Orvosi Hetilap, 1906. december (50. évfolyam, 48-52. szám)
1906-12-02 / 48. szám
1906. 48. sz. ORVOSI HETILAP világából az amoebák, a rhizopodák, a coccidiumok, a gregarinák, a mikrosporidiumok, myxosporidiumok és sarkosporidiumok szerepelnek mint rákokozók; hogy csak néhány újabb nevet említsek, ide tartoznak a Schüller-, Soudakewitsch-, Sjöbring-, Gaylord-, Leyden-, Feinberg-féle parasiták s a legújabban napvilágot látott Schmidt-féle amoeba. Az állatokról újra a növényekre fordult a figyelem, mikor kiderült, hogy a sarjadzó gombák előfordulnak emberi és állati granulatiókban; ezen blastomyceták, illetve saccharomyceták osztályába tartoznak Foci, Flimmer, Sanfelice, Boncait rákparasitái. Teljesen eltérő ezektől Kelling felfogása, aki nem egysejtű lényekben keresi az okot, hanem azt tartja, hogy a rák metazoáknak, tehát magasabb rendű állatoknak, mint csiga, giliszta, tyúk, disznó egyes levált sejtjeiből fejlődik ; ezek a véletlenül belénk került sejtek indulnak az emberi testben szaporodásnak, tehát minden rák tulajdonképen egy torzszülött csiga, tyúk vagy disznó. Míg Kelling bizonyos agglutinin- és praecipitinreactiókból következtet az illető sejtek jelenlétére, addig mások, nevezetesen a protozoa-kutatók megelégedtek azzal, hogy a szövetben mutatták ki az illető parasitát; a baktériumokat már nemcsak kimutatni, hanem kitenyészteni is sikerült; s végre a blastomycetákra nézve a szerzőik befejezettnek tartják a Koch-féle követelményt azzal, hogy a szövetben kimutatott, abból kitenyésztett mikroorganismussal más szervezetben is sikerült daganatot előidézni. Lehetetlen, hogy a feltalált parasiták nagy száma és az a határozottság, amelylyel minden szerző valamennyi régibb felfedezést egyszerűen tévedésnek minősít, gyanút ne keltsen e parasiták jelentősége iránt. S e gyanú alapján jogos az a további kérdés, hogy nem korhadt-e egyik másik oszlop is, melyen ez az egész tan felépült. Menjünk sorra, s nézzük végig röviden objectíve az egyes bizonyítékokat. Vegyük először az analógiákat. Igaz, hogy külsőleg nagy a hasonlatosság a rák és a fertőzések fejlődése közt, de közelebbről tekintve lényeges az eltérés. Nézzük pl. a tuberculosist: egy baktérium kerül be a szövetbe, ott szaporodik, mérget produkál s reactiora indítja a környező szövetet, mely egy sarjadzó gátat von a betolakodott ellenség körül ; ha a baktérium mérge erősebb, mint e gát, a képződött sarjadzás elhal, elsajtosodik s a baktérium a beáramló nyirokkal kiszabadul fogságából, új helyre jut: a szomszédságba vagy más szervbe, s ott, az ott lévő szövetben kiváltja ugyanazt, amit okozott az első helyen. A ráknál egynéhány ingerelt hámsejt indul szaporodásnak, s ezek hoznak létre egy generatiót, amely beletől a környezet hézagaiba, nedvréseibe; a szövetnedvvel eljuthatnak e ráksejtek is új helyre, s ott új daganatoknak lehetnek okozói ; ez az új daganat azonban nem a környezet, nem a másik szerv sejtjeiből, hanem az oda benőtt, besodort hámsejtekből fejlődik s a telepedés helye nem ad mást, mint azt a helyet, azt a vázat, amelyben a hámsejtivadékok kiterjeszkedhetnek. Ott tehát a baktérium s a szöveti reactio, itt a hámsejt és annak egyenes leszármazottjai a fontosak. Vegyük a toxicitást ■ az ovariumban, a herében, a vesében, a májban emberfejnyi s még nagyobb rákok ülhetnek a nélkül, hogy az egyén jólétét zavarnák ; csak a mikor egy rák folytonos evet produkál s amennyiben jó táptalaj, bizonyos talán specifikus mikroorganismusok révén mérget termel, vagy a mikor tömegével egy életfontos szerv működését gátolja, akkor okoz mérgezést, cachexiát; tehát a rák nem mint olyan, hanem csak másodlagosan mérgező. A növényeknél a legújabb növénypathológiai vizsgálatok szerint egyáltalában nincs az emberi rákhoz még csak távolról is hasonló betegség; azok a kinövések, gubacsok, gumók, amelyeket ráknak szokás nevezni, csak helybeli szövetszaporodások, amelyekben hemzseg a parasita, de amelyekben nyoma sincs a beszüremkedésnek, heterotopiának. A nyúl coccidiosisánál nem a fertőzött sejtek, hanem a még épek szaporodnak, s e burjánzás sohasem töri át a coccidiumtömegek által kitágított epeutak falát, sohasem rákos. A Bilharzia-richnhl pedig nem coccidiumok, hanem a vérereket eltémesztelő Bilharzia-peték mint idegen testek indítják meg a jóindulatú, papilláris burjánzást, amely épenséggel nem lesz gyakrabban rákos, mint a papilláris lupus. Nézzük a contagiositás bizonyítékait: ez irányban ellenvetéseink két sarkpont körül csoportosulnak. Mindazzal, ami számokkal bizonyítja a fertőzést, szemben