Orvosi Hetilap, 1934. szeptember (78. évfolyam, 35-39. szám)
1934-09-01 / 35. szám
796 ORVOSI HETILAP 1934. 35. sz. a köztudatban is mély gyökeret vert, sajnos, sok szülőnő kerül mai is elhanyagolt állapotban a szülést vezető orvos elé, kinek ilyenkor nehéz viszonyok között kell therápiás elveit alkalmaznia, melyeknek javarésze ekkor már a conservativ szülészet körébe tartozik. Indokolt tehát az a kérdés, mennyire állja meg helyét a szülészeti asepsis és technika mai állása mellett a conservativ szülészet tana, mennyi benne a maradandó és örökérvényű — szembeállítva az actív, legtöbbször operatív irányzat elveivel? Amikor most seregszemlét tartunk a felmerülő kérdések felett, megnyugvással állapíthatjuk meg, hogy a dogmatikus és merevnek hitt szülészeti műtéttan elvei a tudomány haladásávalpárhuzamosan folytonos változáson és tökéletesedésen mentek keresztül. Nézzük elsősorban a művi vetélések kérdését. Régóta általánosan elfogadott javallata a művi vetélésnek a tüdőbaj, amely ma is a leggyakoribb indoka annak (anyagunkban 63% ) , amire a terhesség megszakítása általában jó hatású szokott lenni. Mégis azt látjuk, hogy újabban, a tüdőtuberculosis therápiájának haladásával abban a helyzetben vagyunk, hogy megfelelő személyi és anyagi feltételek mellett az anya nagyobb fokú veszélyeztetése nélkül megengedhetjük a terhesség kiviselését, ha klimatikus gyógytényezők, esetleg a tüdőbaj actív therápiája (pneumothorax) alkalmazhatók, mint azt két esetben magunk is tapasztaltuk s Menge, Raisz közlései is igazolják. Itt tehát az „activitást“ visszaszoríthatja — bizonyos mértékig — a conservativismus. Szívbaj és terhesség kérdésében inkább megfordítva fejlődött a felfogás. Mivel a súlyos, leginkább combinált vitium terhességben könnyen incompensálódik s újabb terhességek még fokozottabb nehézségeket jelentenek, de sohasem gyógyulást, a régi „conservativ“ eljárás (művi vetélés) helyett ma inkább az „activ“ therapiát alkalmazzuk: helyi érzéstelenítésben a terhes méh amputatióját, amivel egyszersmind a sterilisatiót is biztosítjuk. Hasonló elvből végezhetünk sterilisatióval egybekötött műtétet idült vesebaj és más gyógyíthatatlannak tartott betegség miatt is, bár ez utóbbi megállapítás mindenkor relatív értékű, mint azt a terhességi anaemia gyógyíthatósága mutatja, amit ma már jogosan törölhetünk a művi vetélések javallatai sorából. A terhességi toxicosisok eredménytelen therápiája esetén a terhességet mi is megszakítjuk, de ma már a klinikai empíria helyett exactabb biológiai vizsgálati adatok (serumbilirurbin, vércalcium, vérchlor, maradéknitrogén, qualitativ és quantitativ vérkép stb.) segítségével igyekszünk megállapítani a várakozás határát, illetőleg a megszakítás időpontját. Az eugenika térhódításának tekinthetjük végül azt, hogy klinikánkon az utóbbi években 10 esetben (0,28 % ) a várható heredodegeneratio megelőzése érdekében psychosis, schizophrenia, cretinismus, idiotia és sklerosis multiplex miatt szakítottuk meg a terhességet A művi koraszülés javallata az utóbbi időben erősen háttérbe szorult, csakis életveszély elhárítása céljából végezzük : szívbaj, vesebaj, acuthydramnion, stb. esetén, pedig a prophylactikus indicatiónak is megvan a jogosultsága magzati túlfejlődés, túlhordás és habituális elhalás miatt (Frigyesi). Szűkmedence esetén a sebészi eljárások megelőzése érdekében nem végzünk sem prophylactikus lábrafordítást, sem művi koraszülést, mint az angolok, mert sem a térviszonyok megítélése, sem a szülés megindítása veszélytelen eszközökkel, megfelelő időpontban nem áll módunkban s így a művi koraszülés eredményei nem múlhatják felül a császármetszéssel elérhető magzati eredményeket. El kell azonban ismernünk, hogy a császármetszésnek még ma is átlagosan 2—3%-os anyai halálozása, nagy morbiditása, az összenövések és