Nyelvtudományi Közlemények 62. kötet (1960)

Tanulmányok - Szántó Éva: A fonológiai kutatások újabb eredményei a Szovjetunióban 187

190 ' ISMERTETÉSEK — SZEMLE Mint már említettük, AVANYESZOV professzor a moszkvai fonetikai iskola egyik alapítója, ,,A mai orosz irodalmi nyelv fonetikája" című monográfiájában azonban lényegében eltér ennek az iskolának a nézeteitől. Ez a munka tulajdonképpen leíró­hangtan. Ahogy a szerző írja, a leíró hangtan egy konkrét, ma beszélt nyelvet tanulmá­nyoz, vagy közvetlen megfigyeléssel, vagy kísérleti eszközökkel. Az előszóban a szerző kifejezi reményét, hogy a közel­jövőben az orosz nyelv hangtanának problémáit tovább fogja tanulmányozni, nemcsak leíró módszerrel, hanem az elért eredményeket a kísérleti fonetika adataival is kiegészítve. AVANYESZOV szerint a leíró fonetika feladata: synchro­nikusan megállapítani egy adott nyelv hangrendszerét, vagyis fonéma-rendszerét, ugyan­akkor leírni a fonémák törvényszerű fonetikai helyzettől függő alternációját. A leíró fonetika módszerével nemcsak a teljes értékű egységeket, de a pusztulófélben és kelet­kezőben levő elemeket is kielemezhetjük egy bizonyos nyelvben, s éppen ezért a leíró hangtan szerves alkotórésze lehet a történeti hangtannak. Azonkívül, a leíró hangtan a gyakorlatban is nagy szerepet játszik, hiszen nélküle nem lehet egy írásnélküli nyelv számára írásrendszert létrehozni, vagy pedig módosítani és célszerűsíteni a már meglevő ábécéket. A szovjet fonológia BAUDOUIN DE COURTENAY és SCSERBA tanítását követve kategorikusan tagadja, hogy két önálló tudományág létezik: a fonetika, amely állítólag a természettudományokhoz­­ és a fonológia, mely állítólag a társadalmi tudományokhoz tartozik. Ez nem két önálló tudományág, hanem a hangrendszer tanulmányozásának két aspektusa. A fonológia a fonetika magasabb foka s már a nyelvtudomány szerves részévé vált; a grammatikával együtt azt a célt szolgálja, hogy megmutassa a nyelv rendszerét. A fonetikus (még jóval a fonológia megszületése előtt is) a hangokat nem általában jelölte ki, hanem csak azokat, amelyek bizonyos helyzetekben megkülönböztethetők az adott nyelvben. Ebben az értelemben, — írja AVANYESZOV, mindazok, akik meg­teremtették egy-egy nyelvnek az írásrendszerét, spontán fonológusok voltak. A fonoló­gusnak meg egyben fonetikusnak is kell lennie, ha nem akar eltévedni az absztrakciók, relációk, funkciók világában; azonkívül a fonológusnak is a nyelvben reálisan létező­kategóriákkal van dolga, amelyek valamiképpen a nyelv írásrendszerében is vissza­tükröződnek. A fonéma fogalmát a következőképpen fejtegeti AVANYESZOV: a nyelvben semmi sem létezik jelentés nélkül. A szavak és a morfémák jelentésével vannak összefüggésben a hangok is. Az érzékelt hangkülönbségek arra szolgálnak, hogy megkülönböztessék a szavakat, illetve a szavak jelentését. Azokat a hangokat, amelyek mint sajátságos jelek, megkülönböztetik a nyelv szavait, illetve a szavak hangtestét — fonémának nevez­zük. Vagyis, a fonémák nem a szavak vagy azok különböző alakjának jelentését határolják el egymástól, hanem azok hangtestének megkülönböztetésére szolgálnak. A fonéma egy minimális, tovább nem osztható hangegység. Egyetlen hangegység sem hangzik elszige­telve, hanem a szóban realizálódik, tehát egy másik minimális hangegység előtt vagy után, vagy hangegységek között. Ezért a minimális hangegység minősége mindig vala­milyen arányban a fonetikai helyzettől függ. Pontosabban, minőségének bizonyos jel­legzetessége összefüggésben áll a fonetikai helyzettel vagy fordítva­­— független a fone­tikai helyzettől. A fonémák fonetikai helyzetük hatása alatt változtatják minőségüket s ezek a változatok bizonyos törvényszerű sorozatot alkotnak. A nyelvben a hangok két különböző kategóriára oszlanak: az egyik kategória az önálló, a fonetikai helyzettől függetlenül realizálódó hangoké, melyek megkülönböztetik a szavak hangtestét, a másik kategória m a nem önálló, csakis a fonetikai helyzettől függő hangoké, amelyek nem külön­böztetik meg a szavak hangtestét. Az első kategóriához tartoznak a fonémák, a másik­hoz és azoknak változatai, árnyalatai.16 A minimális hangegységek bizonyos fonetikai helyzetben főleg önálló, független vonást mutatnak, és fordítva — bizonyos helyzetben minőségüket csaknem teljesen a fonetikai helyzet befolyásolja. Azok a minimális hang­egységek, amelyek függetlenek a fonetikai helyzettől — önálló fonémák, mások pedig csak variánsai az önálló fonémának. A minimális hangegységek funkciója a szavakon és morfémákon belül egy élő kombinatorikus és a fonetikai helyzettől függő alternáción alapszik, amely az adott nyelvre csak egy bizonyos időszakra jellemző. Két teljesen különböző jellegű alternáció létezhet a nyelvben. a) Az egyik párhuzamos, egymást sohasem keresztező sorokat alkot, amelynek nincsen közös hangegysége; b) a másik—részben keresztezi egymást s ezért egy vagy több közös hangegysége van. 16 A moszkvai iskola terminológiája szerint — variánsai. Lásd a 15. jegyzetet.

Next