Ország-Világ, 1986. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-28 / 22. szám
Tudomására jutott, hogy a nemsokára szabaduló Pinzner dühös ember, akinek pénzre van szüksége, s nem veszti el a fejét. Kísérletet tett vele, s nem bánta meg. Pinzner 1984 júliusában szabadult a börtönből, s néhány nappal később már jelesre vizsgázott új szakmájából, amelyre közel negyvenéves korában adta a fejét. Jehoda Arzi bordélyháztulajdonos borsot tört a Hamburg—München maffia orra alá, s Nusser úgy döntött, hogy likvidálni kell. Pinzner alaposan felmérte a terepet, s Nusser egyik megbízottja társaságában — a megbízó tudni akarta, hogy jó helyen fektette be a 15 000 márka előleget a szerelőnek öltözve becsöngetett Arzi lakásába. Arzi gyanútlanul ajtót nyitott, és szívébe kapta az első golyót. Pinzner olyan hidegvérrel gyilkolt, akár a filmben Jeff Costello, nem érzett semmiféle lelkiismeret-furdalást, ellenben kidolgozta a maga sajátos teóriáját. Eszerint az áldozat nem szenvedhet, tehát az első lövésnek tökéletesen célba kell találnia, a második csak a százszázalékos biztonság kedvéért van. Közölte Nusserral azt is, hogy nem vállal gyerekrablást, „ártatlanokat” sem öl meg, csakis olyanokat, akik „védtelen nőket zsákmányolnak ki” . . . Kialakult a bűnözők világában „Mukinak” nevezett Pinzner sajátos életritmusa. Mivel nem szenvedhette az embereket, s attól tartott, hogy kérdezősködhetnek munkája és megélhetése felől, naphoszszat az üres lakásban tartózkodott, mint munkanélküli, aki napi 75 pfennig segélyt kap és akit a felesége tart el. Ha viszont új megbízást kapott, mintha kicserélték volna. Felvette a 10—15 000 márka előleget, napokat kocogott a terepen kutyájával, hogy fizikailag csúcsformában legyen, rendbe hozta Arminius típusú forgópisztolyát, majd szó nélkül beült luxus BMW-jébe, s általában egy hét múltán tért vissza szerény, kétszobás lakásába, Hamburg egyik munkásnegyedébe, hogy tovább élje a munkanélküliek sivár életét. Az új megbízásokra azonban nem kellett sokáig várni. A következő áldozat Peter Pfeilmayer volt, aki Nussertól kapta az ötletet egy pénzszállító postás meggyilkolására. A zsákmány 71 000 márka volt, s Nusser megkapta a maga részesedését, de attól tartott, hogy Pfeilmayer, akit a rendőrség ki akart hallgatni, talán kikottyantja az ő nevét is. Pfeilmayer szeptember 13-án fekete Pontiac kocsijának volánjánál ült, amikor hátulról érte Pinzner halálos lövése. A következő áldozat a vetélytársként fellépő Dietmar Rainer Traub volt. Pinzner november 15-én végzett vele, méghozzá délen, München közelében. A rendőrség sokáig nem gyanúsította a lakásán remeteéletet élő Pinznert, s meg volt győződve arról, hogy a hamburgi alvilág kívülről behozott bérgyilkosokkal rendezi a számlákat: a bérgyilkos autóval, vonaton, vagy repülőgépen érkezik, elvégzi a rábízott feladatot, s azután eltűnik. Pinznernek alighanem az lett a végzete, hogy elvállalt egy kettős gyilkosságot. Nussernek elege volt a babérjainak egy részére pályázó Waldemar Dammerből és Ralf Kühnéből, s Pinznert bízta meg elintézésükkel. Pinzner viszont nem látta értelmét annak, hogy külön-külön végezzen velük — kettőt egy csapásra, egy menet, dupla pénz! Kiszimatolta, hogy a két áldozat mikor lesz együtt egy lakásban. Rájuk tört és agyonlőtte őket! A hamburgi rendőrség ekkor alakította meg azt a különleges kommandót, amely az alvilági bérgyilkos nyomába eredt. Pinznert, a „védtelen nők kizsákmányolóinak” megbüntetőjét végül is maguk a „védtelen nők” buktatták le, amikor említést tettek egy BMW-s férfiról, aki szidta őket, amiért ilyen életet élnek, és gyűlölettel szólt azokról, akik az utcára küldik őket. Jeff