Nógrád, 1971. január (27. évfolyam. 1-26. szám)

1971-01-17 / 14. szám

Salgótarján kulturális helyzetének megítéléséről Salgótarján kulturális élete­rői szűk­ebb baráti körben, szakmai berkekben, de na­gyobb nyilvánosság előtt is a legszélsőségesebb vélemények hangzanak el Vannak, akik túlzottan, türelmetlenek, szin­te behozhatatlan kulturális le­maradásról beszélnek. Mások az utóbbi évek kétségtelenül jó ütemű fejlődését látva, a kialakult helyzettel minden­ben elégedettek. Nem ritkán találkozni alapvető szemlélet­beli tévedésekkel is. Olykor még a kultúrmun­kások is a kulturális rendezvények és a könyvtárak látogatottsága alapján vonnak le következte­­téseket a lakosság kulturális fejlettségéről és érdeklődésé­ről, figyelmen kívül hagyva, hogy a kultúra sok tényezős, komplex társadalmi jelenség, amelyet éppen ezért nem le­hetséges egyetlen tényezője ala­pján magyarázni, értékei­nk Meggyőződésem, hogy a vá­ros kulturális fejlődéséről je­lenleg sem kedvező, sem ked­vezőtlen véleményt nem lehet megformálni, mert ez a véle­mény szükségképpen magán fogja viselni a felszíni általá­nosítás, a pozitivista megkö­zelítés jegyeit. E gondolatom nyomatékául Leninre hivat­kozom, aki oly nagy figyel­met szentelt mindig a való­ság tényeinek, adatainak, aki oly lenyűgöző hatással tudta forgatni a többi között a sta­tisztikai elemzés fegyverét is. Lenin egyik cikkében kemé­nyen megbírálta a Közoktatás­ügyi Népbiztosság munkatár­sait, és így ír: .. hihetetle­nül kevés tényt ismerünk: ■ nem értünk a tények össze­gyűjtéséhez ... a gyakorlati ta­pasztalatokat nem vesszük fi­gyelembe és nem ellenőrizzük kellőképpen ... túlsúlyban vannak az általánosságokban mozgó elmefuttatások.'' Lenin arra int bennünket, hogy tartsuk tiszteletben az alkotó marxizmus alapvető él­tét, tudni illik, hogy csak a lényeknek, a valóság folyama­tainak pontos ismeretében for­málhatunk helyes ítéletet és dönthetünk a társadalmi fo­lyamatok tendenciáiról és a fejlődés távlatairól. Csak ak­kor születhet helytálló véle­mény a város kulturális va­lóságáról is, ha Lenin tanácsát megfogadva „komolyan és lel­kiismeretesen keressük az adatokat”. Ismereteim szerint Salgótar­ján nem rendelkezik haszno­sítható városszociológiai és kultúrszociológiai felvétellel, nincsenek adataink a lakosság kulturális igényszintjcjéről, ér­deklődőéiről és a kulturális helyzetkép más összetevőiről, mutatóiról. Ha ez jelenleg így van, amiatt nincs okunk meg­kongatni a vészharangot. E hiány miatt elmarasztalni sem lehe­t senkit, hiszen ez nem lenne méltányos. Azért mondom ezt, mert más, kedvezőbb hagyományok­kal rendelkező városoknak sincs ilyen. A múlt évben megrendezett országos nép­művelési konferencia egyik munkabizottságának tanulmá­nyából idézek: „...ki kell munkálni a városi népművelés modelljét, tartalmi, módszer­tani kérdéseit, a városi nép­művelés perspektivikus prog­ramját ... kidolgozatlan még a városi népművelés. Minden város többé-kevésbé spontán alakítja ki a maga kulturális profilját és praxisát, valahogy »■ csináljuk, de nem tudjuk« alapon.” Azért van ez így, „mert a városi népművelés irányítói nemigen ismerik a városnak, mint területi-gazda­­sági-társadalmi-kulturális egy­ségnek a jellemzőit, s kevés információval rendelkeznek a városi társadalmi rétegekről, művelődési szintjükről, s igé­nyeikről ... hazánkban a vá­­rosszociológia nem tekint vissza gazdag hagyományok­ra. Ha ez a helyzetkép Salgó­tarjánra csak részlegesen is vonatkoztatható, még akkor is alapos okaink vannak arra, hogy óvatosan bánjunk az ál­talánosításokkal. A különböző megnyilatkozásokból arra le­het következtetni, hogy a vá­ros vezető kultúrpolitikai té­nyezői kellő időben felismer­ték a városszociológiai vizs­gálat jelentőségét, s ez a vizs­gálat bizonyára nem késik so­ká. Persze, egyetlen szociológiai felvétel nem