Nyírvidék, 1908 (29. évfolyam, 27-52. szám)

1908-08-02 / 31. szám

A Szabolcsvármegyei Községi Jegyzők és a Szabolcsmegyei Tanítóegyesület Hivatalos Közlönye Megjelenik hetenként egyszer vasárnapon. Előfizetési feltételek: Egész évre 8 kor., Fél évre 4 kor. Negyed évre 2 kor , Egyes szám­ára 20 fillér. Szerkesztőség és Kiadóhivatal: városház-tér 1. szám, Telefon­szám: 139. Kéziratokat nem adunk vissza. Hirdetések árszabás szerint számittatnak. A nyilt-téri közlemények díja soron kint 60 fillér. Apró hirdetések 10 szóig 40 fill., minden további szó 4 fillér. Vastag betűvel szedett kétszeresen számit. Füstikémhez! Bejárom esténként udvarát a háznak Reád emlékezve, Borongó lelkemet megüli a bánat, Érzem, mint lepi el remegő pillámat A bú harmatcseppje. Lehajtom fejemet egy száraz faágra, Kicsordul a könnyem S összetört szívemnek annyi tépett álma Elveszett üdvömnek boldogtalansága Benne van e könnyben. Te a messzeségben bizonnyal nem érzed, Hogy haldoklik lelkem, Pedig, hogyha tudnád, mint szeretlek Téged S nélküled nekem mily céltalan az élet: Nem felednél engem. K. L. Indulatok. Nemcsak tetszetős, de igaz sz­ólásmód is volt, mely korunkat elpuhultnak, ener­váltnak mondotta. A társadalom kialaku­lása, száz és száz óva és tiltó rendszabály mintegy felbonthatatlan gyűrűvel vette körül az emberiséget, mely lassankint elveszítette minden önállóságát és elérkez­tünk ahhoz a ponthoz, mikor az egyén fogalma megszűnik és az egyes ember csak olyképen járhat élete útján, hogy az állam által nyújtott mankókra támaszkodik. Ez természetesen nemcsak Magyar­országon van így, vele jár ez már a kultúra terjedésével, mely mindenütt az értelmet segíti uralomra az érzelemmel szemben. Előnyös-e, vagy hátrányos az egyéni indulatnak az individualizmusnak az a fokozatos hátravonulása, arra hatá­rozottan nem válaszolhatunk; egyéni föl­fogás dolga az, melybe elsősorban is a subjektív filozófia szól bele. Annyi azonban bizonyos, hogy jelenkor történelmének megírója alig fogja a anyagát olyan szempontokból fejezetekre oszthatni, hogy ez, vagy az a nagy ember van összeforrva egy és más eseménnyel. Mint mindenütt, azonban ezen a téren is szemmel látható a visszaesés. Az embe­riség egyre nagyobb ellenszenvvel hordja magán azokat a bilincseket, melyeket a kultúra, az államrend reá rakott és mind erősebb lesz az a törekvés, mely az egyén­nek, a szabad akaratnak érvényesülését akarja biztosítani a köz akaratával szem­ben. A kollektivizmus iskolája egyre kisebb körben érvényesül, új jelszavak, új irányok bukkannak fel Néhány esztendő óta láthatjuk, hogy társadalmi életünk terén újból az egyéni­ség veszi át uralmát. Politikában, közélet­ben az emberek már nem ismerik el a szervezkedés erejét, mindenki arra törek­szik, hogy szabadon, menjen mindenféle úgynevezett pártfegyelemtől, a maga aka­ratának szerezzen érvényesülést. Mi ennek a jelenségnek csak örülhe­tünk, örülhetünk, mert minden küzdelem­nek a célja, legalább ma, hogy elveket jutasson diadalra. Akármilyen korrupt volt is a közelmúlt története, ma már nem anyagi javakért folyik a küzdelem, ma már arról van szó, ki hirdet igaz, megdönthe­tetlen erejű elveket. De másrészt szomorúan kell látnunk azt, hogy az ilyen küzdelembe igen csúnya részletek is keverednek. Amit birkózó nyelven meg nem engedett fogásnak, gáncs­vetésnek neveznek, az itt igen sűrüen megesik. Levéltitok megszegése, rágalmak alattomos intrikák napirenden vannak, pedig mindez nagyon alkalmas arra, hogy a küzdelem iránti érdeklődést csökkentse, sőt undorral töltse el a szemlélőket. A szenvedély kitörése csak addig épü­letes látvány, amíg férfias erővel párosul. Abban a pillanatban, amikor az erőt egyéb tulajdonságokkal akarják pótolni, már csak torzsa a fenségesnek. Én akkor egész éjjel nem tudtam aludni. S azóta is sokszor és sokat gondolok önre. Ne, ne dobja félre a levelemet; olvassa el kérem, nem szerelmet akarok vallani; komoly leány vagyok, aki a futó kalandokat kerüli s azonkívül menyasszony is. Menyasszony, akinek holnapután lesz az esküvője . . . S én most az esküvőm előtt két