Nővilág, 1860. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1860-04-22 / 17. szám
A 258 unokaöcs még mindig kémig özvegy kihez lehettek intézve e szavak? Bizonyosan a drágalátos unokaöcshöz. — Törődöm is én sokat vele, akár tetszem, akár nem annak a könyvmolynak? — Ilyenformát gondolt magában Rellike. A drágalátos sett a felelettel. Megvárta , Harsányiné asszonyság másodszor intézte hozzá a kérdést : — Hát nem tetszik önnek az én Rellikém ? — igen, kedves néném, válaszolt egy csendes hideg hang, — nekem tetszik, mint tetszenek a czirkuszban a lovagnők. Ügyesen lovagol, s kétségkívül megtapsolnák, ha valahol föllépnne. Hanem én részemről nem szeretem hosszas ideig nézni az ilyen előadásokat. Aurélia szívéhez kapott, érezte hogy fáj. Ezek kemény szavak voltak, ilyet soha nem hallott, nem is hitte, hogy valaha hallani fog. Arcza égett, s oly sötét pirossá vált, hogy Rellike visszaijedt a szemközti tükörtől, melybe lopva egy pillantást vetett. Kis feje szégyen és harag miatt meghajolt, fülei zúgtak, s nem hallotta a dorgáló szavakat, melyeket özvegy Harsányiné aszszonyság kegyeskedett osztogatni Pista úrfinak. Lassan hivta figyelmét ismét visszavezetni az szomszéd szobában folyó párbeszédre. —. De mit beszél ön, Pista? szólt özvegy Harsányiné asszonyság, hiszen nem is ismeri a mi Rellikénket ? . .— Volt szerencsém hallani egy félórahosszáig, mily ügyesen pattog az ostorral, viszontá Pista, lehet még másképen is ismerni Aurélia kisasszonyt? Tánczolni az igaz, még nem láttam. — Ha látná őt tánczolni, el volna ragadtatva , — mondá özvegy Harsányiné asszonyság, ki rokona szavaiban nem vette észre a gúnyt. "Pista elégnek vélte erre szárazon csak annyit felelni : — Nem szoktam tánczolni. — A de unalmas ember lehet! gondolta magában Aurélia, ki a megszégyenülés után most már engesztelhetlen haragot érzett unokabátyja iránt. Rellike még tovább azért, mintha érdekelnék őt, ennek az unalas embernek a megjegyzései, erre mind hallgatózott, nem nem ad semmit, ezt mind bárgyú beszédnek tartja , ezt mind kineveti, hanem azért mégis csak hallgatózott tovább. De azt csak nem vitatja el ön, hogy Rellike nagyon szép ? hangzott ismét özvegy Harsányiné asszonyság szava. — Én csak egy szépséget ismerek, a" lélek szépségét, viszonzá a tudós fiú. — Boldog Isten! kiáltá türelmét vesztve özvegy Harsányiné asszonyság, ön úgy beszél Pista, mint egy hatvanéves ember! — Sőt ennél is igoszabbul, gondolta Rellike, ki visszaemlékezett a hatvanéves franczia mesterre. Milyen szép bókókat tudott ez mondani a nevelőintézetben, milyen szép virágokkal kedveskedett, s milyen kedvvel, milyen örömmel bámulta a quadrillet az intézeti bálban. A visszaemlékezés a nevelőintézetre Auréliának még más valakit is juttatott eszébe, s egy más valakit, ki oly gyakran sétált el az ablakok alatt, ki oly epedve nézegetett föl, s kinek oly szép fekete haja és kék nyakkendője volt. Meg sem lehetne hirtelen mondani, nyakkendője volt-e szebb vagy haja. Ő az a valaki nem beszélt ily unalmas dolgokról mint Pista urfi a lélek szépségéről, a tudomány értékéről, hanem valahányszor elment a nevelőintézet ablakai alatt (az pedig igen gyakran megtörtént), mindannyiszor szívrehatóan sóhajtott. Föl lehetett hallani az első emeletre. Néha meg pajkosan csókokat szórt kezével az ablakok felé, amire azt mondták a segéd tanítónők, hogy az szemtelenség, az nem illik. Hát az illik, hogy egy fiatalember ne tánczoljon, s jobban szeressen a könyvek közt mulatni, mint leányok társaságában? Hát miért fiatalember akkor? Idáig jutott okoskodásában Aurélia kisasszony, midőn András úr a szobába toppant, s csodálkozva fölkiáltott : — Hát te egyedül vagy itt, Bellike? A leányka zavarában nem tudott hirtelen szóhoz jutni, de nem is hagyta András úr szóhoz jutni. — Lelkem kis angyalom, nem győztek eléggé nézni, úgy megszépültél. Simítsad kissé félre a hajadat, így. Noha most meglátna az én diák öcsém, halálosan szerelmes lenne beléd. Hát jól jár-e még Alibiades? Hogy