Nyugat, 1921. július-december (14. évfolyam, 13-24. szám)
1921 / 14. szám - Szentgyörgyi Sándor: A híd alatt
A HÍD ALATT Hosszú, éles füttyel, csattogva, zakatolva rohant a vonat a kanyargó, szűk völgybe. A fütty visszhangja a levegőben úszott meg, mikor a vonat már a völgy túlsó oldalára ért, a kocsisor lassan az ellenkező oldalra dőlt, eltűnt s csak a pálya fölött imbolygó, nehézszagú kőszénfüst mutatta, hogy erre járt. Horváth a pályaőr visszaült a még remegő sínszálra, hogy munkáját folytassa, mely abban maradt a vonat érkezését jelző füttyre. A sínszálakat összetartó, meglazult csavarok szorosra húzásával volt elfoglalva, éppen elkészült a második csavarral, mikor felugrott a vonat jöttére s míg most keze a sorra kerülő harmadik csavart tapogatta, pillantása abba az irányba fúródott, melyben a vonat eltűnt. Nem látta a rügyező töldgyeket, sem a kankalintól sárguló domboldalt csak a barna füstöt látta, mely fennakadt a fákon hosszú, tehetetlenül vergődő, kígyózó, csavaruló foszlányokban. Combja alatt gyengén remegett a vasszál, sóhajszerű fütty hangzott messziről s a már távoljáró vonatra terelte gondolatait. Látta a vonat ablakaiból kihajoló, munkától, robottól alkalmilag felszabadult s e szabadság örömétől jókedvű utasokat. Eszébe jutott az otthon, a csillogó vágányok mellett meghúzódó kicsiny őrház s látta az asszonyt, amint őt helyettesítve künn áll a ház előtt, a piros sávos tábla mellett és jelzi, hogy szabad az út. A vonat által támadt légáramlat meglebbenti piros szoknyáját, összeborzolja haját, a lecsapódó füst körülöleli őt is, elnyeli egy percre, a vonat pedig tovább száguld s eltűn, mint egy látomás. Egyik-másik utas sokáig visszanéz, legtovább a kormosarcú mozdonyvezető, ki feledi egy percre a ziháló gépet s az őrház mellett álló aszszonyon feledi a szemét. Horváth homlokára apró ráncok ékelődtek, mikor ennyire jutott gondolataiban s a kitapogatott harmadik csavarra helyezte a csavarhúzó kulcsot. A csavar egy fordulatra beszorult, de Horváth csak nyomta a kulcsot, melynek éle mélyen tenyerébe vágódott. Szokatlan, jóleső érzés hatotta át a fájdalom nyomán s nem tudta, hogy ő maga annak előidézője. Tíz év előtt került az őrházhoz, ebbe a völgybe. Emberektől, falutól, várostól távol élt, a vágányon átvonuló, s az őrházat körülölelő erdő közepén. Kedvére volt a magány kezdetben. A kanyargó völgy minden irányban felfogta a messzeséget kereső szem pillantását, arra kényszerítette, hogy csak azt lássa, ami közvetlenül körülötte van, olyan volt mint egy búvhely, melyet a sűrű, sötét erdő ölelt körül titokzatosan. Úgy találta akkor, az ő erdeje ez, a fák neki rügyeznek, neki pompáznak a virágok s a madarak is neki dalolnak. Örült az életnek, a kötelességre, bár pontosan elvégezte, nem sokat gondolt. A felelőséget nem érezte, sőt még csak nem is tudott róla. De néhány év múlva, mikor már ismert minden fűszálat és követ, az asszony minden gondolatát, minden szavát és mozdulatát, nyomasztónak találta az egyedüllétet, a környezet megszokott egyformaságát. Megunta a kutyát is, pedig a harmadik faluból hozta a társaság kedvéért. Gyerek, mely kitölthette volna a hézagot, nem került a házhoz.