Ország-Világ, 1986. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1986-05-28 / 22. szám

Tudomására jutott, hogy a nemsokára szabaduló Pinzner dühös ember, aki­nek pénzre van szüksége, s nem veszti el a fejét. Kí­sérletet tett vele, s nem bánta meg. Pinzner 1984 júliusában szabadult a börtönből, s né­hány nappal később már jelesre vizsgázott új szak­májából, amelyre közel negyvenéves korában adta a fejét. Jehoda Arzi bordélyház­tulajdonos borsot tört a Hamburg—München maf­fia orra alá, s Nusser úgy döntött, hogy likvidálni kell. Pinzner alaposan fel­mérte a terepet, s Nusser egyik megbízottja társasá­gában — a megbízó tudni akarta, hogy jó helyen fek­tette be a 15 000 márka elő­leget a szerelőnek öltözve becsöngetett Arzi lakásába. Arzi gyanútlanul ajtót nyi­tott, és szívébe kapta az első golyót. Pinzner olyan hidegvér­rel gyilkolt, akár a filmben Jeff Costello, nem érzett semmiféle lelkiismeret-fur­­dalást, ellenben kidolgozta a maga sajátos teóriáját. Eszerint az áldozat nem szenvedhet, tehát az első lövésnek tökéletesen célba kell találnia, a második csak a százszázalékos biz­tonság kedvéért van. Kö­zölte Nusserral azt is, hogy nem vállal gyerekrablást, „ártatlanokat” sem öl meg, csakis olyanokat, akik „védtelen nőket zsákmá­nyolnak ki” . . . Kialakult a bűnözők vi­lágában „Mukinak” neve­zett Pinzner sajátos élet­ritmusa. Mivel nem szen­vedhette az embereket, s attól tartott, hogy kérde­zősködhetnek munkája és megélhetése felől, naphosz­­szat az üres lakásban tar­tózkodott, mint munkanél­küli, aki napi 75 pfennig segélyt kap és akit a fele­sége tart el. Ha viszont új megbízást kapott, mintha kicserélték volna. Felvette a 10—15 000 márka előleget, napokat kocogott a terepen kutyá­jával, hogy fizikailag csúcs­formában legyen, rendbe hozta Arminius típusú for­gópisztolyát, majd szó nél­kül beült luxus BMW-jébe, s általában egy hét múltán tért vissza szerény, kétszo­bás lakásába, Hamburg egyik munkásnegyedébe, hogy tovább élje a munka­­nélküliek sivár életét. Az új megbízásokra azonban nem kellett sokáig várni. A következő áldo­zat Peter Pfeilmayer volt, aki Nussertól kapta az öt­letet egy pénzszállító postás meggyilkolására. A zsák­mány 71 000 márka volt, s Nusser megkapta a maga részesedését, de attól tar­tott, hogy Pfeilmayer, akit a rendőrség ki akart hall­gatni, talán kikottyantja az ő nevét is. Pfeilmayer szeptember 13-án fekete Pontiac ko­csijának volánjánál ült, amikor hátulról érte Pinz­ner halálos lövése. A következő áldozat a ve­­télytársként fellépő Diet­mar Rainer Traub volt. Pinzner november 15-én végzett vele, méghozzá dé­len, München közelében. A rendőrség sokáig nem gyanúsította a lakásán re­meteéletet élő Pinznert, s meg volt győződve arról, hogy a hamburgi alvilág kí­vülről behozott bérgyilko­sokkal rendezi a számlákat: a bérgyilkos autóval, vona­ton, vagy repülőgépen ér­kezik, elvégzi a rábízott fel­adatot, s azután eltűnik. Pinznernek alighanem az lett a végzete, hogy elvál­lalt egy kettős gyilkossá­got. Nussernek elege volt a babérjainak egy részére pályázó Waldemar Dam­­merből és Ralf Kühnéből, s Pinznert bízta meg elin­tézésükkel. Pinzner viszont nem látta értelmét annak, hogy külön-külön végezzen velük — kettőt egy csapás­ra, egy menet, dupla pénz! Kiszimatolta, hogy a két áldozat mikor lesz együtt egy lakásban. Rájuk tört és agyonlőtte őket! A hamburgi rendőrség ekkor alakította meg azt a különleges kommandót, amely az alvilági bérgyilkos nyomába eredt. Pinznert, a „védtelen nők kizsákmá­nyolóinak” megbüntetőjét végül is maguk a „védtelen nők” buktatták le, amikor említést tettek egy BMW-s férfiról, aki szidta őket, amiért ilyen életet élnek, és gyűlölettel szólt azokról, akik az utcára küldik