Ország-Világ, 1921 (42. évfolyam, 1-52. szám)

1921-12-04 / 49. szám

ENDRŐDI SÁNDOR EMLÉKEZETE. (A nemzetgyűlés tisztviselői karának november 27-én az Országházban tartott Endrődi-emlékünnepén felolvasta Palmer Kahnart, a nemzetgyűlés elnöki főtanácsosa.) Egy éve múlt, hogy az Akadémia oszlopcsarnokában, kis számú résztvevő közönségtől környezeti ravatalánál, utolsókul mi, pályatársai búcsúztunk Endrődi Sándortól. A novemberi alkonyat hideg ködében megindult azután a legszomorúbb gyászmenet, amely abból a palotából magyar költőt valaha földi vándorlásának utolsó állomására kísért. Az utcákon, amerre elhaladt, senkinek se juthatott eszébe megemelni kalapját a koporsó előtt, melyet a közrészvétnek semmi jele sem követett. Ki sejthette a járókelők közül, hogy a legmelegebb emberszeretettől áthatott költőszívek egyikének kihűlt hamvait viszi a felvirágozott gálya, amely naponta annyiszor teszi meg szokott útját, s hogy a reá írott név nem egy család halottját jelenti csupán, hanem egy nemzet veszteségét is. Ne keressük a sors iróniáját abban, hogy a hagyományosan kijáró magyar dicsőségből, a fényes temetésből ilyen szegényes osztály** részt juttatott a »Kuruc nóták« és az »Isten felé« szárnyaló himnuszok költőjének éppen az az új korszak, amely a nemzeti és keresztény ideálok megváltó hatalmába vetett hittel fogott hozzá ezeréves múltúnk romokba omlott templomának újjáépítéséhez. Ne írjuk a nemzeti hálátlanság rovására, hogy a nagy magyar éjszakában szinte észrevétlenül aludhatott ki a Rózsadombon egy tiszta loborgású költői lélek pásztortüze, melynek élő lángja annyi szívet melegített fel. Hiszen ilyen észrevétlen elmúlás volt az ő óhajtása is: zajtalanul hullani le, mint fáról a levél, halkan lobbanni ki, mint az esti sugár, csönd** ben hangzani el, mint egy tiszta dallam. Fekete éjszaka borul reánk ma is, de mintha kezdenék megszokni sötétségét s lassan kint feleszmélve leveretésünk kábultságából, keressük a kivezető utat egy jobb jövendő felé. Számba vesszük szellemi és erkölcsi értékeinket, amelyektől semmi hatalom sem tudott megfosztani s kegyeletünk emeli szár** nyára a jóknak és nemeseknek emlékét, aki** ket nem tudtunk méltó gyásszal eltemetni. Ilyen kegyeletreméltó nemes emlék az Endrődié, nemcsak nekünk, akiket ehhez az emlékhez egy negyed századra terjedő közös munkában a családias összetartásig megerősödött benső kötelékek fűznek, hanem minden magyar szívnek, mely e zord idők megpróbáltatásai közt hitet, reményt, bizodalmat, idealizmust, fölemelkedést keres. Ennek a kegyeletnek érzésével idézzük halála első évfordulója alkalmából magunk közé dicsőült szellemét, hogy a nemzetünk múltjának és életjogának szimbólumául emelt e palota falai közt, melyek mindennapi munkájában látták, őt magát szólaltassuk meg. Régi dicsőségünknek, ma már nemzeti tragédiánknak szomorú hirdetőiként tekintenek e falakról reá Vajda-Hunyad, Árva és a Kuruc nótáiban is megénekelt Trencsén várának képei. De reá tekint egy vele sok tekintetben rokonlelkű ideális művészlélek alkotásában annak a bűvös-bájos tájnak mása is, amely Endrődi Sándornak nemcsak élete regényébe, hanem költői egyéniségébe is kitörölhetetlen vonásokkal rajzolódott bele. A Balaton. Az ő Balatonja! melynek partjain tavaszának virágai nyíltak, melynek szőlőhegyek