Orvosi Hetilap, 1934. szeptember (78. évfolyam, 35-39. szám)

1934-09-01 / 35. szám

1934. 35 sz. ORVOSI HETILAP Aktivabbak lettünk a méhűr tamponálása terén a szü­lés utáni atom­a leküzdésében, bár a pharmakotherapia esz­közeivel sok életveszélyes vérzést tudunk gyorsan és gyak­ran véglegesen megszüntetni. Nagy segítségünkre szolgál e téren a vérátömlesztés, mely a vértudók helyes megválo­­gatása óta (azonos vércsoport, kétszeres csoportpróba) szinte tökéletesen veszélytelen és életmentő eljárásnak bi­zonyult. Nunc venimus ad fortissimum! A szülészeti gondol­kodás és tevékenység jellegének és irányának megítélésére egyik legjobban használható eszközünk a császármetszés alkalmazási módjának és körének vizsgálata, hiszen bizo­nyos, hogy e műtét javallatainak keretébe úgyszólván az egész szülészeti pathológia elfér. Ha tehát feleletet kere­sünk a conservatív és operatív szülészet határkérdéseire, a császármetszés problémáival behatóbban kell foglalkozni. Még nem is olyan régen, 1890-ben gyógyult meg ha­zánkban az első anya császármetszés után (Tauffer), amit gyors egymásutánban a gyógyulások hosszú sorozata követett. Az eredmények javulását a methodika fejlődésé­nek és a javallatok tisztázásának köszönhetjük. A metho­dika terén eleinte nagy volt a bizonytalanság. Az eredeti corporalis metszést az extraperitonealis cervicalis, majd a transperitonealis cervicalis metszés váltotta fel, úgy, hogy az utolsó évtized tudományos vitáiban már csak a corporalis és transperitonealis cervicalis műtét körül volt véleménykülönbség. Klinikánk anyagában is eleinte több corporalis műtét szerepelt,, az utolsó években azonban cor­­poralis metszést csak amputatióval vagy totalexstirpatió­­val kapcsolatban végeztünk, úgy, hogy ma minden csá­szármetszést cervicalisan (transperitonealisan) végzünk. Hogy mennyire helyes ez a felfogás, kitűnik abból, hogy nagy gyűjtőstatistikánk adatai szerint az extraperitonealis és corporalis császármetszésnek nagyobb a műtéti halálo­zása, mint a transperitonealis cervicalisnak. Azok az elő­nyök, amiket az egyes műtétekkel kapcsolatban felhoznak, nevezetesen, hogy a corpusmetszésnek rendkívül egyszerű a technikája, az extraperitonealisnak pedig az, hogy a has­üreget nem nyitjuk meg s így a hashártya fertőzését el­kerülhetjük,­­ távolról sem enyhítik a műtétekkel járó elsődleges anyai halálozás kockázatát, szembeállítva a transperitonealis műtéttel, mely technikailag ugyan nehe­zebb (gyakori erős vérzés, különösen placenta praevia ese­tén, másrészt a magzat kihúzásának akadályai fejvégű fekvés esetén), mégis a legkisebb számarányú elsődleges anyai halálozással jár és későbbi következményeiben is több biztonságot nyújt, mint a többi eljárás. A tisztán technikai nehézség pedig amúgy sem lehet döntő valamely módszer elvi elbírálásában, ha egyébként a műtétnek elő­nyei vannak. A javallatok megítélésében nem ilyen egyszerű és egy­séges az állásfoglalás. Itt ütközik össze az anya és a mag­zat érdeke. Itt jut kifejezésre a szülész helyes megfigyelő- és ítélőképessége, gyakran lelki ereje és önmérséklete, — jobban, mint bármely más indicatio felállításakor, de egy­szersmind ezzel zúdul reá az a súlyos felelősség is, hogy helyt kell állania egy elkerülhetetlen műtéti kockázattal járó sebészi módszerért, akárhányszor csakis a magzat­élet biztosítása céljából. Érthető tehát, hogy tág tere nyí­lik az egyéni felfogás érvényesítésének nemcsak a külön­böző szövődmények alapján felállítható javaslatok prin­cipális elismerésében vagy tagadásában, de az egyes kór­formákon belül is. A legtöbb nehézséget az ú. n. határ­esetek elbírálása okozza, melyek vaginálisan és abdomina­­lisan is befejezhetők, de amelyekben a vaginalis út a mag­zatra, az abdominalis út pedig az anyára nézve bizonyos mértékű nagyobb veszéllyel jár. Ezért tartja fontosnak Sellheim