őket. Jeff Costello, a nosztal­giának köszönhette buká­sát: ellátogatott egy bárba, egyik gyilkosságának szín­helyére, hogy utoljára talál­kozzék azzal a lánnyal, akit szeretett. Amikor a rendő­rök végeztek vele, egyetlen golyó sem volt a revolveré­ben. Pinznerből hiányzott a nosztalgia, s különben is csak egyetlen lényt szeretett — a kutyáját. A hamburgi rendőrség kommandója ak­kor törte rá az ajtót, ami­kor éppen a fürdőkádban volt. Meztelenül ráncigálták ki az utcára, ott bilincselték meg, s ott dobtak rá egy tö­rülközőt. Letartóztatták Josef Nus­­sert, a megbízót is. Pinzner nem tagadott, beismerte az öt gyilkosságot, amelyet alig egy esztendő leforgása alatt követett el Csak egyet sajnál, azt, hogy kedvenc kutyáját nem viheti magá­val a börtönbe. Lehet, hogy néhány év múlva a moziban, vagy a tévé képernyőjén találko­zunk a Jeff Costellónál is szenvtelenebb hamburgi szamuráj történetével. M. GY. Aki a „Szabadság” után a szabadságot választotta 1965 novemberében a Földközi-tengeren cirkáló egyik szovjet hadihajóról eltűnt Oleg Tumanov 21 éves matróz. A meger­t rövid vizsgálat után a legénységgel közölték, hogy e fiatalembert szökevény­nek tekintik, és — ennek megfelelően — ha egyszer kézre kerül, hadbíróság előtt felel tettéért. Tumanovval ekkor már az angol és az amerikai titkosszolgálat foglalkozott. Végül is az amerikaiak vitték át katonai repülőgépen az NSZK-beli Frankfurt­ba, ahol a Camp King tábor lakója lett Itt ismerkedett meg vele, itt vetette alá hazugságvizsgáló-gépes vizsgálatnak, majd ajánlott neki hat hónap múlva munkát Alex Limbarsky, alias Lane, alias Logan Pavlo, a CIA ezredese. Eb­ben az időben határozták el Washing­tonban, hogy disszidensekkel frissítik fel a szovjet lakosság számára műsort su­gárzó amerikai rádiók szerkesztőségeit. Az „öregek" ugyanis kizárólag a máso­dik világháborúban náci zsoldba szegő­dött árulók voltak, akik semmiképpen sem számíthattak a hallgatóság rokon­­szenvére, annál is kevésbé, minthogy orosz kiejtésük is egyre idegenesebb volt. Egy volt matróz Münchenben így csöppent Oleg Tumanov München­be, a Szabadság Rádió (Szabad Európa Rádió) orosz szerkesztőségébe. A Szovjetunióból frissen érkezett és az ország akkori életét jól ismerő, meg­felelő íráskészségű fiatalember gyorsan haladt felfelé a szamárlétrán a Szabad­ság Rádiónál. A 80-as években már az SZR­SZER orosz szerkesztőségének megbízott főszerkesztője volt. Alaposan kiismerte ezt a boszorkánykonyhát, s hozzáférhetett különféle szolgálati tit­kokhoz. Ez év tavaszán Oleg Tumanov egy napon nem jelent meg munkahe­lyen. Egyszerűen eltűnt Münchenből. Az SZR­SZER belső elhárítása sem akadt a nyomára. Végül is kénytelenek voltak nyilvánosságra hozni eltűnésének té­nyét, azzal, hogy Tumanovot minden bi­zonnyal eltették láb alól, vagy elrabol­ták a szovjet állambiztonsági szervek. Nem sokkal később a szemüveges, szakállas-bajuszos, kissé mindig kócos férfi a szovjet külügyminisztérium moszkvai sajtóközpontjában állt a hazai és a külföldi tudósítók elé. Húsz évvel ezelőtti szökésének és mostani hazaté­résének körülményeiről csak igen szűk­szavúan beszélt. (Az utóbbi technikai részleteit egyáltalán nem taglalta, csu­pán azt tagadta nevetve, hogy a KGB rabolta el.) A sajtóértekezlet témája ma­ga a Szabadság Rádió/Szabad Európa Rádió volt. — Egyik müncheni főnököm — mon­dotta Tumanov — szerette ismételgetni Reagan szavait: „Minden dollár, ame­lyet az Egyesült Államok a kommunis­ták elleni propagandára költ, hatását tekintve felér az amerikai hadsereg fenntartására fordított 10 dollárral”. Ennek megfelelően nem is sajnálják a pénzt ezekre a propagandaeszközökre. Az SZR­SZER költségvetése — amelyet az Egyesült Államok kormánya bocsát