Costello, a nosztalgiának köszönhette bukását: ellátogatott egy bárba, egyik gyilkosságának színhelyére, hogy utoljára találkozzék azzal a lánnyal, akit szeretett. Amikor a rendőrök végeztek vele, egyetlen golyó sem volt a revolverében. Pinznerből hiányzott a nosztalgia, s különben is csak egyetlen lényt szeretett — a kutyáját. A hamburgi rendőrség kommandója akkor törte rá az ajtót, amikor éppen a fürdőkádban volt. Meztelenül ráncigálták ki az utcára, ott bilincselték meg, s ott dobtak rá egy törülközőt. Letartóztatták Josef Nussert, a megbízót is. Pinzner nem tagadott, beismerte az öt gyilkosságot, amelyet alig egy esztendő leforgása alatt követett el Csak egyet sajnál, azt, hogy kedvenc kutyáját nem viheti magával a börtönbe. Lehet, hogy néhány év múlva a moziban, vagy a tévé képernyőjén találkozunk a Jeff Costellónál is szenvtelenebb hamburgi szamuráj történetével. M. GY. Aki a „Szabadság” után a szabadságot választotta 1965 novemberében a Földközi-tengeren cirkáló egyik szovjet hadihajóról eltűnt Oleg Tumanov 21 éves matróz. A megert rövid vizsgálat után a legénységgel közölték, hogy e fiatalembert szökevénynek tekintik, és — ennek megfelelően — ha egyszer kézre kerül, hadbíróság előtt felel tettéért. Tumanovval ekkor már az angol és az amerikai titkosszolgálat foglalkozott. Végül is az amerikaiak vitték át katonai repülőgépen az NSZK-beli Frankfurtba, ahol a Camp King tábor lakója lett Itt ismerkedett meg vele, itt vetette alá hazugságvizsgáló-gépes vizsgálatnak, majd ajánlott neki hat hónap múlva munkát Alex Limbarsky, alias Lane, alias Logan Pavlo, a CIA ezredese. Ebben az időben határozták el Washingtonban, hogy disszidensekkel frissítik fel a szovjet lakosság számára műsort sugárzó amerikai rádiók szerkesztőségeit. Az „öregek" ugyanis kizárólag a második világháborúban náci zsoldba szegődött árulók voltak, akik semmiképpen sem számíthattak a hallgatóság rokonszenvére, annál is kevésbé, minthogy orosz kiejtésük is egyre idegenesebb volt. Egy volt matróz Münchenben így csöppent Oleg Tumanov Münchenbe, a Szabadság Rádió (Szabad Európa Rádió) orosz szerkesztőségébe. A Szovjetunióból frissen érkezett és az ország akkori életét jól ismerő, megfelelő íráskészségű fiatalember gyorsan haladt felfelé a szamárlétrán a Szabadság Rádiónál. A 80-as években már az SZRSZER orosz szerkesztőségének megbízott főszerkesztője volt. Alaposan kiismerte ezt a boszorkánykonyhát, s hozzáférhetett különféle szolgálati titkokhoz. Ez év tavaszán Oleg Tumanov egy napon nem jelent meg munkahelyen. Egyszerűen eltűnt Münchenből. Az SZRSZER belső elhárítása sem akadt a nyomára. Végül is kénytelenek voltak nyilvánosságra hozni eltűnésének tényét, azzal, hogy Tumanovot minden bizonnyal eltették láb alól, vagy elrabolták a szovjet állambiztonsági szervek. Nem sokkal később a szemüveges, szakállas-bajuszos, kissé mindig kócos férfi a szovjet külügyminisztérium moszkvai sajtóközpontjában állt a hazai és a külföldi tudósítók elé. Húsz évvel ezelőtti szökésének és mostani hazatérésének körülményeiről csak igen szűkszavúan beszélt. (Az utóbbi technikai részleteit egyáltalán nem taglalta, csupán azt tagadta nevetve, hogy a KGB rabolta el.) A sajtóértekezlet témája maga a Szabadság Rádió/Szabad Európa Rádió volt. — Egyik müncheni főnököm — mondotta Tumanov — szerette ismételgetni Reagan szavait: „Minden dollár, amelyet az Egyesült Államok a kommunisták elleni propagandára költ, hatását tekintve felér az amerikai hadsereg fenntartására fordított 10 dollárral”. Ennek megfelelően nem is sajnálják a pénzt ezekre a propagandaeszközökre. Az SZRSZER költségvetése — amelyet az Egyesült Államok kormánya bocsát