a szűkmedencés szülés vezetésében, mint amely­nek elbírálása a legtöbb gondot okozza, a functionalis dia­gnosist, mely a szűkület fokán kívül a szülés klinikai ész­lelésére, vagyis a szülőtevékenység, a fej beigazodási és alakulási képességének megfigyelésére támaszkodik. Ehhez járul még véleményünk szerint, mint egyenlőrangú, sőt fölérendelt jelentőségű feltétel, a szülőcsatorna aseptikus állapotának biztosítottsága, ami — ha nem eléggé meg­nyugtató, pl. időelőtti vagy korán elfolyt magzatvíz, inté­zeten kívül történt vizsgálatok, beavatkozások, szállítás, stb. esetén, — a legnagyobb conservativismusra int s in­kább az anyára nézve biztonságosabb, de a magzatra nézve kockázatosabb vaginális megoldás választását írja elő. Mivel császármetszéseink túlnyomó többségében a szűk­medence képezi a műtét javallatát, szükségesnek tartjuk éppen ezzel kapcsolatban hangsúlyozni a fokozott óvatos­ságot, főleg olyan asszonyokon, akik koruknál fogva később még pótolhatják a „próbaszüléssel“ járó kockázat eset­leges veszteségét, amikor álló burok mellett a szülés kez­detén, ideális aseptikus viszonyok között végezhetjük a magzat életét kímélő műtétet. Természetesen másként járunk el életveszélyes vér­zéssel járó placenta praevia és élő, életképes magzat ese­tén, amikor az anya életének megmentése céljából a mag­zatra nézve is kedvezőbb abdominális utat választjuk. Ilyenkor nem riadunk vissza radikálisabb eszközöktől sem, miként azt Tóth tanárnak immár többszörösen bevált, „postamputatiós“ sectio caesareája bizonyítja, amit fer­tőzött vagy fertőzésre gyanús esetek megoldására is alkal­masnak tartunk. A placenta praevia therapiájának vagi­nális eljárásai közül a fertőzés veszélyével járó hosszadal­mas tamponálást és kolpeurysist úgyszólván teljesen el­hagytuk s szükség szerint — kora vagy halott magzat ese­tén — inkább a lábrafordítást, illetőleg metreurysist vá­lasztjuk anteoperativ vagy postoperativ vérátömlesztéssel combinálva. A komi lepényleválás veszélyét: az intramuscularis illetőleg arom­ás vérzést az abdominalis út segélyével há­ríthatjuk el legbiztosabban, amikor a vérzésektől roncsolt méhizomfalat is eltávolíthatjuk. Az eklampsia illetőleg eklampsismus therapiájában a megelőzés nagy jelentőségét a rendszeres terhesgondozás, a nephropathiások, pedemások intézeti kezelése teljes mér­tékben igazolta. A kitört eklampsiát conservativ elvek szerint kezeljük mindaddig, míg a szülés hüvelyi úton befejezésének lehetősége adva van, az operatív megoldást csak súlyos és a conservativ therapiával dacoló esetekben választjuk, lehetőleg inhalatiós narkosis elkerülésével, a tüdőcomplicatiók nagy veszélye miatt. Méhrák és terhesség együttes előfordulása ok a sürgős beavatkozásra, a méh radicalis eltávolítására. Itt nincs helye a conservativismusnak, mert a sugaras kezelést a csíraártalom veszélye miatt is csak a terhes méh eltávolí­tása, legrosszabb esetben amputálása után végezhetjük. A méh daganatai, túlnyomórészt nyomás miatt csak szülési akadályt képező elhelyezkedés vagy túlontúl nagy daganat esetén végzünk császármetszést,, egyébként meg­várjuk a spontán szülést, kedvező esetben még a terhesség folyamán enucbeáljuk a gócot. Ilyen műtét után kiviselt terhesség végén nem várunk sokáig a természetes szülő­erők hatására, hanem idejekorán, abdominális úton távo­­lítjuk el a magzatot s utána amputáljuk a méhet. Petefészekdaganat esetén célszerűbbnek tartjuk a ko­rai műtétet a terhességnek még előbbrehaladott idejében is, mert tapasztalat szerint a szülés közben végzett daga­natkiirtás császármetszéssel combinálva aránylag rossz prognosisa. Fenyegető méhrepedést élő­­magzattal, intézetben ma császármetszés útján oldunk meg célszerűen, bár nem sza­bad figyelmen kívül hagyni azt, hogy ilyenkor a szülő­csatorna asepsise erősen veszélyeztetve szokott lenni s a 797

Next