rendelkezésére — 1974-ben 70 millió dol­lár volt. Jelenleg már a 125 milliót is meghaladja. Az egyre több pénzt nem­csak új adók építésére és a munkatársi hálózat bővítésére, hanem a többi kö­zött „kutatásra”, új módszerek kialakí­tására is fordítják. Honnan jön a szamizdat? Oleg Tumanov mindjárt ismertetett is egy ilyen módszert: — A Szovjetunióról szóló adások hi­telesebbé tétele érdekében az SZR­SZER munkatársai gyakran hivatkoznak úgy­nevezett szamizdat kiadványokra, bő­ven idéznek különféle felhívásokból, amelyeket a Szovjetunióban működő csoportok juttattak Nyugatra. Néhány esztendővel ezelőtt valóban érkeztek külföldre ilyen felhívások. Az utóbbi időben azonban ez a forrás elapadt. Az­óta a Szabadság Rádió műsoraiban sze­replő effajta „dokumentumokat” nem Moszkvában, hanem Washingtonban és Párizsban fogalmazzák. Magam is nem­egyszer voltam szem- és fültanúja ilyen, „a Szovjetunióból érkezett okmányok” kiagyalásának — mondta Tumanov. — Ez azonban csak a jéghegy csúcsa — folytatta. — Az SZR­SZER, amely a Központi Hírszerző Ügynökség irányí­tása alatt áll, nemcsak hamis hírek ter­jesztésével foglalkozik, hanem maga is közvetlenül szolgálja ki a CIA-t. Ez a feladata például a párizsi Saint Ger­main Boulevard 193. alatt működő iro­dának. Az iroda feladata formailag a hallgatók véleményének kitudakolása a szovjet turisták, kiutazók kikérdezése útján. Valójában azonban katonai és más felderítési feladatokat gyűjt. Ugyanilyen iroda működik Bécsben, Salzburgban, Rómában, Koppenhágá­ban, Düsseldorfban és számos más nyu­gat-európai városban. A tudósítók „maszekolnak" Teljesen új adatokkal szolgált a haza­tért rádiós arról, hogy honnan meríti a Szovjetunió belső életére vonatkozó sa­játos értesüléseit, pletykáit a Szabad­ság Rádió. Nem kis részben a Moszkvá­ban dolgozó angol és amerikai újság­íróktól, köztük például a BBC, a New York Times, a Baltimore Sun tudósító­jától. De ezek nem olyan hírek, jelenté­sek, amilyeneket az említett újságírók saját lapjuknak, rádiójuknak szoktak küldeni, hanem „bizalmas” jellegűek, s a saját nevük sem szerepel rajtuk. A kapcsolat egyébként kölcsönös. Tuma­nov elmondotta, hogy maga is adott át bizalmas adatokat Tony Barbierinek, a Baltimore Sun tudósítójának, amikor az Münchenben felkereste a Szabadság Rá­dió orosz szerkesztőségét. Az SZR mun­káját közvetlenül segíti az Egyesült Ál­lamok moszkvai nagykövetsége is, amelynek munkatársai hallgatják és ér­tékelik a műsorokat, majd tanácsaikkal együtt megküldik véleményüket az ille­tékeseknek. A sajtókonferencia résztvevőinek kér­déseire válaszolva az orosz szerkesztő­ség volt megbízott főszerkesztője saját hajdani főnökeinek és munkatársainak a múltjáról és jelenéről is közölt egyet, s mást: — A Szabadság Rádió igazgatója, N. Vaszlev és az orosz szerkesztőség főnö­ke, K. Golszkoj az amerikai katonai hírszerzés tisztjei. Az utóbbi segédje, N. Petrov, a CIA ügynöke. A munka­társak közül K. Jersov a háború alatt átállt a németekhez és a fasiszták által megszállt balti köztársaságokban egy partizánvadász egységnek volt a pa­rancsnoka. A. Gyakonov, a náci meg­szállás idején Harkov megyében volt rendőrfőnök és sajátkezűleg végzett ki szovjet embereket. A Szabadság Rádió munkatársa V. Cigankov is. Ő a Vla­­szov-hadsereg tisztje volt, míg kollégá­ja, T. Dzsakipov az ún. Turkesztáni lé­gió soraiban harcolt az ellenség olda­lán. J. Romanov a németek megszállta Dnyepropetrovszkban náci lapot szer­kesztett stb. (Oleg Tumanov többé nem kénytelen egy levegőt szívni ezekkel a „kollégák­kal”. A Szabadság Rádió orosz szerkesz­tőségének megbízott vezetője immár va­lóban a szabadságot választotta.) (Az Izvesztyija és a Lityeraturnaja Gazeta cikke nyomán) ORSZÁG-VILÁG [21

Next