az az ember, aki kitér a kényes kérdések elől. Igaz, hagyja rám, nem volt könnyű megírni az első novel­lákat, amelyekben megpróbált emléket állítani vagy tucatnyi sorstársának. Olyanoknak, akik egykor a szomszédaik voltak, akikkel kölyökként együtt ját­szottak, ették a foglyok savanyú kenye­rét, akiket szeme előtt vitt el a lágerben a tífusz, az éhhalál. Persze éppen a szenvedés az, ami megkeményíti az ember szívét, mond­ja, és a túlélők lelkiismerete követeli meg, hogy emléket állítsanak azoknak, akik soha nem tértek vissza a földi po­kolból. Nincs szüksége jegyzetekre, hogy felidézze a neveket: dr. Gáti De­zsőt, a Keszthelyről Tótkomlósra űzött körzeti orvost, akinek családja szívszo­rító módon próbálta elfogadtatni magát és a szolgálatait a hajdani falu lakóival, de a deportálást nem tudták elkerülni. Vagy Weisz Miksa, a pék, aki a békési környék legcsodálatosabb kenyerét sü­tötte. Hét közben úgy fogta a péklapá­tot, a parázskapát, mint a gyerekek a vonalzót, de aztán szombaton, elmé­lyedt ima közben, óriási ujjai finoman morzsolták az imamellény rojtjait... Hihetetlen, teszi hozzá ott, a kávéházi asztalnál BIG, szinte ma is látom. Hát igen, ezek még a béke képei, ke­resem a magyarázatot, de jelzi, nem így van. A legszörnyűbb idők emlékei is ép­pen ugyanolyan elevenek benne, mint a korábbiak vagy a későbbiek. Példát is említ, egy bergen-belsenit, amikor már szinte minden rab - és nem csak a fel­nőttek - azzal ébredt a priccsén, hogy talán ez a nap lesz élete utolsó napja. De az ember ember maradt, minden jó és rossz tulajdonságával együtt. Volt ro­mánc és volt álnokság, irigység és go­noszság. Doktor Vajda Frigyesnéről me­sél és Ilonkáról, a szép és örökké vidám 17 éves serdülő lányáról. Máig sem ér­tem, vallja be, honnan volt Iluska derű­je, amikor már mindenki roncs és fél­halott volt a depressziótól, a hullámok­ban jelentkező halálfélelemtől, a hon­vágytól, pedig tudtuk, nekünk már nincs otthonunk... És akkor ez a sugár­zóan szép fiatal lány iskolát szervezhe­tett a gyerekeknek, mert beleszeretett Wilhelm, a B barakk tisztességes, mű­velt, fiatal, kifogástalan egyenruhában feszítő német parancsnoka, akit befo­lyásos családja a front elől menekített ide. Nem hitték, hogy megtörténhet „Mindenki úgy próbálta túlélni a hábo­rút, ahogyan lehetett” - ezt a sokat pró­bált ember bölcsességével mondja, jó példaként hozva fel erre Wilhelm és Iluska plátói románcát. A másik oldal­ról a zsidó emberek máig is érthetetlen strucctermészetét említi: „Sorra szület­tek a zsidótörvények, a Horthy-kor­­mányzat egyre vadabban antiszemita törvényhozói mindent elvettek tőlünk, amit el lehetett venni. Vagyont, mun­kát, megélhetést, önbecsülést. És még mindig nem értettük, mindez hová ve­zet.” És ez nemcsak Weisz pék hibája, doktor Gátié vagy a szüleimé - teszi hozzá. Ettől a kávéháztól néhány sarok­ra éltek Radnótiék, a művelt költő sem tudta elképzelni, mi minden történhet vele. Vagy Petschauer Attila, az olimpi­ai bajnok kardvívó, Rejtő Jenő... Hos­­­szan sorolhatnánk, ki mindenki nem akarta észrevenni a világ változásait, és nem próbált meg elszaladni, amíg még lehetett. De a legérthetetlenebb mégis az, amit a táborban tapasztalt: a családok már régen elválasztva egymástól, az apák valahol a fronton, kényszermunkán, vagy egyenesen „aknaszedésen”, és ak­kor a tábori barakkban színjátszó kör működött. Volt, aki operaáriát énekelt esténként a középen