Népszava, 2020. október (147. évfolyam, 230-255. szám)

2020-10-30 / 254. szám

2 Nyitott mondat G. István László Facebookon Ha a napraforgó nem a Nap fényét követné, hanem az éjszakai égitest ezüstszínére emelné fejét, kifordult ösztönnel visszfényén át kísérné a Napot, akkor Újholdkor érezné azt, amit a kökörcsin érzett. A kökörcsin teleszívta magát nap közben a fénnyel, szirmait olyan tágra tárta, kelyhét olyan mélyen mutatta gyanútlanul az arrajáró szemének, hogy mikor jött az éjjel, nem volt ideje becsukódni. Ott állt, sötétnek kitátott torokkal, mintha sütkérezne a fényhiányban, teleszívni készült magát azzal, ami nincs. Mondj el magadból valamit, és a többi meglát, megszán, veled van, együttérez, a legszemélyesebb ügyedben számíthatsz együtt-tátogásra, mintha egy közös sötétet gondozna mindenki, ne félj - ne félj, amikor szemmel kísérnek. Hz ámen próbája ! Dicsérni az Urat, de nem akkor, amikor bőséget merít a lélek életből és ételből, mikor tanyázik és vigyáz benne a szó, amely aranytartalékra lel, kegyelmet kér és kap kegyelemből, vagy nem kér, de kap, dicsérni, amikor szívtáji elsötétülés és igaztalan, szívjóság nélküli táj nyeli el, omladékos, felszín nélküli mélység, mondjuk, mikor egy tizenhárom éves, öt éve beteg fiú hal meg egyszerre értelmetlenül, és léket kap a család és a hit, mintha egy kő repülne a két halánték között, oda-vissza vég nélkül, vízszintesen, kúttalan irányba, akkor kutat találni, szomjat felismerni, megnevezni és elfogadni a csillapítást, mikor nem lehet elfogadni, nem úgy, mint a szomjazó a sivatagban, hanem a víztől megcsömörlő, aki mégis vízzel él, emberi magyarázat nincs, és isteni magyarázatra hivatkozni póz és kétszínű önáltatás, akkor igent mondani, amikor már átoknak sincs helye a szájban, mert az élet számára ki van cserepesedve, szétfújta a szél az összes élet ellen emelhető szót, megsüppedt, arcként a szikkadásban, mint ami ránc nélkül öregszik pillanat alatt­­ és pórusaiba zárja a fényt, ami életre hívta. Képzeljük el, hogy lelátogat a földre a messziről jövő, és végignézi egy kecske napját, amit épp korábban marcangolt szét a farkas, fél lábát előtte, ott marad a kecske, és huszonnégy órát néz egyre fátyolosabban maga elé, és az idegen nem a bűnbakot látja benne, nem vetíti rá az öntudata mélyzugában elbújó önmegvetést, félelmet és zavart bánatot, de nem is hivatkozik ismeretlen kegyelemre, hanem a nemtudás hajnalfényként néz ki a szeméből, az a nemtudás az első kimondott szó előtt, amivel majd Isten kijelöli a semmiből az igét, az a nemtudás, ami előtte, a megélés lehetősége nélkül megteremtette az áment. 2 éső van, DJ megmakacsolja magát, nincs erőm veszekedni, tőlem me­hetünk, motyogom kábán. A telefont előhalászom a táskából, a Let’s do this shit lejátszási lista helyett a Classical momentset indítom el, jobban passzol, egyből Chopin egy etűdje hangzik fel, mivel egyszerre hatalma­sodik el rajtunk a küldetéstudat. Kimasírozunk a Kálvin tér szélére, zsebre vágom a kezünket. A novellában nappal lesz, nyüzsögnek az emberek meg a kutyák, hiába, a pestiek kényszeresen viszik őket magukkal mindenhova. Lenézünk az utcaszéli úttorlasz gömbsorra, a gömbök kisebbek, mint amekkorák a szöveghez kellenének. Ezek vajon képesek lehetnek kocsikat félretolni az útból, kérdezem, DJ szerint lazán, szerinte mindig minden lazán megy, kivéve, ami rajtam múlik. Mármint, teszi hozzá, ezek kőből vagy mi a fenéből vannak, a szövegben azért maradjon csak beton, a pestiek az­zal jobban tudnak azonosulni. A nagy irodalmárok és szépirodalmi olvasók nem budaiak inkább, teszem fel a kérdést a vita kedvéért, bár akkor fák kellenének a történetbe, náluk abból van sok. Mintha tudnál három értelmes szót írni fákról, duruzsolja Dí, még azt is most nyáron tudtad meg, hogy a kedvenced a nyír és nem a nyár, röhög ki. Igaza van, legalábbis részben, de ezt véletlen sem közlöm vele. A golyók a novellában betonból vannak, a valóságban jól láthatóan kőből, de hogy milyenből, még annyira sem tudnám megmondani, mint megkülönböztetni a nyírt a nyártól. A lábfejünkkel megbököm az egyiket, a gömb megmoccan, egyértelmű, hogy nem valami drága, nehéz anyagból készült. Úgy képzeltem, a novellában erre ül le a főszereplő, izzadságtól ragacsosan, hogy aztán ijedten pattanjon fel, amikor ez meg az összes többi gömb életre kel, hogy a hídig kergessék. De felhorkan, ez milyen gáz, lazán odébb lehetne gurítani az úttorlaszt, ez