Orvosi Hetilap, 1871. június (15. évfolyam, 23-26. szám)
1871-06-04 / 23. szám
nevezett csirizes sejtek semmi változást se mutattak. Ha a bennük foglalt szemcsék — miként eddig felvették — csakugyan csirizből állanának, nem fejthettek volna ki az emésztési folyadék behatása ellen akkora ellenállást, mégpedig annál inkább nem, minthogy egyes helyeken a sejtenyből egészen ki voltak szabadulva. De ami a mesterséges emésztésnél különösen feltűnő volt, az a következő : A keranye-szemcsék, melyek a búzaszem fölétrészét képezik, csekély érintésnél széthullottak vagyis szétváltak , ami azzal függ össze, hogy a kernye között levő fehérnyeanyagok megemésztettek, s a kernyeszemcsék közanyag hiányában széthullanak. Ha a mesterséges emésztést melegíthető tárgyasztalon visszük véghez, s emellett az úgynevezett csirízes sejteket figyelemmel kísérjük, ez utóbbiakon semmi változást se veszünk észre. Némelyek szerint a csiriz erősen hígított sósavban feloldatnék , mit azonban Cnoop Koopmann kísérletei eléggé megcáfoltak. Én ezek daczára megkísértem, ha váljon az úgynevezett csiriz-sejtek különböző töménységű sósav hosszabb behatása által (a leghígítottabb Vioop CH volt) szenvednek-e némi változást, ha váljon feloldatik-e tartalmuk. De habár a búzaszem metszetei több napon át (14 napig) hígított sósavban voltak, a sejtek szemcséi teljesen változatlanul maradtak. 94 térfogati °/C-os vagy egyenlő mértékben vízzel elegyített barlang behatására sem változtak az úgynevezett siker-sejtek, még ha a barlang C. sz. 60°-ig melegíttetett is. Épen oly kevéssé változnak a szemcsék, ha a metszeteket barlanggal és azután boregénnyel kezeljük. Ha a metszetekhez tömönyített haranylúgot adunk, a csirízes sejtek kissé gömbölyűbb vagy tojásdad alakot vesznek fel. Tartalmuk különben változatlan marad, még ha a metszeteket több napon át is a tömény haránylúgban hagyjuk. Tömény kénsav feketés színezést idéz elő a csirízes sejtekben. E színezés részben a belső magburkon is észlelhető. Ha a búzaszem haránt metszeteit szobabeli közönséges hőmérséknél 24 óráig tömény kénsavval pállítjuk, akkor már csak a belső magburok és az úgynevezett csirízes sejtek ismerhetők fel a górcső segélyével. Ezen feketés színezet, mely a kénsav hozzájárulása után jelentkezik, azon feltevésre vezethetne, miszerint e sejtek talán valami czukorfajt tartalmaznak. Hogy ezen kérdést eldöntsem, a metszeteket először igen erősen hígított meleg barlanggal kivontam, azután tömény kénsav behatásának tettem ki. Ha az úgynevezett csirízes sejtek csakugyan czukrot tartalmaznának, akkor ennek a hígított barlang által okvetlenül ki kellene vonatnia, s a tömény kénsav nem idézhetne elő feketés színezést vagy legalább e színezésnek kevésbé hatásosnak kellene lennie, mint azon készítményeknél, melyek hígított barlanggal ki nem vonattak. De a feketés színezés, a tömény kénsav által előidézve, épen úgy bekövetkezett, mint a barlanggal való kezelés előtt. Eme vizsgálatok különös érdekkel bírnak, ha tekintetbe vesszük, hogy az úgynevezett csirízes sejteket, mint igen dús légénytartalmú képződményeket a táplálkozásra nézve még újabb időben is nagyrabecsülik, így még Milton is azon nézet mellett szállott síkra, hogy a korpa eltávolítása által a lisztből a táplálkozásra nézve lényeges részt távolítunk el, ha a lisztet úgy készítjük, mint az rendesen szokásban van. Mége-Mouriési) azon nézetben van, hogy a csirizsejtek nagyon legenydúsak ugyan, de csak azáltal válnak hasznunkra, hogy általa cerealin-nek nevezett anyagot tartalmaznak. Ezen anyag állítólag azon tulajdonsággal bírna, hogy a kemnyét kemnyemézgává és czukorrá változtatja. Erre azután külön sütési módszert alapít. A korpa tápértéke ellen felszólalt Poggiale2, ki kísérletei által bizonyítá, hogy a korpából (az úgynevezett csirízes sejtekből) semmi se emésztetik meg. Ő ugyanis egy és ugyanazon korpát kétszer a kutya, egyszer a tyúk bélcsövén juttatá keresztül, anélkül, hogy az légenytartalmát nagyon elveszítette volna. A korpa még 3*516% légenytartalmat mutatott. Poggiale kísérleteihez hasonló eredményre vezettek Meissner és Flügger búvárlatai is. Újabb időben (ot tanár dolgozdájában Münchenben Meyer Gusztáv) tett kísérleteket a különböző kenyérfajok tápértéke felett, s azt találta, hogy a fekete oldenburgi korpakenyér (Pumpernickel) a legnagyobb mennyiségű bélsárt szolgáltatta a legnagyobb fel nem szívódott légénytartalommal együtt. Ha mindezen adatokkal összehasonlítjuk azon tényeket, melyekre engem górcsői-vegytani kémléseim vezettek, kitűnik, miszerint mind a két úton egy és ugyanazon végeredményhez jutunk, t. i. hogy a csirízes sejtek tápláló légénytartalmú anyagokat nem tartalmaznak. Ennek daczára azonban újabb időben az orvosok részéről korpakenyér, az úgynevezett Graham-kenyér rendeltetik, hogy székszorulásban szenvedőknél bőségesebb kiürülés eszközöltessék. A korpakenyér eme hatását sem tulajdoníthatjuk a csirízes sejteknek vagy a korpának, mely mint emészthetlen töltelék halad át a bélcsövön. Annak megfejtése inkább azon körülményben keresendő, hogy a kenyérrel vagy kemnyedús anyagokkal való táplálkozás mellett nagyobb mennyiségű bélsáv üríttetik ki azért, mert a kemnyéből sav képződik, mely a belek gyors kiürülését okozza. (Ifj. Bisehoff).5) Ezen búvár kísérletei kimutatták, hogy ezt ugy a fehér, mint a fekete kenyérrel egyaránt el lehet érni. Végül még meg akarom annak magyarázatát kísérteni, hogy miért szolgáltat a korpa több százalék légenyt, mint az ugyanazon búzából származó liszt. A korpa százalékos légenytartalmát két tényező tételezi fel. Egyrészről itt vannak az úgynevezett csirízes sejtek, melyek légenytartalmú anyagok lehetnek ugyan, de nem fehérnyefélék, másrészt pedig már a górcsei-vegytani kémlelések felemlítésekor arra figyelmeztettem, miszerint a búzaszem endospermájának azon részei, melyek a Millon-féle kémszer által jellemzőleg megszínesíttetnek, a csirízes sejtekkel határos részekben tömegesebben vannak összehalmozva, mint a buzaszem középpontján. *) Comptes rendus 1853. T. 37. 1857. T. 44. 2) Comptes rendus. 1853. T. 37. 8) Zeitschrift für rationelle Medizin. 3. R. Bd. 31. S. 185. und Bd 36. S. 184. 4) Zeitschrift für Biologie. VII. Bd. II. Heft. •') Zeitschrift für Biologie. 1869. 4. füz.