kialakított alkalmi „színpadon”. Más valaki verset szavalt, vagy éppen egykor megírt tudományos disszertációjának lényegét próbálta el­magyarázni nekünk, csak azért, hogy ő maga ne feledje azt a másik életét. „Amíg figyelemmel hallgattuk a pro­dukciót, addig is elfelejtettük a có­­reszt.” Igaza van, mindenki úgy próbálta túlélni a háborút, ahogyan tudta. Az orosz frontra vezényelt parasztbakák is, meg a munkaszolgálatosokra felügyelő keretlegények is, akik sokszor kegyetle­nebbek voltak a németeknél is... „Ezzel kellene egyszer végre szembenéznünk!” - bólint rá, és nem a Szabadság téri gábrieles-sasos hamis szobrok árnyéká­ba húzódva mentegetőzni, hogy azok nem is mi voltunk. Megtették a szembenézést a németek is - folytatom az általa megkezdett mondatot. - Berlinben dolgoztam, ami­kor 35 évvel a háború befejezése után, az NSZK tévécsatornái esténként vita­műsorokat készítettek egykori nácikkal, a Wermacht és az SS katonáival szem­besítették a fiatalokat. Volt, hogy valaki a saját nagyapját faggatta, hogyan tehet­te azokat a szörnyűségeket... És mára megkönnyebbültek. Nekünk ez kimaradt az életünkből - bólint, és a kezemre teszi a kezét. - Saj­nálhatjuk. Pedig lett volna erre néhány alkalmas esztendő. Még lettek volna, akik elme­sélhették volna a fiatalabbaknak, milye­nek voltak azok a munkaszolgálatos századok, és közöttünk voltak, ha időn­ként bujkálva is, a keretlegények, akik­kel tisztázni lehetett volna a történteket. Biztosan akadtak volna a keresztények között is, akik képesek lettek volna szembesülni azzal az emberrel, aki a 40-es években ő maga volt. Aki beköl­tözött az elhurcolt zsidó szomszédja la­kásába, beült a bútorai közé, majd szemlesütve visszaadta a kulcsot a csontsoványan hazatérő tulajdonosnak. Sokakban felébredt akkoriban a lelkiis­meret, de nem beszéltük ki magunkból a sérelmeket. Már kicsit késő - jegyzem meg, de ő csak a fejét csóválja. Mindenre van el­lenpélda, véli, és kicsit visszakanyaro­dunk a mába. Az osztrák elnökválasz­tás eredményéről is azt mondja: az ő igazát támasztja alá. Néhány hete még úgy látszott, a szélsőjobboldal elsöpri a demokratikus pártok jelöltjeit, aztán megszólalt az osztrákokban a vészcsen­gő, ahogyan néhány éve a franciákban is, amikor sokáig úgy tűnt, Le Pen radi­kális jobboldali hívei tarolni fognak a választáson. „Ez is egyfajta szembené­zés a múlttal - teszi hozzá, meg az is, hogy a napokban Braun Rózsiról utcát neveznek el az osztrák fővárosban.” f­élünk, köszönjük! Braun Rózsa - BIG édesanyja. Hogy ut­cát neveznek el róla az osztrákok, az an­nak köszönhető, hogy BIG egyik novel­la-riportjában, amelyet számos nyelvre lefordítottak, megírta a négy perzsasző­nyeg történetét. Az eset híre Spielberg filmrendező révén visszakerült Bécsbe, pontosabban Gerasdorfba, ahol a tót­komlósi kifosztott, gettót megjárt és az egy szál göncben elhurcolt zsidók cso­portját munkára fogták. Elkalandozik a tekintete, és mesélni kezd. Hatéves voltam, nem volt más ru­hám, csak a nyári ingem, a kantáros rö­vidnadrágom. Gerasdorf külterületén álltak a barakkok, ahová betereltek minket, öregeket, nőket, gyerekeket. A hajdani gázgyár és egy vasúti talpfa­üzem mellett laktunk. Akik munkára foghatók voltak, azokat kivezényelték a közeli földekre cukorrépát kapálni, cséplőgép mellé. Nappal hőség volt, éj­szaka fáztunk, csak vasárnap volt mód valamennyit pihenni. Szeptember vége lehetett, amikor a lágerparancsnok