Orvosi Hetilap, 1907. szeptember (51. évfolyam, 35-39. szám)

1907-09-01 / 35. szám

620 ORVOSI HETILAP 1907. 35. sz. Nagyon messzire vezetne, ha a külön dispositiók kérdésének tárgyalásába bocsátkoznánk, de megjegyzem, hogy Näcke álláspontja ez irányban is indokolt. Mert tudjuk, hogy az egyszerű — esetleg csak latens — dispositio és a degeneratio mint két végpont között a főképen biológiai tényezők által alkotott terheltségi sorozat quantitative és qualitative számos fokozatot tüntet fel, és tudjuk, hogy egyes ily fokozatok speciális kórformák kifejlődésére praedisponálnak. Ha a paralytikusok terheltségi viszonyainak kutatásánál nagyobb, mások által gyűjtött statiszikai anyagot akarunk felhasználni, akkor ezen adatok kellő értékesítése elé nehézségek gördülnek, főleg azért, mert nem lettek egységes szempontok szerint beszerezve, így azon körülmény, hogy az öröklési terheltségben az oldalági terheltség figyelembe vétetett e vagy sem ; a veleszületett terheltségre vonatkozó mozzanatok kutatva lettek-e; az egyszerű praedispositio, a constitutio és degeneratio mily alapokon lett meghatározva; azon esetek, ahol előzményi adatok hiányoznak, a statistikai feldolgozásba negatívumok gyanánt belevonattak-e vagy sem , mindez az eredmények különbözőségére fog vezetni. Azt hiszem így magyarázható, hogy az egyes szerzők adatai meglehetősen differálnak, mustrálják ezt a következő az öröklési terheltségre vonatkozó százalékok paralytikusoknál: Nücke 37 majd 43%, Hoppe 2595 paralytikusnál 32°/o, Schule 50°/o, Weygand és Ziehen 40—40%, Sarbó 10%, Schaffer 66%, Eisath 33%, Stier 55%, Mendel 34%, Binswanger nem luetikusoknál 44%, luetikusoknál 62%, Frölich juvenilis paralysisnél 61%. Magam a nagyszebeni elmegyógyintézet kisebb anyagában csak 5% öröklési terheltséget találtam, később 139 paralytikusnál 10%-ot, de ezen kis százalékok azon hibából erednek, hogy a hiányzó adatok negatívumok gyanánt szerepeltek. Érdekes adatokat szolgáltat Hollós dr. statistikája a lipótmezei elmegyógyintézet 12,624 betegéről, kik közül 6357-nél voltak oktani adatok fellelhetők positivum vagy negativum gyanánt. A betegek összes száma között 3021 volt paralytikus; kár, hogy ezek közül is nem eliminálta azokat, akiknél a kórelőzményi adatok hiányoztak, így a paralytikusok terheltségi százaléka 14,8%, de ha szabad az összes betegekre nézve mintegy 50%-ban mutatkozó adathiányt itt korrigálni, akkor a terheltség megkétszereződik és körülbelül 29—30%-ra tehető. Érdekkel bír ezen statistikában az is, hogy az öröklési terheltség miként oszlik meg az ascendentiában és az oldalágban kórformák szerint. A nagyszebeni állami elmegyógyintézet sokkal kisebb (589 beteg) anyagából általam készített statistika a következő százalékokat szolgáltatja öröklési terheltség és kórforma szerint: Összes terheltség %-ban Paralysis............................. .......................10 Functionális formák . .......................15 Tébolyodottság .... .......................25 Alkoholos elmezavar .......................17 Eskóros elmezavar . ...... 29 Idiotismus............................. .......................27 A két statistika között mutatkozó számbeli különbségekre nagy súlyt fektetni nem lehet, mert az egyes kórformáknál az adathiány negatívum gyanánt szerepel. De súlyt kell helyezni arra, amiben megegyeznek, t. i. arra a tendentiára, hogy a súlyosabb kóralakoknál a százalékok emelkednek. Különösen figyelemreméltó Hollós statistikájában, hogy a genetikus eredetre nézve súlyosabb kóralakoknál (epilepsia, idiotismus) az ascendens terheltség jóval magasabb százalékot szolgáltat mint az oldalági. A paralysiere nézve megegyezik a két statistika abban, hogy a terheltségi százalék a functionális formák terheltségi százalékával körülbelül egyenlő, s megállapítható az is, hogy a százalék megoszlása ascendentia és oldalág között a functionális formáknál tapasztaltakkal egyenlő. Ha az öröklési terheltségnek