a megrepedés veszélye, legfőképen pedig a fertilitás nagymértékű csökkenése súlyos tehertételei a sebészi eljárásnak. Ezért azt hiszem, hogy ha veszélytelen (gyógyszeres) eszközök állnak majd rendelkezésünkre a szülőtevékenység felkeltése céljából — talán magunk sem fogunk elzárkózni a koraszülés megindításától kisebbfokú szűkület esetén a túlhordás és habituális elhalás javallatához hasonlóan, amivel nemcsak a császármetszés műtéti veszélyeit hárítjuk el, de a fertilitás megőrzését is elérhetjük. A rendszeres terhesgondozás bevezetése óta több terhességi pathológiát látva, gyakrabban végzünk fejre fordítást prophylactikus eljárás gyanánt, mint régebben, aminek aza nagy előnye, hogy terhességben a helyzetjavító beavatkozás feltételei sokkal kedvezőbbek, mint a szülés megindulása után. Ezzel a conservatív szülészkedés malmára hatjuk a vizet, megjavítva úgy az anya,, mint a magzat helyzetét a szülés közben. A lábrafordítás, mint prophylactikus műtét szűkmedence esetén, valamint classikus javallata placenta praevia korai lepényleválás miatt, kissé háttérbe szorult a császármetszésnek e szövődmények leküzdésében elért kiváló eredményeivel szemben, aminek egyik oka az, hogy a lepénytapadás rendellenességeit gyakran kísérő aromás vérzések megelőzésére és megszüntetésére az abdominalis út alkalmasabb, mint a vaginális „conservativ“ eljárás; másrészt lehetővé teszi a radicálisabb megoldást is, ha annak szükségessége műtét közben felmerül. A láblehozatalnak és extractiónak néha leküzdhetetlen nehézségei idős először szülő nők fájásgyengeségtől kísért farfekvéses szüléseiben arra tanítottak, hogy ilyenkor a conservativ szülészet eljárásait idejekorán végzett császármetszéssel pótoljuk. A fogóműtét gyakoriságának emelkedése általános jelenség, klinikánk anyagában is kifejezésre jut, amit indokol az a sokszorosan bebizonyított tapasztalat, hogy az idejében végzett kimeneti, illetőleg mély üregi fogó inkább csökkenti a magzati halálozást, mint a túlzott várakozás (Salacz, Burger). Amióta a prophylactikus javallat határait kiterjesztettük, a koponyafekvésben született magzatok halálozási aránya állandóan csökken. E változás azonban nem írható egyedül az indicatiós határ kiterjesztésének javára, inkább azzal függ össze, hogy a fájáskeltők célszerű és veszélytelen adagolási módjának megismerése óta sok olyan elhúzódó fájásgyengeségen tudunk ma már segíteni, ami régebben kockázatos beavatkozással, a magzatélet súlyos veszélyeztetésével volt csak megoldható. Amíg tehát egyrészt gyakrabban és rövidebb idejű várakozás után végezzük ma a fogóműtétet, addig másrészt a fogóműtéttel concurráló fájáskeltő szerek kiterjedtebb használata folytán a conservativ szülésvezetést szolgáljuk, aminek egyik legszembeszökőbb eredménye az, hogy az annyira veszélyes és kétes értékű „magas“ fogak számaránya az utóbbi években feltűnően csökkent anélkül, hogy a császármetszés javallati körét lényegesebben kiterjesztettük volna. A lepényleválasztás kérdésében a conservatismus elveit követjük, de azonnal beavatkozunk,a mihelyt súlyos esetleg életveszélyes vérzés jelentkezik, amit egyéb eszközökkel nem lehet gyorsan megszüntetni. Nem helyeseljük azonban a javaslat kiterjesztését a nagy gyakorlatban, ahol a non infectio elvét a gyakorlóorvos ritkán és nehezen tudja keresztülvinni, mint az intézeti szakorvos. Ismételten láttuk éppen ezzel kapcsolatban, hogy nem egy többgyermekes anya esett áldozatul, az intézeten kívül idő előtt és nem eléggé aseptikusan végzett lepényleválasztásnak. Lepényrészvisszamaradás esetében viszont csak a gyors beavatkozástól remélhetünk jó eredményt, amit klinikánk anyaga is bizonyít. Ma már tudjuk, hogy annál kedvezőbb a gyermekágy lefolyása, minél korábban avatkozunk be biztos hiány vagy annak gyanúja, esetleg véralvadék okozta zavar miatt.