né­metül beszélő takarítónőt keresett egy osztrák családhoz. Seidlék pékek voltak, a Stammersdorfstrasse 382-ben laktak. A ház, ahová anyámat őszi nagytakarí­tásra vitték, nekünk a béke szigete volt. Egy deportált, végtelenül lerongyoló­dott, ápolatlan magyar zsidó asszony je­lent meg a jómódú péknél, a cselédek cselédjének. Anyám azt a feladatot kap­ta, hogy a négy perzsaszőnyegüket tisz­títsa ki ecetes vízzel, s alaposan kefélje végig valamennyit. Lehajolt, megsimí­totta a szőnyegeket, megnézte a csomó­zást, és langyos, szappanos vizet kért, mert az ecet kimarja a színüket. „Kár volna az anilinfestésű tebriziekért, az anatóliai és beludzsisztáni futókért” - mondta a házigazdának. A péknének elkerekedett a szeme. Honnan a fenéből ért ilyesmihez? - kérdezte, és akkor a mama elmondta: nekünk is voltak érté­kes szőnyegeink, mielőtt elhurcoltak. Apám a tótkomlósi és az orosházi Pipis­­malmok cégvezetője volt, s a náluk őrölt kiváló sikértartalmú lisztből a bécsi Anker cégnek is szállítottak. Apa kap­csolatban állt az Anker irodával. Seidlné bólintott, ők is Anker-lisztből sütnek. Egy hét múlva a Jagerführer odaszólt anyámnak: „Vasárnap várják magát a két gyerekkel együtt.” Kaptunk két kí­sérőt, úgy mentünk a „vizitre”. Kakaó­val, vajjal, felvágottal fogadtak. Seidl úr is benézett egy pillanatra a konyhába. „Althaus úr üdvözli magukat” - mond­ta, és hozzátette: „Frau Braun.” Csak azok érthetik, akik tudják, hogyan bán­tak a zsidókkal a holokauszt idején, mit jelentett ott, akkor ez a két szó: „Frau Braun”. „Nem sokáig volt részünk a jó­ból, rövidesen elvittek a Hannover mel­letti Bergen-Belsenbe. De előbb a pék családja átadott két ruhacsomagot, töm­ve meleg holmival. „Északon hideg van” - mondta az asszony. Ennyi volna a történet? - vártam a folytatást. Érdekelt a történet vége. Nem egészen - válaszol némi hallgatás után. Hazatértünk, anyám írt egy szeretettel teli levelet Gerasdorfba: Kedves Seidl család, élünk, köszönjük! 1946 augusz­tusában kaptunk választ rá. Fekete tin­tával írták: Matthias, a legidősebb fi­unk, meghalt Sztálingrádnál, a közép­ső Bécsben dolgozik egy péküzemben, a kicsi fiú még iskolás. És egy bátortala­nul fogalmazott kérés: ha lehet, írjuk meg nekik, hogyan bántak velünk. Iga­zolniuk kell magukat valamilyen szov­jet katonai hivatalban. Szüleim elküld­ték az igazoló levelet, szovjet katonai pecséttel ellátva. Megvan tőlük egy má­sodik levél is, 1961-ből, amelyben be­számoltak mindennapjaikról. 1980-ban próbáltam ellátogatni Seidlékhez; egy egész délután kerestük az utcát, a házat, de hiába kérdezősköd­tünk. Az egész városnegyedet elnyelte az idő, a helyén új lakótelep épült. Hogy milyen a világ - néz rám BIG, és néhány képet nyújt felém a kis kávé­házi asztalnál. Nem sok fotó maradt meg a háború előtti időből, de az egyi­ken ott áll a mama elegáns ruhában, mellette kantáros rövidnadrágot viselő kisfiú. „Ő Braun Rózsi, az édesanyám” - mondja BIG.­­ Vagy ha úgy tetszik, Ro­zi Braun, az egykori deportált zsidó as­­­szony. Akiről a napokban Gerasdorfban, Bécs egyik régi kerületében, immáron önálló városban, utcát neveznek el. Rózsa Braun Gasse Rózsa Braun (1904-1993), géb. Kohn, wurde Ende Juni 1944 als Jüdin aus Ungarn deportiert und kam mit etwa 280 Männern, Frauen, und Kindern nach Gerasdorf, um Zwangsarbeit zu leisten. A mama elegáns ruhában, mellette kantáros rövidnadrágot viselő kisfiú családi arhívum

Next