Nimród, 1999 (87. évfolyam, 1-12. szám)

1999-06-10 / 6. szám

Vendégvadászokkal Apróvadas területen a májusi őzlakozás sikere hozza be a fá­cánnevelés árát. Társaságunk is nagyon készült erre a tavaszi betakarításra. Az akkori veze­téstől magam is felkérést kap­tam, hogy vegyek részt a va­dásztatásban. Örömmel mond­tam igent. Áprilisban szorgalmasan jár­tuk a területet, figyeltük bakja­inkat. Május 1jén délután indul­tunk ki először a vendéggel. A GAZ 69-est először a Kék­víz közé irányítottam, ott Laci barátom, aki a mostani felállás­ban a bíráló kukkoló és a tolmács szerepét látta el, megfi­gyelt egy jó, lőhető bakot. Csendesen duruzsolt a dízel­motor, lassan gurultunk a Sár­víz töltésének tetején, figyelve a körülöttünk lévő tájat. Pár őzet láttunk már, de lőhető nem ke­rült elénk. Lekanyarodva a töl­tésről, a földeket kettészelő dű­­lőutakra tértünk, és nemsokára megpillantottuk a keresett csa­patot. Megláttuk a már figyelt bakot is, de a suták takarták. Az őzek megindultak a búzába, mintha sejtették volna a ve­szélyt, aztán egyszer csak lefe­küdtek. Jó 180 méterre voltunk tőlük, és szorgalmasan távcsö­veztünk, figyeltük az őzeket. A baknak időnként elő-elővil­­lant az agancsa: volt időnk elbí­rálni, megfigyelni értékes dí­szét, mivel a jobb szára szép szabályos, míg a bal sokkal hosszabbnak mutatkozott, és csak egy ág nyúlt hátrafelé. Vár­tunk, figyeltünk, szerencsére a vendég is türelmes volt. Az őzek sem akartak mozdulni, de nekünk sem lehetett, mivel rögtön elugrasztottuk volna őket. A problémát a másik te­repjáró oldotta meg, igaz, nekik nem ezen a területrészen kellett volna lenniük, de most jókor jöttek. Láttukra sorban keltek fel az őzek, de most tisztán állt a bak is. A vendég már régen megkapta az engedélyt a lövés­re, és most, hogy eljött a jó al­kalom, nem is habozott. Csat­tant a puskája, és a bakunk im­már örökre visszarogyott előbbi helyére. Pár percet még vártunk, az­tán indultunk a már kimúlt ba­liához. Nem győztük csodálni, gusztálni az agancsot, a boldog elejtőnek is érdekes trófeával gazdagodott a gyűjteménye. Mire mindennel végeztünk, ránk sötétedett, indultunk vissza a találkozóhelyre. Gyors étkezés, megbeszélés után meg­állapodtunk, hogy reggel mikor találkozunk. Másnap reggel még sötét volt, amikor a kocsival begurul­tam a vadászházhoz. Nemsoká­ra megjöttek a többiek is. Mi hárman a sióagárdi nagy dűlő­ket jártuk be, míg a vadőr a má­sik vendéggel a Gulyajáró nevű részre ment fel a reggel folya­mán. Alig világosodott, amikor elindultunk­­ új nap új remé­nyekkel. Épp hogy elkanyarod­tunk a dülőútra, máris elénk került egy bak. Nyomban rá­­szegeződtek a távcsövek, és már szólt is a bírálat: — Golyóra érett, szabályos hatos, 8-9 éves, lőhető!