Népszava, 2020. június (147. évfolyam, 127-151. szám)

2020-06-06 / 131. szám

Trianon SZÉP SZÓ 3 2020. június 6., szombat 1­ a s­záz méter hosszú, négy Ä­T méter széles és négy méter mély. Az Alkotmány utcá­­ból indul és a semmiben A W végződik. Legyünk objek­tívek: nem a teljes semmi­ben, mert a végén gránittömbbe rejtve lángcsóva táncol. Ha Vergilius állna előt­te, hihetnénk, hogy a pokol bejárata - de nem áll ott, így csak töprenghetünk. Árok, amely­be Magyarország szekerét borították úgy, hogy egy évszázad alatt se kászálód­hat ki belőle? Lövészárok, amelyből ki­­ugorva megrohamozzák..., a micsodát? A Parlamentet? Az árok mélyén hasra feküdve békaperspektívából látható a világ? Figyelmeztető jel: éppen regnáló pártunk és kormányunk (esterházya­­san: kárunk és pártmányunk) ezzel véd meg a világ ellen? Ellenkezőleg: a világ ásta, hogy megvédje magát pártunktól és kormányunktól? Tartok tőle, hogy ennél is többet akartak szimbolizálni. A tér és környéke 1944 előtti állapotának visszaállítása? Jaj, de nagyot tetszett hazudni! Eltűnt Károlyi Mihály szobra (ő utasította vissza a békefeltételeket: Nem, nem, soha!), visszatért helyébe Tisza István, aki a vesztes háborúba hajszolta az or­szágot. Eltűnt Kossuth, amikor elfo­gyott a regimentje..., jött helyébe Kos­suth és kormánya, megalázva, lehajtott fejjel. A szoborcsoporttól nem messze lobogott az 56-os forradalom lángja. Eltűnt mindenestől. Elbújt Nagy Imre a Margit híd alá, annyira szégyellte az egészet. Felesleges töprengés. Ez a Nemzeti Összetartozás Emlékhelye. Az Árok! És akinek ennyi jó kevés, mehet Budára a Szent György térre. Oda is raknak egyet. Pécelen, Kistarcsán nagyon hiányzott, kaptak ők is, de ott azért kisebb a forga­lom. Csonka történelem Trianon története persze nem száz év­vel ezelőtt kezdődött - sokkal koráb­ban. Tamás Gáspár Miklós, valószínűleg Magyarország legműveltebb embere, felsorolta a minap, mi mindent nem is­merünk a trianoni szerződés és környe­zetének irodalmából. Valami keveset talán a magyar forrásokból, úgyszólván semmit a külföldön kiadottakból, és ami a legsúlyosabb, a semminél is keveseb­bet a Monarchia utódállamaiban, szom­szédainknál született művekből. Száz év alatt a mindenkori hatalom mindenkori érdeke volt, hogy a számunkra fájdal­mas történet okait lila ködbe burkolják. Erre kellett (volna) négy nemzedék tör­téneti tudatát, önképét, jövőképét épí­teni. A Trianonhoz és onnan a hitleriz­­mushoz és a második világháború vé­géhez vezető útból semmit nem érthet az, aki csak az olyan baromságokat ismétli, mint „Csonka Magyarország nem ország / Egész Magyarország mennyország”. Bibó István több es­­­széjében elemzi, hogyan lehetett vol­na a Versailles-ban felvázolt rendezési kísérletből egész Közép-Kelet-Európa számára békét és nyugalmat hozó meg­oldás, és ehelyett hogyan készítették elő a következő katasztrófát. De a sem­minél is kevesebbet érthet meg az, aki a felelősséget a magyar uralkodó osztályt felmentve mindig máshol, ha lehet, a térségtől minél távolabb keresi. Az ele­ve bonyolult és a különböző szereplők által a lehetetlenségig bonyolított prob­lémakötegből egyet emelnék ki. A kor magyar véleményformálói közül kivétel nélkül mindenki a történelmi magyar állam keretein belül kereste a meg­oldást. Negyedszázad elteltével Bibó mondta ki, hogy ha az „egész Magyar­­ország” délibábjának kergetése helyett önként elengedik az önállóságra, vagy az anyanemzethez csatlakozásra érett országrészeket, a megegyezésből kiala­kult határok jóval kedvezőbben alakul­tak volna, mint amit a trianoni diktátum végül meghagyott. Akik tudták, azok se kívánták tu­domásul