oldja meg a vá­ros kulturális problémáit. Sőt, valószínűleg úgy lesz, hogy a felmérés nyomán a megle­vőkhöz újabb gondok csatla­koznak, esetleg kiderül, hogy amit ma problémának látunk, az a valóságban nem az. Az egyszeri felmérés a tervek, programok kimunkálásához minden esetre biztos fogódzó­kart adhat. De a további kul­turális tevékenységnek folya­matos hatásvizsgálattal és ha­táselemzéssel is párosulnia kell. A művelődési informá­ciók visszajelentése állandó és mellőzhetetlen eleme a kor­szerűen felfogott kultúrmun­­kának. De ez a feladat ön­magában is számtalan gon­dot felvet Kimunkálatlanok még a művelődési folyamat hatásvizsgálati módszerei. A rendelkezésre álló eszközökkel és módszerekkel is csak jól felkészült szakemberek, kul­­túrmunkások tudnak bánni. Köztudott, ilyenekben nem nagyon bővelkedünk. A me­gyében,­­ kifejezetten Salgó­tarjánban azonban én magam is ismerek olyan kiválóan fel­készült kultúrmunkásokat, akik megfelelő anya­gi és erkölcsi ösztönzés esetében ké­pesek ezeket a feladatokat is megoldani. Egy tudományos alaposság­gal készített városszociológiai felvétel meggyőződésem sze­rint meglepő adatokat szolgál­tathat a­ Város kulturális hely­zetképéről és ennek társadal­mi összefüggéseiről. Érdemes ezt mielőbb elkészíteni. Ér­demes, mert addig csak sötét­ben taposgatódzunk, addig csupán sejtésekre alapozott kulturális programot készíthe­tünk. Az „eszi, nem eszi nem kap mást” kockázatával kell addig naponta szembenéznünk. Ma már egyre inkább ben­ne él a köztudatban az, hogy a hagyományos értelemben vett népművelés és a korsze­rű közművelődés funkciójá­ban, tartalmában és módsze­reiben sokban különbözik. Az utóbbi mindenekelőtt tudomá­nyosabb megalapozottságában és differenciáltságában köve­tel magasabb minőségi színvo­nalai. Ha a „népműveléstudo­mány” önálló tudomány voltát megkérdőjelezhetjük is (éppen, mert más tudományokból építkezik) a közművelődés és az egész városi művelődéspoli­tika tudományos tervezésének, irányításának és megvalósítá­sának igényéről, azt hiszem, nem mondhatunk le ezután sem, mint ahogyan a város kultúrájának, főként anyagi kultúrájának eredményei ed­dig sem ösztönös cselekvés eredményeképpen jöttek létre. Bizonyos, hogy fentiekkel a város kultúrpolitikai tényezői számára nem mondtam külö­nösebben újat. A konkrét vizs­gálódás, a városszociológiai felvétel fontosságát, mint a továbbfejlődés első lépcsőjét szerettem volna csupán egyfé­le összefüggésben hangsúlyoz­ni, s a város illetékeseinek erre vonatkozó elgondolásait támogatni.­ Mert úgy gondo­lom, mielőtt a szervezeti, sze­mélyi, tartalmi, tárgyi, mód­­szerbeni stb. kérdésekben döntések születnek, a város- és kultúrszociológiai tájékozó­dás elkerülhetetlen. Kiss István Híd a Dunán — 1916 Budapest nem lehet hidak nélkül, így jaj­­du­lt fel a költő, Illyés Gyula, az iszonyati napjaiban: „A legszomorúbb látvány/ ez volt: a betörött/ gerincű néma hidak/ a két város között,/ ahogy feküdtek sorban,/ mint leölt állatok/ a bűnben és mocsokban/ ők, az ár­tatlanok.” Óriási mészárszéknek nevezte a napokat, amikor a fasiszta düh sorra meg­semmisítette a budapesti hadaikart. És ünnep lett 1946 tele, január tizennyolcad­­du­ka. Ekkor nyitották meg ünnepélyes kere­tek között a forgalom számára Budapest - fel­szabadulás utáni első állandó Duna-hídját, a Kossuth-hidat. Huszonöt évvel ezelőtt. A felszabadult magyar nép hősi krónikájá­nak szép fejezete az, amelyik a hídépítések­ről ad számot. Különösen a budapesti hidak újraszületéséről. A jubileum megkívánja a történelmi visszapillantást: bizonyára lesz majd vállalkozó, aki megírja a pesti hidak regényét is, mert a hidak történelme v­ala­mi­féleképpen Budapest történelme. A Gellért­ hegy lábánál igen jelentős átke­lési hely alakult egykoron, írásos okirat em­lékezik meg a pesti révről, a Portus Pest­ről 