­­ De hiába volt lőhető, várnunk kel­lett, mivel a dombélen balla­gott, így nem volt háttere a lö­vedéknek, amely kirepülhetett volna a világba, kárt okozva va­lakiben vagy valamiben! Talán tudta ezt a bak is, mivel völgy­nek fordult, és eltűnt a sze­münk elől. A kocsit hátrahagy­va, óvatosan cserkeltünk utána. Alig 70-80 méterre lehettünk tőle, amikor a vendég fegyvere megtörte a csendet, és a bak le­rogyott ravatalára. A hajnali napsugár már csak a kimúlt öreg dalia megtört, üveges sze­mén csillant meg. Gyorsan rendbe raktam a va­dat, és indultunk tovább, ki­használni a szerencsét, ami ránk mosolygott. És valóban nagy volt a reggeli hegy. Diana ezúttal mindent engedélyezett! Alig mentünk néhány száz mé­tert, amikor a búzából felpat­tant előttünk egy vállas bak. De milyen bak! Az agancsszárak olyan formát alkottak, mintha Y lett volna! Először azt hittük, hogy osztott, egyszárú agancsú bakhoz van szerencsénk. Azt, hogy meglőjük, rögtön elhatá­roztuk, de a bak is érezhette a vesztét, mivel tőlünk vagy 200 méterre befeküdt a búzába. Jó öt perc múlva egyszer csak fel­állt, de akkor már durrant is a puska, és bakunk rövid halál­vágta után elterült. Igazi ritka­ságot sikerült csővégre kapni: jó ötéves, hátrafelé villás, szép tró­fea jutott a vendégnek. Az elej­­tője boldog volt, örömmel vette át a törejét, és gusztálta újabb zsákmányát. A reggeltől igazá­ból már nem vártunk több zsákmányt, de mivel még bőven tellett időnkből, legurultunk a sióagárdi nyarashoz. Ismertünk ott egy jó öreg, 10 év körüli, visszarakott bakot rövid, vastag, párhuzamos szárakkal. Hátha ráakadunk, és a mai reggel kö­zelebb tudunk hozzá kerülni. Csodásak a májusi hajnalok, reggelek; ahogy a nap egyre job­ban felhág az égre, úgy egyre szebben elővarázsolja a tavasz gyönyörű színeit. Megpillantani a magasodó, tobzódó, hullámzó gabonából ki-kivöröslő őzeket, figyelni az utak mellett pöffesz­­kedő fácánkakasok járását! Míg leértünk, nekünk is al­kalmunk volt megcsodálni a körülöttünk lévő világot, és lám, a szerencse ismét mellénk szegődött! A keresett bak, igaz, megint a tábla közepén csipe­getett, de az árok fedezetében lőtávra be tudtuk cserkelni. Közben a lőbottal, pontosabban lehetett elengedni a golyót, és így már szólt is a vendég puská­ja. A vén harcos kimúlva csuk­­lott össze, átadva helyét utódai­nak. Nem okozott csalódást. Amikor odamentünk hozzá, pontosan látszott, hogy alig volt már ág az agancsszáron, s a rövid trófea vastag agancstöve­ken ült. Igazi, öreg matuzsálem esett zsákmányul, helyes volt a bírálat. Vígan gurult a terepjáró a házhoz - talán most nem is rá­zott olyan nagyon. Boldog, elé­gedett volt a vadászvendég, re­mek és érdekes trófeákkal gya­rapodott gyűjteménye, érde­mes volt több száz kilométert megtennie! Elégedett volt a társaság is. Bischof Ferenc Őzbakozás 34 Nimród 6/1999. Vadásztörténet kecskékről folytatás a 29. oldalról hogy valamelyest javítsuk esé­lyeinket. Szép kis utat hagytam már a hátam mögött, de még mindig csak a lopakodás jutott osztályrészemül, bár a távolság - becslésem szerint - csökkent közöttünk, és sikerült is egy­­egy röpke pillanatra megfigyel­nem néhány szépnek mondha­tó szarvpárat - de többre eddig még nem jutottam. Bumm-bumm! - hallom a lövéseket - a kecskék megug­ranak, s eddigi igyekezetem kárba vész. Igyekszem kielé­gíteni a dörrenések okozta kí­váncsiságomat, s utamat arra veszem. Diana szép szőrű, közepes nagyságú bakkal,

Next