állanak adatok, melyek vagy homlokegyenest az ellenkezőt igazolják, vagy legalább is mutatják, hogy a számok ilyen értelmezése önkényes, indokolatlan. Mindarra vonatkozólag pedig, ami az át- vagy beoltás bizonyító erejét illeti, a következő tények felelnek. Minden átoltásnál csakis olyan rákot sikerült előidézni, amely az illető eredeti daganatnak felelt meg s nem az átoltás helyére volt jellegzetes ; minden átoltásnál nem a fertőzött szövet indul tehát rákosodásnak, hanem az oltásnál átvitt sejt folytatja ott is szaporodását; s végre soha eddig még nem sikerült oly anyaggal eredményesen oltani, mely ne tartalmazott volna sértetlen ráksejteket; egy szóval, hogy minden oltásnak főanyaga, szereplője a ráksejt, s nem valami fertőzés. S végre itt vannak a parasiták. Az, amit a rákszövetben parasitáknak tartottak, a pontos vizsgálatoknál degenerátiós termékeknek, normális vacuoláknak, a sejtanyag bizonyos elváltozásainak bizonyult. Az, amit a rákokból eddig kitenyésztettek, legtöbbször egyáltalában nem egyezett meg azzal, amit egyúttal a szövetben is találtak. S ha még ez a két felvétel egyes élősdiekre, amelyek mint másodlagos, véletlen fertőzések bizonyos tekintetben specifikusak is lehetnek, be is vált, még eddig egyetlen állatoltás sem sikerült úgy, hogy a képződött daganat rák lett volna, s nem egyszerű gyuladás, vagy a parasiták mint idegen testek körül fejlődött sarjszövet. Ha azonban így a parasitaelmélet összes bizonyítékai egyszerű valószínűségre zsugorodnak össze, felmerül a kérdés, hogy van-e szükség egyáltalában a parasiták felvételére, hogy a rákot megmagyarázzuk ? Annak a magyarázatára, hogy valakinél egy bizonyos időben a test bizonyos sejtjei szaporodásnak indulnak, nincs szükség parasitákra ; kinek kell parasita azt megmagyarázni, hogy az élet bizonyos idejében az ember növése megállapodik, hogy egy bizonyos korban minden külső ok nélkül megjelennek a maradandó fogak, hogy kinőnek a fanszerök, a szakál, megjelennek a spermatozoák s megnő az emlő. Ha pedig ez a növés bizonyos sejtekben nem felel meg a normálisnak, ha egyes helyeken többet hoz létre, daganatot alkot, ez a növési törvényeknek csak egy módosulata, s így nem szorul parasitákra. Hogy ez a módosulat miben áll, erre felelnek a különböző cellularbiologikus rákelméletek. Nem akarom itt a hallgatóságot a különféle elméletekkel untatni; egy külön előadásban volna érdemes méltatni azt az óriási szellemi munkát, melyet e theoriák felépítésére a legjelesebb pathológusok összehordtak. A következőkben megkísérlem azonban a különböző elméleteket csoportosítani s négy latin névvel kifejezni a négy főirány alapgondolatát. Az antagonistikus theoria azt mondja, hogy a testben a különböző szövetek kölcsönös egyensúlyban vannak ; ahol enged az egyik, annak helyét elfoglalja, kitölti a másik. Ha már most valami okból sorvad, pusztul, gyengül a kötőszövet, helyére odanő, hézagaiba beleburjánzik az életképes hám; mennél kisebb a kötőszövet ellenállása, annál erősebb lesz a hám űrpótló szaporodása. Az accomodatiós elmélet szerint nincs szó ilyen határvillongásról, de igenis a hámsejteknek öröklött képességéről, hogy felszíneken elterjedjenek, azokat bevonják ; ha gyuladásnál a kötőszövet fellazul, meghasadozik, ha erei, nyirokpályái megnyílnak, felületek támadnak, a melyekre a hám ráncve növés közben önmaga tár fel magának új felszíneket s így hozzászokik a mélybenövéshez. Az aberratiós theoria abból indul ki, hogy minden a szervezetbe beillesztett sejt valamennyi többi somatikus sejtnek ellenőrzése alatt áll; ha valamely sejt vagy sejtcsoport fejlődési hiba, vagy postembryonális pl. lobos befürödés által ebből a kormányzó, reguláló kötelékből kikerül, akkor korlátlan burjánzásnak indulhat úgy, amint azt öröklött képessége és a viszonyok megszabják. A potentiális elméletek szerint minden sejtben megvan eredetileg a képesség a végtelen szaporodásra; ezt azonban minden sejt oly arányban veszti el, amint a fejlődés folyamán specifikus működést kell átvennie. Bizonyos külső behatásokra azonban visszajöhet, felszabadulhat, érvényre juthat a sejteknek az öröklött szaporodási képessége, mely az ingerek elegendő intensitása s tartama esetén a rákos burjánzást eredményezi. Ha így a parasitaer elmélet semmiképen sincs beigazolva, de másrészt a rákos sejtburjánzás megmagyarázására nem is szükséges, felmerül a további kérdés, hogy lehetséges e egyáltalában ? A kórboncznokok jó része erre azt feleli, hogy nem. Lehetetlen pedig először azért, mert a ma ismert fertőzések között 1080