1148. évi keltezéssel. De már korábban is voltak e tájékon ideiglenes, partokat kötő építmények. A Budát és Pestet összekötő állandó híd gondolatával Zsiigmond király urak­k­odása ide­­jén találkozunk. Egy erre járt francia lovag, bizonyos Bertraindon de la Broquiéne úr úti­­feljegyzéseiben olvashatjuk, hogy a király tornyot építtet a pesti parton, szemben a Várral, és ez a torony az állandó híd pesti hídfője lesz. Az építmény már hat lándzsányi magas volt. Maradványai még a XIX. szá­zad elején, is láthatók voltak — de a híd ak­kor nem épült meg. Hosszú századokig csak hajóhidak kötötték össze a k­ét partot. Az eszme Széchenyi István gondolatában érett meg, neki köszönhetjük a Lánchíd fel­építését. Az építkezés előmunkálatai 1839-ben kezdődtek Clark Thierney William angol mérnök tervei alapján. A hidat 1849. novem­ber 20-án nyitották meg ünnepélyes keretek között. Már az építés során sok viszontagsá­got kellett megérnie, sokszor került veszély­be. A szabadságharc idején többször akarták levegőbe röpíteni félig kész szerkezeteit az osztrákok. A hidak legújabb kori történelmén­ek­ szin­tén hősi nyitánya van. 1945 tavaszától 1946 januárjáig a szovjet hadsereg ál­tal épített ideiglenes híd jelentett egyetlen összekötteté­si lehetőséget a partok között. Január 18: Kossuth-hid. 1946. augusztus 20: Szabadság, híd. 1947. november 16: Margit-híd. 1949. no­vember 20: Lánchíd. 1964. november 20. Erzsébet-híd. A hősi munkával megépített Kossuth-Md 1955-ig szolgálta a közúti járművek forgal­mát, később csak gyalogos forgalmat enge­délyezn­ek rajta, és 1960-ban lebontották­. A Kossuth-híd még nem áll. De emléke, tünde rá. Új hídjaink büszkén feszülő íveiben tovább él, és ahányszor rágondolunk, emlé­ke felszabadult népünk alkotó erejét idézi. Soltész István Ősi város az Északi-Jeges tenger partján A tengermelléki körzetben egy XII. századból származó város maradványait tárták fel: e városban több jelenlegi távol-keleti kis szovjet nép, így az udenék, a nanajok és az orokok elődei éltek. Fegyver- és ékszerkészítő műhelyek kerültek napvilág-Feltárták azoknak az erő­dítményeknek a maradván­yait is, amelyek nem voltak elég ellenállóak ahhoz, hogy meg­védjék a város lakosait a no­mádok ellen. Mintegy nyolc évszázaddal ezelőtt a nomád­ hordák felégették a várost. A leletek között az ősi kul­tusz szertartásvivőjének, a sá­mánnak jó állapotban fenn­maradt fejfedője is megtalál­ható. Áttetsző kalcendonből és agátból készült díszítmények, valamint heraldikus csodalé­nyekkel ékesített vascsatok is napvilágra kerültek. Komoly vitába bonyoló­dott egyik körzeti községünk vezetősége a megyei mozi­üzemi vállalattal a fűtési ügyben. A vita odáig fajult, hogy döntőbizottság elé ke­rült, majd hosszadalmas hu­zavona indult arról: kinek oldalán az igazság? A mo­zisok szakvéleményre tá­maszkodó adata szerint ha­sonló méretű termek meleg­­befúvásos fűtéséhez 74 kiló koksz szükségeltetik, az il­lető körzeti központ tanácsa viszont 2,5—3 mázsányira tartott igényt. A két állás­pont között tehát nem cse­­kély a különbség, s a költ­ségtérítési követelés is tete­mes összegre rúgott. A lényeget illetően talán szükségtelen arra kitérni, hogy az érdekelt felek kö­zött előzetesen konkrét meg­állapodás, új létesítményről, lévén szó, tapasztalati hiány miatt nem született. A lé­nyeg az „adok”-„kérek" szél­sőségében jelentkezik. Mert korántsem közömbös, hogy egy művelődési terem meg­felelő felmelegítése 75 ki­ló, vagy három mázsa tü­zelőt igényel-e; különösen nem, ha tudjuk, hogy a légfűtéshez kívánt koksz mázsája időközben 96 fo­rintról 204 forintra növeke­dett. A huzavona során az egyeztető bizottság bizonylat beszerzésére utasította az illető körzeti tanácsot, ez azonban a kevésnél is ke­vesebbet mond érdemileg, mert a bemutatott tüzelő­­számla nem tartalmaz téte­les adatokat arra