bájos képét ringató tükre; hullámzásának és sziljeinek, idilli csöndjének és viharos háborgásának gazdag változatosságával, a magyar előidők romantikájáról regélő környezetével s fölötte a tihanyi monostornak csöndben és viharban egyaránt ég felé mutató tornyaival, mintegy a természet nyujtotta összefoglalása azoknak a fő alkotóelemeknek, amelyekből az Endrődi költői egyénisége kibontakozik. Ír Megindító és fölemelő mozzanatokban gq£dag költői életpálya tárul elénk ebben a kibontakozásban, mindvégig harmonikus egységét, úgyszólván egymásra utaltságát mutatva az embernek a költővel. Alig van lírikusunk, akinek életrajzát könynyebb volna verseiből megírni, mint az Endrődiét. Ha jelentőségét nem is mérhetjük Carlyle hőseinek arányaival, abban, amiben a nagy szellemek búvára a kiválóság legfőbb mértékét keresi, őszinteségében bízvást állíthatjuk a legnagyobbak mellé. Endrődi is szíve vérével írta verseit, akár Dante az ő Isteni színjátékát, s amint a nagy olasznak egész élettörténete e könyv, úgy mondhatta el Endrődi is joggal verseinek első nagy kiadásához írott előszavában : »Íme az egész életem rímekben.« " A szó legtisztább, legetikaibb értelmében költői egyéniség az, aminek képét ez a rímekbe foglalt önéletrajz tükrözi. Semmi sincs lelkében a kivételesség követelő önérzetéből, de telve van mesterségének eszményi hivatásával. »Nekem nem voltál soha játék, mindig szentnek tartottalak«, mondja meleg vallomásában a költészetről, mely sok ezer vadság és durvaság közt gyöngédnek és hűnek őrizte meg szívét, s sohase volt hívság lángja a tűz, melyet e szent oltáron gyújtott. A hazugságok közt az igazságot látja benne s mint a madarat, ösztöne viszi titkon, de biztosan felé. Édes, vigasztaló igézet, gyönyör, üdv számára utolsó lehelletéig. Biztosak lehetünk róla, hogy ha nem is énekelt meg mindent, amit átélt, de mindent átélt, amit megénekelt. Ellentétes végletekben csapongó poézis az övé, olyan, amilyennek magát a költőt emberi mivoltában ismertük. Érzékeny kedély, amelyet meghat egy eltaposott virág sorsa,de egyszersmind erős lélek, mely a veszedelemnek nyílt homlokot szegez s mint terhe alatt a pálma, magasabbra nő a sors csapásaitól. Ahogy vele játszik az élet, úgy ragad bennünket is végig a benyomások egész skáláján : megindító dalok, szívreható elégiák, viharos rapszódiák, szárnyaló himnuszok, mámoros ditirambok olvadnak változatos, de egységes szimfóniába, amelyből harmonikus akkordban csendül ki a vezérmotívum, életének és költészetének tiszta dallama, a folyvást fölfelé törő lélek áhítatos lendülete: »Excelsior!« Ha semmi egyébért, már azért az egyért se lehetne igazuk azoknak, aki közeli rokonságot találnak a Heine és Endrődi költészete között. A Heine hatása megérzik líráján, amint megérzik az egész modern költészeten nálunk is, a külföldön is. Szerette és megértette Heinét, talán jobban, mint akármelyik dalköltőnk Petőfi óta, amiről a »Dalok könyvé«-nek egészében mesteri fordításán kívül egyik legszebb verse a»Bréma pincéjében*) tanizékfedik, hangban, szí n e k be^rfordu 1a-im/’^ bán, a vers melódiájában gbjmt saj&ított ’el tőle, de ezeke^r. a ^cflsős^gekár* tw aJigr0 találunk több újságot költ*ei»CTi a Heinéévak mi^akár p Riehepinével/Oöppééval, Bauojafljéval vagy Baumbacmíttal, akiket szin^ry-mesterilejf