Nyugat, 1935. január-június (28. évfolyam, 1-6. szám)
1935 / 4. szám - Hegedűs Loránt: Petőfi És Kossuth
Hegedűs Lóránt: Petőfi és Kossuth 279 dául Thakeray, Dickens és Balzac regényeiben az alakok elgondolása époly életből merített, mint a magyar falu képeiből szedett Petőfi-érzelmek és Jókai-jellemek, addig a külföldi íróknál a háttér mindig a földre van állítva, míg a magyar költőnél önkéntelen úgy érzi magát, ki először olvassa költészetük termékeit, mint az az utazó, ki megáll a hortobágyi Nagy hídon és azt látja, hogy a láthatár szélén fölemelkedik a kútágas és a gulya, mert mögöttük megjelenik a délibáb. A magyar szónoklatnak és költészetnek magyar jellege tehát elsősorban az álomszerű regényesség fokozott mértékében jelentkezik. Van-e ennek ellenbizonyítéka? Hogyne volna. Itt van egy rendkívüli tehetségű klasszikus regényíró, báró Kemény Zsigmond, akiből teljesen hiányzik ez az álomszerűség s ennélfogva egyetlen egy olvasója sincs külföldön, nálunk is jóval szőkébb körű közönség ismeri, azért, mert nem regénynek, hanem regény formájába öltöztetett drámának fogja föl remekműveit. Miután elég merész voltam arra, hogy megállapítsam Kossuth vizsgálatából reá néve és Petőfire nézve azt, hogy világhírnevük ragyogásában a színképelemzés magyar jellegnek az álomszerű regényességet mutatja, itt nem lehet megállnunk. Úgy mint csillagászok a világűr távolában lévő égitestek fényét felbontják, hogy megállapítsák, mily elemek vannak meg vagy hiányoznak ama planétákon, úgy majdnem száz év történelmi távolából hull reánk Kossuthnak és Petőfinek világfényes nekünk kötelességünk, hogy ezt a színképelemzést mindnyájunk érdekében tovább folytassuk. Meglepő módon jutottam el egy második fölismeréshez, amely első pillanatban megdöbbentett, később azonban teljes és megdönthetetlen bizonyosságnak bizonyult. Kossuth- kutatásomban föl kellett vetnem azt a kérdést, hogy mi volt Kossuth 1848-iki nagy szabadságsikerének az óriási titka, hogyan sikerült neki evvel a mindig arisztokratikusan gondolkozó magyar nemzettel és különösen az uralmon volt magyar arisztokráciával és nemességgel elfogadtatni ama szabadságreformokat, amelyeknek kezdete és vége a nemesség adómentességének megtörése, tehát a közteherviselés keresztülvitele volt. E kutatásaimnak csak végső eredményét akarom ideírni s ez az, hogy Kossuth Lajos a nagy lázadónak, gróf Széchenyi Istvánnak e népfölszabadító eszméjét s evvel a magyar faj első és egyetlen igazi belső forradalmát azért tudta keresztülvinni, mert Béccsel dacolt e reformok által. Széchenyi István annál több sikertelenséget aratott ugyanezen reformok megpróbálásában, mennél inkább azt hangoztatta, hogy a bécsi kormány is akarja azokat. Csak mikor Kossuth a nemzettel azt érttette meg, hogy nem akarja Bécs a jobbágyok fölszabadítását, akkor sütötte át a nemzetet az a lelkesedés, mely a nemesség ellenállását elolvasztotta. Ezért Kossuth politikája itthon is és az emigrációban is a magyar dac politikája volt. Petőfi Sándor pedig a magyar dacnak volt a költője. Ebben a tekintetben teljesen kossuthi lélek. Ezért minden külföldi előtt Petőfiben is ez a dac hat elsőben és ebből a külföldi nézőpontból értjük meg most már azt, amire itthon alig tudtunk magyarázatot találni, hogy Petőfi a maga lírai érzelmeiből kiindulva, miért érezte úgy, hogy «az ország leggyűlöltebb embere vagyok». Nyugodtan állíthatom tehát, hogy Kossuth és Petőfi világnagyságában különleges