venni, hogy a nagy világégés utáni átrendezés nem korlátozódott a Kárpát-medencére. Ausztriától elvet­ték Dél-Tirolt, Németország hatalmas A trianoni árok­ területeket kényszerült átadni Lengyel- és Csehországnak, a Közel-Kelet francia és angol érdekszférákra osztott aknáit pedig máig nem szedték fel. Természe­tesen mindenkinek a maga fájdalma a legerősebb, de ha az ellenérvrendszer fókusza tágabbra nyílt volna, hatáso­sabb lehetett volna. Az empátia, tudomásul vétele annak, hogy mit gondolnak szomszédaink, és mit gondol a világ, minden esetben ke­vesebb kárral járt volna, mint az „egye­dül vagyunk”, a végsőkig kitartás heroi­kus póza, amely így egyenes vonalban elvezetett a végsőkig­­ a visszafordítha­tatlan katasztrófáig. Trianon után Bibó, aki távol állt a marxista törté­nelemfelfogástól, a politikai hisztéria elemzésekor használja a marxista szó­tárban is megjelenő hamis tudat fo­galmát, de inkább Freud modorában. „A politikai hisztéria kiindulópontja mindig a közösségnek valamiféle meg­rázkódtató történelmi tapasztalata (...), melyről a közösség tagj­ai úgy érzik, hogy annak elviselése és a belőlük származó problémák megoldása a közösség erejét meghaladja. (...) Az ilyen túl nagy meg­rázkódtatás a szóban forgó közösség po­litikai gondolkodásának, érzelmeinek és szándékainak a megrögzülésével és megbénulásával jár (...) Az ilyen hamis helyzetben élő közösség mindinkább ferde viszonyba kerül a realitással (...)” (Bibó István: Az európai egyensúlyról és békéről) A revíziót célzó, két világháború kö­zötti magyar stratégiának ennél pon­tosabb leírását sehol sem leljük. Ered­ményekkel biztató tárgyalást egyedül a bécsi emigrációban élő Jászi Oszkár folytatott Masarykkal, de hiába... A magyar hivatalosság úgy vélte, hogy a sebek mutogatása a nagyvilágnak cél­ravezető. Két érveket helyettesítő jel­szót használtak. Az első történelmi indíttatású: a trianoni döntések egy ezeréves állam épületét rombolták le. A magyar különösséget hangsúlyozni vélő érvet minden tényező elengedte a füle mellett. Egyrészt, mert a térség­ben két másik állam, a cseh és a lengyel is ezeréves. Másrészt a döntésben és a végrehajtásban oly fontos szerepet ját­szó Franciaország, Nagy Károly hajdani birodalmának utódállama nem igényelt történelmi leckét. A második, ugyancsak haszontalan érv, az áldozatiság. A vétlen és védtelen Magyarország összeesküvés áldozata. A döntéshozókat a történelmi lecke után erkölcstanra oktatták volna, de a nebulók a leckén nem jelentek meg. Annál is kevésbé, mert Trianonban nem igazságosztásról, hanem békéről és stabilitásról volt szó. A második lecke eredménytelenségét csak súlyosbította a tatárjárás, törökdúlás, orosz beavat­kozás emlegetése. Európa nem nyújtott védő­kart és egyáltalán nem kívánta kifizetni a számlát, amelyhez nem mel­lékeltek megrendelőlapot. Ha a múlton merengő, XIX. századi romantika fordulataival élő érvrend­szer csak száz évvel ezelőtt, és mond­juk a lovastengerész negyedszázados országlásának időszakában bizonyult volna teljesen terméketlennek, magunk is mondhatnánk, európai partnereink is, több is veszett... Trianonban. De ez a hamis tudatból eredő, egyszerre kérke­dő és panaszkodó hisztériás beszédmód nem a múlté! Alig néhány nappal ezelőtt Szijjártó Péter külügyminiszter a hivatalos köz­lemény szerint berendelte (a valóság­ban bekérette) öt észak-európai ország nagykövetét, hogy tiltakozzék. Előadta az ezeréves magyar államról szóló mo­nológot és felszólította kormányaikat, hogy többé ne avatkozzanak Magyar­­ország belügyeibe, foglalkozzanak saját ügyeikkel. Hadüzenetről ez alkalommal nem esett szó, pedig egy magyar-izlandi