Nimród, 1999 (87. évfolyam, 1-12. szám)
1999-06-10 / 6. szám
Vendégvadászokkal Apróvadas területen a májusi őzlakozás sikere hozza be a fácánnevelés árát. Társaságunk is nagyon készült erre a tavaszi betakarításra. Az akkori vezetéstől magam is felkérést kaptam, hogy vegyek részt a vadásztatásban. Örömmel mondtam igent. Áprilisban szorgalmasan jártuk a területet, figyeltük bakjainkat. Május 1jén délután indultunk ki először a vendéggel. A GAZ 69-est először a Kékvíz közé irányítottam, ott Laci barátom, aki a mostani felállásban a bíráló kukkoló és a tolmács szerepét látta el, megfigyelt egy jó, lőhető bakot. Csendesen duruzsolt a dízelmotor, lassan gurultunk a Sárvíz töltésének tetején, figyelve a körülöttünk lévő tájat. Pár őzet láttunk már, de lőhető nem került elénk. Lekanyarodva a töltésről, a földeket kettészelő dűlőutakra tértünk, és nemsokára megpillantottuk a keresett csapatot. Megláttuk a már figyelt bakot is, de a suták takarták. Az őzek megindultak a búzába, mintha sejtették volna a veszélyt, aztán egyszer csak lefeküdtek. Jó 180 méterre voltunk tőlük, és szorgalmasan távcsöveztünk, figyeltük az őzeket. A baknak időnként elő-elővillant az agancsa: volt időnk elbírálni, megfigyelni értékes díszét, mivel a jobb szára szép szabályos, míg a bal sokkal hosszabbnak mutatkozott, és csak egy ág nyúlt hátrafelé. Vártunk, figyeltünk, szerencsére a vendég is türelmes volt. Az őzek sem akartak mozdulni, de nekünk sem lehetett, mivel rögtön elugrasztottuk volna őket. A problémát a másik terepjáró oldotta meg, igaz, nekik nem ezen a területrészen kellett volna lenniük, de most jókor jöttek. Láttukra sorban keltek fel az őzek, de most tisztán állt a bak is. A vendég már régen megkapta az engedélyt a lövésre, és most, hogy eljött a jó alkalom, nem is habozott. Csattant a puskája, és a bakunk immár örökre visszarogyott előbbi helyére. Pár percet még vártunk, aztán indultunk a már kimúlt baliához. Nem győztük csodálni, gusztálni az agancsot, a boldog elejtőnek is érdekes trófeával gazdagodott a gyűjteménye. Mire mindennel végeztünk, ránk sötétedett, indultunk vissza a találkozóhelyre. Gyors étkezés, megbeszélés után megállapodtunk, hogy reggel mikor találkozunk. Másnap reggel még sötét volt, amikor a kocsival begurultam a vadászházhoz. Nemsokára megjöttek a többiek is. Mi hárman a sióagárdi nagy dűlőket jártuk be, míg a vadőr a másik vendéggel a Gulyajáró nevű részre ment fel a reggel folyamán. Alig világosodott, amikor elindultunk új nap új reményekkel. Épp hogy elkanyarodtunk a dülőútra, máris elénk került egy bak. Nyomban rászegeződtek a távcsövek, és már szólt is a bírálat: — Golyóra érett, szabályos hatos, 8-9 éves, lőhető! De hiába volt lőhető, várnunk kellett, mivel a dombélen ballagott, így nem volt háttere a lövedéknek, amely kirepülhetett volna a világba, kárt okozva valakiben vagy valamiben! Talán tudta ezt a bak is, mivel völgynek fordult, és eltűnt a szemünk elől. A kocsit hátrahagyva, óvatosan cserkeltünk utána. Alig 70-80 méterre lehettünk tőle, amikor a vendég fegyvere megtörte a csendet, és a bak lerogyott ravatalára. A hajnali napsugár már csak a kimúlt öreg dalia megtört, üveges szemén csillant meg. Gyorsan rendbe raktam a vadat, és indultunk tovább, kihasználni a szerencsét, ami ránk mosolygott. És valóban nagy volt a reggeli hegy. Diana ezúttal mindent engedélyezett! Alig mentünk néhány száz métert, amikor a búzából felpattant előttünk egy vállas bak. De milyen bak! Az agancsszárak olyan formát alkottak, mintha Y lett volna! Először azt hittük, hogy osztott, egyszárú agancsú bakhoz van szerencsénk. Azt, hogy meglőjük, rögtön elhatároztuk, de a bak is érezhette a vesztét, mivel tőlünk vagy 200 méterre befeküdt a búzába. Jó öt perc múlva egyszer csak felállt, de akkor már durrant is a puska, és bakunk rövid halálvágta után elterült. Igazi ritkaságot sikerült csővégre kapni: jó ötéves, hátrafelé villás, szép trófea jutott a vendégnek. Az elejtője boldog volt, örömmel vette át a törejét, és gusztálta újabb zsákmányát. A reggeltől igazából már nem vártunk több zsákmányt, de mivel még bőven tellett időnkből, legurultunk a sióagárdi nyarashoz. Ismertünk ott egy jó öreg, 10 év körüli, visszarakott bakot rövid, vastag, párhuzamos szárakkal. Hátha ráakadunk, és a mai reggel közelebb tudunk hozzá kerülni. Csodásak a májusi hajnalok, reggelek; ahogy a nap egyre jobban felhág az égre, úgy egyre szebben elővarázsolja a tavasz gyönyörű színeit. Megpillantani a magasodó, tobzódó, hullámzó gabonából ki-kivöröslő őzeket, figyelni az utak mellett pöffeszkedő fácánkakasok járását! Míg leértünk, nekünk is alkalmunk volt megcsodálni a körülöttünk lévő világot, és lám, a szerencse ismét mellénk szegődött! A keresett bak, igaz, megint a tábla közepén csipegetett, de az árok fedezetében lőtávra be tudtuk cserkelni. Közben a lőbottal, pontosabban lehetett elengedni a golyót, és így már szólt is a vendég puskája. A vén harcos kimúlva csuklott össze, átadva helyét utódainak. Nem okozott csalódást. Amikor odamentünk hozzá, pontosan látszott, hogy alig volt már ág az agancsszáron, s a rövid trófea vastag agancstöveken ült. Igazi, öreg matuzsálem esett zsákmányul, helyes volt a bírálat. Vígan gurult a terepjáró a házhoz - talán most nem is rázott olyan nagyon. Boldog, elégedett volt a vadászvendég, remek és érdekes trófeákkal gyarapodott gyűjteménye, érdemes volt több száz kilométert megtennie! Elégedett volt a társaság is. Bischof Ferenc Őzbakozás 34 Nimród 6/1999. Vadásztörténet kecskékről folytatás a 29. oldalról hogy valamelyest javítsuk esélyeinket. Szép kis utat hagytam már a hátam mögött, de még mindig csak a lopakodás jutott osztályrészemül, bár a távolság - becslésem szerint - csökkent közöttünk, és sikerült is egyegy röpke pillanatra megfigyelnem néhány szépnek mondható szarvpárat - de többre eddig még nem jutottam. Bumm-bumm! - hallom a lövéseket - a kecskék megugranak, s eddigi igyekezetem kárba vész. Igyekszem kielégíteni a dörrenések okozta kíváncsiságomat, s utamat arra veszem. Diana szép szőrű, közepes nagyságú bakkal,