rendelkezésére — 1974-ben 70 millió dollár volt. Jelenleg már a 125 milliót is meghaladja. Az egyre több pénzt nemcsak új adók építésére és a munkatársi hálózat bővítésére, hanem a többi között „kutatásra”, új módszerek kialakítására is fordítják. Honnan jön a szamizdat? Oleg Tumanov mindjárt ismertetett is egy ilyen módszert: — A Szovjetunióról szóló adások hitelesebbé tétele érdekében az SZRSZER munkatársai gyakran hivatkoznak úgynevezett szamizdat kiadványokra, bőven idéznek különféle felhívásokból, amelyeket a Szovjetunióban működő csoportok juttattak Nyugatra. Néhány esztendővel ezelőtt valóban érkeztek külföldre ilyen felhívások. Az utóbbi időben azonban ez a forrás elapadt. Azóta a Szabadság Rádió műsoraiban szereplő effajta „dokumentumokat” nem Moszkvában, hanem Washingtonban és Párizsban fogalmazzák. Magam is nemegyszer voltam szem- és fültanúja ilyen, „a Szovjetunióból érkezett okmányok” kiagyalásának — mondta Tumanov. — Ez azonban csak a jéghegy csúcsa — folytatta. — Az SZRSZER, amely a Központi Hírszerző Ügynökség irányítása alatt áll, nemcsak hamis hírek terjesztésével foglalkozik, hanem maga is közvetlenül szolgálja ki a CIA-t. Ez a feladata például a párizsi Saint Germain Boulevard 193. alatt működő irodának. Az iroda feladata formailag a hallgatók véleményének kitudakolása a szovjet turisták, kiutazók kikérdezése útján. Valójában azonban katonai és más felderítési feladatokat gyűjt. Ugyanilyen iroda működik Bécsben, Salzburgban, Rómában, Koppenhágában, Düsseldorfban és számos más nyugat-európai városban. A tudósítók „maszekolnak" Teljesen új adatokkal szolgált a hazatért rádiós arról, hogy honnan meríti a Szovjetunió belső életére vonatkozó sajátos értesüléseit, pletykáit a Szabadság Rádió. Nem kis részben a Moszkvában dolgozó angol és amerikai újságíróktól, köztük például a BBC, a New York Times, a Baltimore Sun tudósítójától. De ezek nem olyan hírek, jelentések, amilyeneket az említett újságírók saját lapjuknak, rádiójuknak szoktak küldeni, hanem „bizalmas” jellegűek, s a saját nevük sem szerepel rajtuk. A kapcsolat egyébként kölcsönös. Tumanov elmondotta, hogy maga is adott át bizalmas adatokat Tony Barbierinek, a Baltimore Sun tudósítójának, amikor az Münchenben felkereste a Szabadság Rádió orosz szerkesztőségét. Az SZR munkáját közvetlenül segíti az Egyesült Államok moszkvai nagykövetsége is, amelynek munkatársai hallgatják és értékelik a műsorokat, majd tanácsaikkal együtt megküldik véleményüket az illetékeseknek. A sajtókonferencia résztvevőinek kérdéseire válaszolva az orosz szerkesztőség volt megbízott főszerkesztője saját hajdani főnökeinek és munkatársainak a múltjáról és jelenéről is közölt egyet, s mást: — A Szabadság Rádió igazgatója, N. Vaszlev és az orosz szerkesztőség főnöke, K. Golszkoj az amerikai katonai hírszerzés tisztjei. Az utóbbi segédje, N. Petrov, a CIA ügynöke. A munkatársak közül K. Jersov a háború alatt átállt a németekhez és a fasiszták által megszállt balti köztársaságokban egy partizánvadász egységnek volt a parancsnoka. A. Gyakonov, a náci megszállás idején Harkov megyében volt rendőrfőnök és sajátkezűleg végzett ki szovjet embereket. A Szabadság Rádió munkatársa V. Cigankov is. Ő a Vlaszov-hadsereg tisztje volt, míg kollégája, T. Dzsakipov az ún. Turkesztáni légió soraiban harcolt az ellenség oldalán. J. Romanov a németek megszállta Dnyepropetrovszkban náci lapot szerkesztett stb. (Oleg Tumanov többé nem kénytelen egy levegőt szívni ezekkel a „kollégákkal”. A Szabadság Rádió orosz szerkesztőségének megbízott vezetője immár valóban a szabadságot választotta.) (Az Izvesztyija és a Lityeraturnaja Gazeta cikke nyomán) ORSZÁG-VILÁG [21