tengeri csata sok bohózatíró képzeletét megihletné. Szijjártó nem a legbutább miniszter, ami történt, nem több anek­dotánál, de kiválóan jellemzi, hogyan mérgezi meg kapcsolatainkat a meg­­emésztetlen történelem. Alany vagy tárgy Bibó István a második világháborút lezáró, a Trianonnál számunkra még előnytelenebb békeszerződés elfoga­dását és betartását tanácsolta, további ábrándok és indulatok helyett. De a szi­gorú realizmus talaján állva hozzátette, hogy a szomszédos országokban élő ma­gyar kisebbségekért érzett felelősségről semmilyen politika nem mondhat le. A hangsúlyt a felelősségre tette. Ha száz év politikáját egyetlen mon­datban foglaljuk össze, elmondhatjuk, hogy a szomszédságpolitikából, nagyon rövid időszakok nagyon kevés kivételé­vel, pontosan ez, a felelős gondolkodás és cselekvés hiányzott. Horthy ország­gyarapítása egyenes vonalban vezetett az első világháborúnál súlyosabb 1945-ös vereséghez. A szovjet megszállás a proletár internacionalista frázisok pu­­fogtatásán kívül a legszerényebb pró­bálkozásokat is lehetetlenné tette. A szimultán bekövetkezett rend­szerváltás Kelet-Közép-Európában tág mozgásteret kínált, amelyet alig, és leg­többször ostobán használtunk ki. Úgy vélem, jogosan használom a többesszá­mot, azok közé tartozom, akik a népsza­vazáson nemet mondtak, erre biztattam másokat, ma is ezt tenném. Talán részletesebb magyarázat nél­kül érthető, hogy az állampolgárság kiterjesztése és a kisebbségi autonó­mia egymással ellentétes, nincs épeszű kormány, amely elfogadná. De a „nem­zetegyesítési törvény” tényleges célja nem is az erdélyi, vajdasági, kárpátaljai magyarok jóléte volt. A kisebbségek az orbáni politikának nem alanyai, hanem tárgyai. Szavazataik Mikola István haj­dani miniszter szavaival a Fidesz-rend­­szer bebetonozását szolgálják. Sikerrel. Az állampolgársági eskü, az útlevél, a szavazati jog, a futballcsapatokba öntött milliók nem a kisebbségi sors könnyíté­sét szolgálják, sokkal inkább elidegení­tésüket önmaguktól és azoktól, akikkel kénytelenek együtt élni. A politikai csődöt mi sem illusztrálja jobban, mint az elmúlt hetek esemé­nyei. A magyar Országgyűlés elnöke kitagadja a nemzet nem Fideszre sza­vazó felét. A német ajkú román államfő csúfot űz magyar ajkú honfitársaiból. Az árokásók gondoskodnak arról, hogy ha a trianoni diktátum évfordulója se gyász­nap, se örömünnep nem lehet, legyen legalább cirkusz. Nemcsak a négy évtizede halott Bibó István nagysága, de közép-európai kicsi­ségünk teszi szavait minden másnál idő­szerűbbé: „A nacionalizmusok azonban, mint ideológiák, sohasem arattak döntő győzelmet sem az eszmék, sem a gya­korlat egyetlen harcmezején sem. El­lenkezőleg, abban a pillanatban, amint a szabadságeszmének a nemzet alapjául szolgáló elvét, az önrendelkezési elvet komolyan alkalmazzák velük szemben, a nacionalizmusok összes állítólagos »eszméi« tökéletesen elolvadnak, sem­mivé válnak, akár a »fehér ember terhé­­ről«, akár a szabadságnak uralom vagy hódítás formájában való »terjesztésé­ről«, akár a szőke északiak faji felsőbb­­ségéről, akár Szent István koronájának összetartó erejéről legyen is szó.” (Bibó István: A nemzetközi államközösség bé­nultsága és annak orvosságai) Bár Bibó angol és francia nyelven is olvasható szavai a maga korában vissz­hang nélkül maradtak, de gondolatai ugyanazt a talajt gazdagítják, amelyből az Európai Unió kikelt. Trianonnal felé­rő öncsonkítás, ha hazájában csak süket fülekre talál. MÁRTON LÁSZLÓ (MONTPELLIER) FOTÓ: PAVEL BOGOLEPOV SZÁZ MÉTER HOSSZÚ, NÉGY MÉTER SZÉLES ÉS NÉGY MÉTER MÉLY Épp regnáló „kárunk és port­mányunk" ezzel véd meg a világ ellen?

Next