vonatko­zóan, mennyi az a mennyi­ség, ami az iskola, a nap­közi, az óvoda, illetve a mű­velődési otthon nagytermé­nek fűtését szolgálta. Ennek ellenére, a szakértői véle­ményezéstől eltekintve, il­letve arra igényt sem tart­va, a perlekedésben a mo­ziüzemi vállalatot marasz­talták el, s kötelezték a köz­ség által kért különbözet megfizetésére. Nos — úgymond, —, ha per, akkor hadd legyen per! A moziüzemi vállalat maga­sabb szervhez fellebbezett a számára k­étségkívül sérel­mes határozat miatt — egy­ben megszüntette további vetítéseit a községben. A hi­vatkozás kétségkívül elgon­dolkodtató: amennyiben ele­get tesznek az igénynek, ez a tüzelő összegében, szállí­tási díjában, a fűtő munka­bérében alkalmanként mint­egy hétszáz forintra rúg. Ezt a terhet pedig a vállalat tü­zelői ártöbblet-kiegészítés hiányában semmiképp nem vállalhatja, hisz a megye­­székhelyi, jóval nagyobb be­fogadóképességű filmszínház fűtési költsége is ennek mindössze felét teszi ki. Úgy tudom a békességre, a „megbékélésre” törekvő tanácskozás a napokban már megkezdődött az érdekeltek között, s bizonyára létrejön a megnyugtató megoldás is. Az ügynek azonban elgon­dolkodtató része az a tény, hogy nem egy községünk va­lamiféle kifogyhatatlan ta­ggá „fejős tehénnek” érzi a moziüzemi vállalatot ■— mely az utóbbi tíz eszten­dőben kétségkívül és bizo­nyíthatóan rengeteget tett falusi művelődési intézmé­nyeink belső állapotának korszerűvé, otthonossá téte­­lére —, de semmiképp sem annyira tehetős, nem olyan anyagi teherbírású, hogy egyedül vállalkozhatnék a termek rendszeres, állandó jellegű fűtésére. Évek óta visszatérő téli gond a falusi művelődési otthonok fűtése. Tény, hogy mindmáig megoldatlan, szinte úgy tűnik, megold­hatatlan ...? A valóság az, hogy a mű­velődési helyiségekben rendszerint csak „mozina­pokon” melegek a kályhák, elviselhető a hőmérséklet, így nem csoda, hogy a több­napos , esetleg egész hetes dermedtség nehezen enged fel az egyébként szakértői véleményben kielégítőnek ítélt tüzelőmennyiség ellené­re is. Épp ebből következik, és mind sürgetőbb követel­mény, hogy a mozivállalat oldalán tekintsék közös ügyüknek a művelődési ott­honok rendszeres fűtését a községi tanácsok, a falusi gazdasági szervek, termelő­­szövetkezetek, ÁFÉSZ-ek, s a mind nagyobb számban települő üzemek szintén — amelyeket egyaránt szolgál­nak, amelyeknek nevelési és szórakozási céljaira hivatot­tak. A falusi művelődési ott­hon nem pusztán mozi. Rendeltetése sokkalta több ennél. Ám, sokoldalú fel­adatát csak az alapvető szükségletek kielégítése mel­lett tudja betölteni. Ha a személyi, tárgyi ellátottsá­gon kívül rendszeresen me­legek valóban otthonosak is helyiségei. Ez pedig nem varrható kizárólagosan a moziüzemi vállalat nyakára. A vasárnapi jegyzet Ki fűtsön? Gyarapodott Kosárd Sokan­ gyarapodott Ko­­zárd, a pásztói járás kis községe az elmúlt öt év alatt. Orvosi rendelő, könyv­tár épült, s a régebbi ta­nácsházát — a település Ecseghez tartozik — műve­lődési otthonná alakították, mintegy 200 ezer forintért. A község lakói 40 ezer fo­rint értékű társadalmi mun­kával toldották meg az épít­kezést. Ugyanilyen összefo­gással készült el 1200 m­éter gyalogjáró, s így most már a főútvonal kivételével min­denütt kövezett járda van. Nagy gondot fordítottak arra is az ecsegi tanácso­,­ hogy megfelelő autóbusz­várakozó álljon a kozárdiak rendelkezésére. A nem egé­szen négyszáz lakosú kis település dolgozóinak túl­nyomó többsége Nagybá­­tonyba, Salgótarjánba, Bu­dapestre és Selypre jár dol­gozni. De sokan utaznak Ecsegre is, akik a termelő­szövetkezetben vállaltak munkát. Ezért 28 ezer fo­rintos költséggel megépítet­ték az autóbusz-várakozót, a közelmúltban pedig 50 ezer forintos ráfordítással, felújították a közkutakat. PATAKI JÓZSEF: OLVASÓ FÉRFI NÓGRAD — 1971. január 17., vasárnap 7

Next