differáló százalékai közül valamely középértéket, mondjuk 30%-ot fogadunk el, mint oly számot, mely a valóságot megközelíti, akkor még mindig marad 70%, amelyre nézve a praedispositio fennforgása bizonyítandó volna. Erre vonatkozólag keresnünk kell, hogy paralytikusoknál a veleszületett és a szerzett terheltség mily arányokban szerepel. Sajnos, hogy a kórelőzményekben a veleszületett terheltségre vonatkozó adatokra csak ritkán bukkanunk, mert ezeknek a beszerzése a vizsgáló részéről speciális ismereteket, a feleletet adó részéről pedig bizonyos intelligenciát és az ascendensek életének alapos ismeretét tételezi fel. Sokkal nehezebb ugyanis arra felelni, hogy pl. a nemzés ideje körül a szülőknek egészségi és lelki állapota nem állott-e kártékony befolyások alatt, mint arra, hogy volt-e a családban valaki elmebeteg, epilepsiás, öngyilkos stb., nem is szólva arról, hogy talán az intrauterin életben lefolyt valamely kóros viszonyok következtében nem mutatkoznak-e a fejlődő gyermek idegéletében oly rendellenességek, melyek az ép fejlődéssel össze nem egyeztethetők. Az adatokat beszerző vizsgálónak mindenesetre szakembernek kellene lenni, aki ismeri a terheltségnek signumait, a hozzáférhető, külső stigmákat, melyek nemcsak az öröklési, hanem a veleszületett terheltségnél is igen gyakran fordulnak elő. Szükségesnek vélem, hogy itt egy rövid kitéréssel a stigmák értékéről és jelentőségéről megemlékezzem. Tudjuk, hogy az anatómiai stigmáknak csak ún. seriális jelentőséget tulajdoníthatunk és ebből folyólag ezen stigmák csak akkor bírnak értékkel, ha az egyénnél többes számban vagy halmozottan fordulnak elő, amidőn jelzik azt, hogy az egyén psychikai stigmákra is megvizsgálandó. Legtöbbször a psychikai stigmákat meg is fogjuk találni. A stigmák értékére és jelentőségére vonatkozó kutatásaimban arra a tapasztalatra jutottam, hogy a fül, az iris, afogazat, a kemény szájpad stb. részéről található stigmák határozott megjelenése — amint ezt mások is tapasztalták — túlnyomólag degeneratiós állapotokban fordul elő, amelyek a praedispositionak egyik végpontját képezik. De a stigmák között van egy szuverén jel, mely a terheltségi sorozat skáláján végigvonul s ennélfogva a praedispositio signuma gyanánt általában véve elfogadható, s ez a rendellenes koponyaalkat. Ez indított engem arra, hogy a rendellenes koponyaalkatot külön tanulmány tárgyává tegyem. Az itt a nehéz kérdés, hogy a rendellenes koponyaalkat fogalmát miben állapítjuk meg. Kétségtelen, hogy a pathologiás alkatok, a difformitások, rendellenességeket képeznek s ezek gyakorlati alkalmazása elé nehézségek nem is gördülnek. De én tovább mentem és a Benedict féle atypiákat is bevontam a rendellenességek közé. Megállapítva a fejméretek typusát fajok szerint, ott, ahol két főméret (Benedict szerint egy is elég) a szélső határokon túl esett, atypiát vettem fel s a szerint, amint az eltérő méretek az alsó vagy felső határokon túl estek, alsó és felső vagy vegyes atypiának neveztem el. Az összehasonlítások épek és elmebetegek között azt eredményezték, hogy az atypiák épeknél 28, elmebetegeknél 42%-ot szolgáltattak s hogy a typikus méretűekkel szemben atypiákban az öröklési terheltség kétszeres százalékkal fordul elő. Még élesebben tűnik fel bizonyos causális viszony a deformatio és az öröklési terheltség között: itt a terheltségi százalék épek és betegek között közel egyenlő. Együttesen véve számba az atypiákat a deformatiókkal, az előfordulás százaléka épeknél 34, betegeknél 57%. Midőn tehát ily szembeötlően magasabb százalékban fordul elő a rendellenes koponyaalkat elmebetegeknél s ezzel kapcsolatosan ott, ahol Ascendentia %-ban Összes terheltség %-ban Paralysis . . . . . 7-5 14-8 Functionális formák . . 8-9 17 Tébolyodottság . . . 9-4 17-5 Epilepsia . . . . . 12 18 Idiotismus . . 16 20 Alkoholismus . . 19-8 32 1 A Magyarországon élő népfajok koponyaalkati viszonyai stb. A M. O. Archívum pótfüzete, 1905.