Néptanítók lapja 27. évfolyam, 1894
1894-05-30 / 43. szám
valószínűleg alapul fog szolgálni; három nyílású konzol-híd, mely felső körvonalaiban a lánczhídra emlékeztet, de a függélyes merev rudak helyett itt rácstartó szerepel; a híd a mederpilléreknek egy-egy vonalán nyugszik, melyeken a vas-architektúra csuklósan fordulhat, de csak elenyésző csekély mértékben. E vas-architektúra finom művészi érzékre vall, de nem fejezi ki a vas lényegét. A harmadik díjat az 55-ös számú „Jó szerencsét" jeligéjű mű nyerte el,melyet a resiczai bányaigazgatóság, Schmahl Henrik építész és Gregersen és fia együttesen készítettek. A kolozsvári memorandum-per is véget ért. Az esküdtek kimondták a vétkest s a bíróság kiszabta a büntetéseket, de általános a meggyőződés, hogy ilyen perek újból meg újból előállanak, mindaddig, mig az okokat nem tanulmányozzuk s meg nem szüntetjük. E per tehát kötelességet mér ránk, hogy az oláhajku magyar polgárokkal foglalkozzunk s ha vannak jogos sérelmeik, azokat ne csak az állam, de a társadalom is orvosolja s ekkép a lelkiismeretlen izgatók lármáját hatástalanná tegye. A legközelebbi szombaton angol tűzoltók jártak Budapesten, ezek Angolország tűzoltó szövetségének tagjai, szám szerint 11-en, kik a kontinens nagyobb városainak megszemlélésére indultak s Bécsből érkeztek Budapestre. Fővárosi tűzoltóink az idegen vendégeket nagy szivességgel fogadták s a magyar tűzoltói intézményt bemutatták előttük. Egy produkczió alkalmával azonban szerencsétlenség is történt, két tűzoltó leesett a magasból s veszélyesen megsérült. Az angol vendégek hétfőn hagyták el a fővárost. (k) Az iskolai fegyelemről. Egyszer, még chinai jogászkoromban (miként a pápai collegiumban régebben a neveléstanhallgatókat csúfolták) a Kárpátok regényes hegyein és völgyeiben járkáltam. Gyönyörű, nyári nap volt. Csütörtök lévén a heti szünnapunk, azt, ha nem kertészeti gyakorlatokra, akkor rovarok, növények és kőzetek gyűjtésére szoktuk fordítani, hol többen, hol párosával, vagy éppen magánosan. Ez alkalommal csak magam eszegettem a fölséges zamatu erdei szamóczát s iszogattam a tiszta keblű gyöngypatak kívánatos kristályvizét. Tizenhat éves, egészséges tüdőm csak ugy kéjelgett a fenyvesek mámorító balzsamillatában. A völgy ölében pompázó, százados tölgyfák összehajló lombkoronái alatt egy mesés fényű templomban képzelem magam, templomban, melynek smaragdszinü kupoláját az itt-ott beszűrődő napsugarak pazarul megaranyozák, melyben erdőzúgás vala a lélekemelő imádság s a közel csobogó hegyi patak misztikus moraja, a vadmadarak sokaságának bűbájos hangelegye szolgáltatta hozzá a legfölségesebb karéneket. Romlatlan, ifjú kebelem szent érzelmektől dagadott, csalódást soha nem kóstolt szivem emberszeretettel való csordultig; rajongtam a szépért, jóért és nemesért egy idealista rajongásával. El merem mondani, hogy sohasem voltam olyan boldog, mint akkor. Sem disznóm nem döglött, sem váltóm nem járt le, mint azóta. Már alkalmasint igaz, amit még fiatalkoromban hallottam, — de akkor még hinni nem akartam — hogy az ember, idők multával, inkább hajlik az anyagiak felé; szivét bizonyos kéreg veszi körül, mely az emberek alapos kiismeréséből képződik, s az a kérges sziv aztán nehezebben reagál az eszményiek érintésére. Ha már most az ilyen kérges szív egy 300 forintos fizetéssel díjazott és fél tuczat gyermekkel megáldott néptanító kebelében dobog: nem is nagy csuda, ha hevesebben ver egy szép, kövér disznó, mint egy gyönyörű Makart- vagy Munkácsi-kép láttára! Azonban, ne tovább e csapáson, mert majd messze vinne, hanem térjünk vissza abba az utamba eső pataki malomba, hova barangolásom közben bementem. A malom felülcsapó volt, kerekét zugó hegyipatak hajtá, akár csak a parancsolat. Benn, a malomházban, két kő járta a boszorkány-tánczot, egyik pillért, a másik finom fodorkorpára dolgozik. Egészséges, kerek tudásban kelepelte a parasztkő: „kapard el, kapard el, kapard el," t. i. a lisztet, mig a pitlekő, szédületes sebességgel, mindegyre ezt zakatolt: „hozzad hamar, hozzad hamar, hozzad hamar", t. i. a gabonát. Hozták is be az őrölni valót s hordták ki a sárgásfehér friss lisztet a közeli falvak bajusztalan, tót Janói és tenyerestalpas Anikói. A molnár szeme nevetett, akár csinos feleségére, akár a folyton tele álló garatra nézett. Orczája piros volt, mint a rózsa; a lisztpúderen keresztül pompásan festett a duzzadó egészség. Az ember bármerre nézett, mindenütt jókedvű, élénk működést látott; a virgonéz molnárlegény hol egyik, hol a másik kőágyat ütögette nyakon, két oldalról is, falapátkájával, talán, hogy a kő fürgébben tánczoljon. . . Beszélgetés közben előhozakodtunk egyről-másról s a többek közt, ama kijentésemre: mi szép ez a molnárélet, az én bátyám is vízimolnár a Vágon, milyen jóizűeket aludtam már egyszer máskor malmának elringató, monoton zúgása mellett, — a molnár vajmi szives lett hozzám, sőt a mi több : ebédre is ott marasztott. Az ebéd, a jó, dupla buzakenyéren kivül, mindössze két fogásból álló: főtt lazaczból, meg nyárson sült pisztrángból. Rá jött, harmadik fogásnak, a borral teli kulacs, melynek karcsú termetén — mondhatom, — vajmi pompás fogás esett! Ki is tekertük a nyakát szegénynek öt izben is s már jó távol volt a nap delelő helyétől, mikor a boldog sorsú, vendégszerető molnártól megváltam, azon élénk óhajtással, bár én is hasonló módon pililhetném le életemnek hátra levő napjait! A városba érve, minthogy az időm bőven kiadta, betértem egy iskolába látogatóba. Min-