Néptanítók lapja 27. évfolyam, 1894
1894-05-30 / 43. szám
denik városi tanitó ismerősünk lévén, szivesen látott akármelyik. Éppen tanítási idő alatt surranék be a tanterembe s nesz nélkül beültem a leghátulsó padba, a gyermekek háta mögé. Igen derék, javakorbeli tanitó beszélt éppen egy történetet a gorilláról vagy 20, buksi fejű, egy ivásu nebulónak. A fiuk arcza majd kicsattant az egészségtől, a csik elevensége nézett ki belőlök s közülök még sem mocrczant meg csak egy is, hanem előre nyújtott nyakkal, csillogó, nagy karikaszemekkel csüngtek mezzoforte hangon, atyai nyájassággal beszélő tanitójuk szeretetet sugárzó arczán. Ugy ült mindenik, mint a földbe vert czövek. Hanem aztán el is mondta ám a hallottakat akármelyik! A másik, dolgozó osztály ez alatt mire sem ügyelt, csak a maga puszta mondatait faragta s irta be gyakorlófüzetébe. Minden oly pontosan ment, mint az óramű. Talán, ha véletlenül egy vörös „bögöncz" nyitja vala be az ajtót, még az sem képes meglazítani a figyelmet. Vége lévén az órának, kérdeztem a tanítótól, hogyan tudja a gyermekek figyelmét ennyire lekötni? Nem vessző, de még intő, dorgáló szó sem kellett nekik egész tanítás alatt! Lássa, barátom, szólt a tanító, a figyelmet az érdekes közlés, meg az atyailag szigorú fegyelem szüli; mindemellett ne képzelje, hogy iskolámban egy pajkos gyermek sincs, s itt a testi fenyíték tán ismeretlen volna, hanem igy, eperérés idején, az iskolavesszőt rendesen beviszem divánporolónak; ilyenkor a büntetés netovábbja egy kis nevetségessé tétel. Van ugyanis a gyermekek játszóhelyén két nagy eperfám, az egyik már vagy három éve teljesen kiszáradt, míg a másik minden évben tele van hüvelyknyi nagyságú czukoreperrel. Megjegyzem, miszerint nálunk az eperfa vajmi ritka s gyümölcse, főképpen a gyermekeknél, valóságos csemegeszámba megy. A jó magaviseletű, szorgalmas tanulóknak minden második vagy harmadik nap megrázatom az élő eperfát, a rossz, hanyag gyermekeknek meg a kiszáradtat. Higgye meg, nem lehet nagyobb, rémítőbb büntetés, mint a szárazfa alatt eprészni! De bizony, ha az eper leérett, magam is beviszem a vesszőt a fiókba, mert — higgyen nekem, édes barátom, ha állítom, miszerint a gyermek, legyen bár az püspöké, vagy gulyásé, olyan furcsa portéka, hogy annak egy kis dörgés és villámlás nemcsak hogy nem árt, sőt szükséges, mert ez az iskolában, épúgy mint a természetben, termékenyít és tisztítja a levegőt. Köszöntem s eltávoztam, annak az örökérvényű axiómának impressiója alatt, hogy ami a malomnak a víz, az az iskolának a fegyelem. * Eljött az ősz, rá a tél, tavasz, ismét nyár lett. Egy olyan alkalommal viszontag meglátogattam az én barátságos molnáromat. De ne higyyék, t. olvasóim, hogy talán a potyánkapás vitt volna ki, mert ezúttal töltött kliptiklapatórium verte oldalamat. Legalább egy kis borocskával viszonozni kivántam a múltkori szivességet. Azonban mi más állapotra találtam! A patak vize apadófélen volt; a malom csak olyanforma sebességgel járt, mint ahogy a jó hír szokott kullogni; a molnárlegény már valahol másutt vágta a követ; maga, a mester levert volt, az egykori jóllét rózsái hervadásnak indultak megnyúlt orczáin, szomorúan panaszló, hogy kicsi a víz, nincs kereset. Hogy a dolog valóban csehül álló, kiáltó bizonyítéka volt rá a szegen lógó kulacs is, mert a ráüllepedett lisztréteg nyilván mutató, miszerint belseje hetek óta szárazbetegségben sínylődik. Mialatt kulacsomat kiürítettük, vigasztaltam a mélyen elszomorodott molnárt, hogy majd csak jobbrafordul állapota, jóllehet, most a patak lassan folydogál, de igen hihető, hogy rövid idő múlva ismét megjön vize. . . . Hazamenve, viszontag betértem ama bizonyos iskolába, mert a gyakorlatnak mindig nagy kedvelője valók; az aranycsinálás elméleténél mindig többre becsültem a vályogvetés gyakorlatát. Már ekkor más tanítója volt az említett iskolának: egy horihorgas, vörös ember, olyan lármás szájjal, akár egy kondásbojtárból lett babakáplár, folyton mérgesen beszélt, bajuszát rágta, gyűlöletes modortalansággal hányta, vetette a kezét, asztalán három rendbeli vessző is hevert. Volt olyan longissimája, mely a kathedrából szinte a harmadik padig hordott, vészjósló suhogása borzalommal tölte el az osztályt s a hova fiamennykőként lecsapott, óriási volt az ijjedelem, és daczára mindezeknek egy előttem ülő fia, tanitás alatt, azt ujságolá szomszédjának, hogy az ő kocza disznójuk a mult éjjel nyolczat fiadzott, de négyet megevett a kocza belőlök. Jól láttam, hogy a többi padokban sem voltak különben a figyeléssel. Óra utáni elköszönésem alkalmával, panaszkodék a tanító, hogy milyen vásott, rosz gyermekei vannak, csakis vesszővel képes köztük valamelyes rendet csinálni, néha alig győzi osztogatni a sok „tenyeres"-t, s venni a sok sárgaczukrot, mert mindennap rekedtre kiabálja magát. — A látottak és hallottak után át kelle látnom, hogy biz ott az állapotok rosszul állanak és hogy olyan igazsága van Comeniusnak, midőn azt mondja, hogy : „az iskola fegyelem nélkül olyan, mint a malom viz nélkül." A tanitó nem értett a fegyelmezés módjához, nem tudá, hogy mit? kinél? és hogyan kell büntetni? Nem gondolá meg, hogy az ijesztgetés nem eredményezhet állandó, jó rendet. Azután pedig, miként a veréb utoljára annyira ráismer a madárijesztőre, hogy rá is száll, azonképen a gyermek is megszokja a pirongatást, a minduntalan való verést, akkor aztán nincs panacea. Szerény véleményem szerint, egy — hivatása magaslatán álló — nevelőnek a dorgálással szintúgy fukarkodnia kell, mint a dicsérettel, a vesszőt pedig úgy tartani, mint patikában a mérget: jól elzártan és csak a legválságosabb eseteknél alkalmazni. Ellenkezőleg, ha azt „hátra-vakra" osztogatjuk, minthogy a legerősebb méreghez is hozzászokhatni apródonként, ártalom nélkül: a folytonos pi-