men­­nyire röhejes, még az sem biztos, ha leülünk rá, kibírja. Kétlem, hogy könnyen mozdítható, válaszolom, miközben a sípcsontunkat érintem a gömbhöz, szinte rátérdelünk, csak le van fúrva valami fémkapoccsal. Akarod mondani, fogva, mi­közben leveszi a lábunkat a gömbről, belerúg vele, a gömb megbillen. Nem mon­dom ki, de már én is kínban vagyok, hogy a valóságban mennyire nyomorultak a novellabeli főgonoszaim. De a gömbsoron végigvonszolja a tekintetünk, hangosan sóhajt, kevesen is vannak, összegez, ezek hogy a picsába lepnék el a Szabi-hidat, kérdezi, ennyit arról, hogy leszokik a káromkodásról. Kelletlenül vonom meg a vállunk, ha tempósan gurulnak, okozhatnak kárt, egy bowlinggolyó is mikre képes, ugye. Közepes érv, de DJ akadékoskodása elmarad, megint körbenézünk, az ös­­­szes gömböt külön-külön figyeljük. Számoljuk meg, ha már itt vagyunk, javasolja, a szöveghez legalább ötven kell, különben sztornó az egész. A torkunk kapar, még hogy sztornó, ingerülten igazgatom a maszkot az arcunkon, még hogy dobjuk ki, könnyen beszél, mondhatni lazán, az én novellám, csak eddig hétszer írtam újra, a nagy szart fogjuk kidobni. De gyakorlatilag ignorál, átveszi az irányítást, elsétálunk a könyvszekér mellett a Rádayn kezdődő gömbsor elsőjéhez, DJ onnantól egészen a körútig félhangosan számol. Minden egyes gömbbe belerúgunk, összvissz kettő nem billen meg, de azok is inkább csak azért nem, mert nem rúgunk valami erősen. Tököm tele, morgok magamban, ez egyre szánalmasabb. DJ már szinte táncoltat minket, szórakoztatja a program, vagy hogy ő a főnök, esetleg, hogy a hetek óta tartó szenvedésemről bebizonyosodik, értelmetlen, a szöveg vesztésre áll. Az utca végére érve megvakarja az állunkat, a csíkok helye fáj, hangosan mondjuk ki, huszonhét, de a másik oldalt, kérdi. Már nem érdekel, hagyom neki a testünket, azon agyalok, hogy ha ötvenhat golyó van itt összesen, az poén, a számmal külön is kezdeni kellene valamit. Akár egy nyolcadik verziót is megérne, az életre kelt, pusztító golyóbisokat forradalmárokká alakíthatnám, a főszereplő kétezer-húsz igazi klisé-antihőseként menekülhetne a szabadság, felelősség eszméi elől, fel a Szabadság hídra. Elvégre október is van. Napközben még épp nincs hideg, a levegő csak éjszakára hűl fagyközelire, az egész cselek­mény eshetne napnyugtára, a fordulópontra, igazi metaforaorgia lenne. Egyre pörgetem a képeket magamban, pár felhő is kellene az égre, bár mindegy, a Duna koszos vizén úgysem tükröződik semmi. Meg akarom vitatni mivel, mennyire el­csépelt az ötlet, a kurva élet, csúsztatja ki a szánkon, erre már felfigyelek, én is szétnézek, a kurva élet, ismétlem utána. Egyikünknek sem tűnt fel addig a rendőrautó, az meg végképp nem, hogy ben­ne az urak árgus szemmel követték végig a DJ vezette seregszemlét. Nézünk egy­másra, vacak westernfilmszereplőkként, DJ lapít, ilyenkor bezzeg nem szúr közbe egy lazánt, pedig kivételesen szívesen hallanám. Az egyik rendőr maszk után nyúl, nekünk ez a jel, megfordulunk, szaporán indulunk a Rádayba, és azon keresztül. DJ azért még számolja a gömböket, legalább ő koncentrált, partnerként viselkedik, megnyugszom kissé. A rendőrök nem követnek. De csak a Borároson szólal meg ismét, ötvennégy lett, kétszer huszonhét, ez nem valami klassz szám, el kéne engedni ezt a novellát. Felsóhajtok, elindulunk a HÉV-pótló felé, már az éjszakára gondolok, meg hogy a pornó előtt még le kell vágnunk a körmünket. FOTÓ: FORTEPAN.HU / ADOMÁNYOZÓ: NAGY GYULA Debreczeny György nehéz begombolni Vörös István-motívumok felhasználásával az erdő a filozófusban bolyong és most annyira furcsa az egész börtönőrök fekete angyalok feltalálják a réges-régit mert senki úgyse kéri az elszáguldó vonatokat nem egyszerű megérteni megkoptak már az oszlopos vitézek bár magadat te is kímélted nehéz a sors hülye kabátját begombolni az urak és a hölgyek között széles pusztaság röhögj zokogva hangosan ha rémálom keres meg éjjel ez már évszázadokon át bevált bolyongj a filozófus erdejében és most annyira furcsák az angyalok a fekete börtönőrök és ez az egész feltálaljuk azt amit kérnek így szól a réges-régi ének a megértés elszáguld a vonatok vakvágányon vesztegelnek megloptak már az oszlopos vitézek bár magadat sose kímélted a sors nehéz hülye kabátja begombolt köhögj röhögj és zokogj hangosan ha rémálomként megkeres az éjjel már évszázadokon át bevált a széles szeles pusztaság az urak és a hölgyek között

Next