nappal mégis másnak irok levelet, egy idegen embernek akit sohasem láttam, akiről mindössze annyit tudok , hogy uri ember s nagyon jó szive van. Hogy szeretem-e a vőlegényemet, tartozik önre, arról sem akarok beszélni, az nem hogy a családi tradíciók sok lelket megtörtek sok boldogságot döntöttek romba. Minek már, filo­zofálnék ön előtt? hiszen ez nem érdekelheti önt, nem ismer engem, s talán nem is fog soha. Más intencióval vettem elő ezt a halvány­lila levélpapírt, a­milyenen csak a legbizalmasabb embereimnek szoktam ínni. Kérni akarom önt uram ! Egy menyasszony, akinek vőlegénye van, egy férfit kér szívességre, egy idegent •— ez különös kissé, de ha elmon­dom, mire kérem , ha hozzáteszem még azt is, hogy a vőlegényem nem ismeri a lelkem, és kacagna, ha neki mondanám el legfőbb vágyam — talán érthető lesz ön előtt. . . . Ott, ahol ön lakik, az akáclombos temetőben vagy egy sirhalom. Nem jelöli már­vány, talán a keresztje is elkorhadt már azóta, hiszen mindent pusztit, rombol az idő — s tíz év oly nagy idő . . . Talán virág sincs a síron. Közéletünk szereplőinek ezt nem sza­badna elfelejteni. De az ő feledékenysé­güket segíti az, hogy a harc hevében elfogultak és a küzdelem forgatagának kellő közepében vergődve, bizony gyakran elvesztik higgadtságukat és nem válogat­nak többet az eszközökben. De azért van sajtó és azért van a sajtó munkásságának az az előnye nyújtva, hogy objektíve nézze az eseményeket és azok elfogulatlan bírálója legyen. Sajnálatos tény azonban, hogy a saj­tónak jókora része ezt a szükséges objek­tivitást nélkülözi és így nem képes fel­adatának megfelelni. De nemcsak, hogy nem elfogulatlan, hanem gyakran maga is felcsap banderillenak és azt hiszi, hogy missiót teljesít, ha a viaskodó ellenfeleket még jobban egymásra uszítja. Van hírlap, amelyik szinte életcéljául tűzte ki azt, hogy mennél több botrányt kavarjon fel, mennél szennyesebbé tegye a közélet, amúgy is nagyon kevéssé tiszta folyóját. A visszaélések leleplezése csak másod­sorban­ feladata a sajtónak. Először a visszaélések megszüntetésére kell töreked­nie, de a mértéktelen leleplezési düh gyakran több kárt okoz, mint amennyi hasznot az illető megszüntetés valaha is hajthat. És mégis egyre növekszik a szenzációk iránti mohóság és mikor minden vissza­élés és minden gazság le van leplezve, akkor, ha másként nem megy, erőszakkal kell ilyeneket szerezni és jelentéktelen hiszen szerető sziv, gondos kéz messze van tőle. Talán be is horpadt, el is felejtették azok, akik ismerték, hiszen nem volt hires ember, legna­gyobb erénye volt a szeretet, ez meg ma oly kevés. Pedig ez a legdrágább kincs s előttem az a szegényes sir kedvesebb, szentebb mindennél. És én ismerem őt régen. Esryütt szedtük a patak partján a kék neffle jtset. Göndörfürtös, bohó, leányka voltam ekko­r­r ábrándos szemű, szőke fia. Együtt szőttük a fehér álmokat. Át-átcsillant rajta a reménység, ha egymáshoz ért a kezünk, egybe­fonódott a tekintetünk. Együtt jártuk tavasszal az erdőt, hallgattuk a csalogányt s együtt akar­tuk járni az egész életet . . . Hosszuruhás nagy leány voltam már akkor, ő meg határozott, komoly férfi. — Szeretsz ? —­ Nagyon szeretlek ! — Nem fogsz elfeledni ? — Soha ! Soha ! Egy hófehér rózsát tűzött a hajamba, álomvilágba éltünk akkor. De beleszólt a kegyetlen hideg való s azt mondta : nincs tovább . . . A körülmények, családi tradíciók, névvel, raggal járó kötelesség azt mondták : lehetetlen ! És nem láttam többé soha. Onnan messze vittek, ahova csak az árnya jöhetett utánam. De az eljött sokszor, sokszor. Nincs távolság, nincs akadály ott, ahol két lélek együtt érez. Levél, lemet, Uram! Ne dobja félre olvasatlanul a leve­lérem, nagyon kérem nyugalma, boldogsága függ ettől. erre; a lelkem csodálkozva kérdi: de hát mit akar tőlem ? hiszen tulajdonképen nem is ismerem, azt sem tudom, hogy ki? Én sem ismerem önt uram! Soha sem láttam, a nevét is csak ugy tudtam meg vélet­lenül, egy jouron emlegettek s egyik ismerőse, — talán jó barátja — azt mondta, hogy önnek nagyon jó szive van . . . Mai számunk 14 oldal.

Next