fordított s akiknek hatása^ ríg tí négy költeményén megérzik. Költői világ'kézlet, mondjuk morál tekintetében,azonban valósággal ég és föld a különbség eltörtük. Az Endrődi verseibőlől sok mindent tanulhatunk, csak cinizmust nem. Maga mondja Ajzteinéről, hogy »a természet megtagadtál'.' tőle a valódi költő egyik legdrágább adományát, a költői tehetség koronáját: a fii€T^g,t iszta s mindent legyőző emberszeretetestí/amely pedig Endrődi költői pályájának •srriedvégig a legmelegebb és legtisztább fénynyel tündöklő vezércsillaga. Ezt a költői életpályát éppen közepén választja ketté sorsának az a fordulata, mely közénk hozta. Amit addig átélt és megénekelt: a gyermekifjú bolyongásai a szivárványos ábrándok kergetésében, aztán a megalkuvó visszatérés az élet országútjára, melynek távolából a családi tűzhely édes megpihenéssel biztató lángja lobog felé : egy küzdelmekkel és szenvedésekkel teljes ifjúság szomorú tavasza, melynek virágait zord viharok tépdesik s kék egének pillanatokra felmosolygó derűjét csakhamar sötét gyászfelhők űzik el. Nagyon szenvedni, ez az én erényem. Nagyon szeretni, ez az én halálom mondja magáról már azoknak az édes-bús Tücsökdaloknak egyikében, amelyek költői hírnevét megalapították s legellentétesebb hangulataikban is egy nagy, szomorú, de mindvégig hű szerelem emlékei. Hét évig küzd érte nemcsak azokkal az akadályokkal, amelyeket külső életviszonyok állítanak boldogsága útjába, hanem saját lelkének gyötrő kétségeivel is. Mikor a belső harcok végre elülnek s megnyugvással vallhatja magáénak azt, akiért évekig »tengerviharjaként sötéten vívódott«, jön az új küzdelem, a megélhetés gondja, a hivatalkeresés kálváriajárása. Milyen keserves megaláztatásokon megy át érzékeny, büszke lelke! Ott állnak együtt az »előszobában« — várva sorsuk ítéletét: Ne gondolj a kedves ligetre, Hol annyi fény volt, angyalom ,És hol az édes vallomásnak Árja csapongott ajkamon. De gondolj e rideg szófiára Itt lásd vívódó lelkemet: E négy fal majd elmondja néked Hogy végtelen szerettelek. Ám hiába a megalázkodás fejére zúdul a zord ítélet, hogy »Nem lehet*. És büszke lelke akkor se ostromolja haraggal végzetét / nem üzen a szívtelen világnak, hanem azokra gondolva, akik vele együtt szenvedik az élet méltatlanságait, szelíd engeszteléssel biztatja balsorsa osztályosát: Jejünk, lásd a szegénynek Soha sincs igaza. Szivünfiet fiúgyfia fiús is, Tisztán vigyük fiatal ha zúgó, fagyos télben Úgy késő est felé Fáradt vándor vetődik Kicsiny ajtónk elé : Ne bánjunk, mint velünk a Hatalmasok kegye, De ami kérésünk lesz, Azt osszuk meg vele. BUDAPEST, 1921. XLII. ÉVFOLYAM. 49. SZÁM. 4 ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre ............. 380 kor. Félévre ...................... 200 kor. Negyedévre ............. 100 kor. Egyes szám ára 12 korona. Külföldi előfizetésekhez a postailag meghatározott vitedíj is csatolandó. SZERKESZTŐSÉG: VI., HORN EDE-U. 18., földszint 1. SZERKESZTIK: DR. VÁRADI ANTAL ÉS DR. FALK ZSIGMOND Egyes szám ára12 korona. Külföldi előfizetésekheza postailag meghatározót^ hiteldíj is csatolandó. . . -SÍIADÓHIVATAL, BUDAPEST, V„ HOLD^T^^ ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre ......... .. 380 kor. Félévre ...................... 200 kcr Negyedévre ............. 100 kft.