Orvosi Hetilap, 1934. szeptember (78. évfolyam, 35-39. szám)
1934-09-01 / 35. szám
1934. 35 sz. ORVOSI HETILAP Aktivabbak lettünk a méhűr tamponálása terén a szülés utáni atoma leküzdésében, bár a pharmakotherapia eszközeivel sok életveszélyes vérzést tudunk gyorsan és gyakran véglegesen megszüntetni. Nagy segítségünkre szolgál e téren a vérátömlesztés, mely a vértudók helyes megválogatása óta (azonos vércsoport, kétszeres csoportpróba) szinte tökéletesen veszélytelen és életmentő eljárásnak bizonyult. Nunc venimus ad fortissimum! A szülészeti gondolkodás és tevékenység jellegének és irányának megítélésére egyik legjobban használható eszközünk a császármetszés alkalmazási módjának és körének vizsgálata, hiszen bizonyos, hogy e műtét javallatainak keretébe úgyszólván az egész szülészeti pathológia elfér. Ha tehát feleletet keresünk a conservatív és operatív szülészet határkérdéseire, a császármetszés problémáival behatóbban kell foglalkozni. Még nem is olyan régen, 1890-ben gyógyult meg hazánkban az első anya császármetszés után (Tauffer), amit gyors egymásutánban a gyógyulások hosszú sorozata követett. Az eredmények javulását a methodika fejlődésének és a javallatok tisztázásának köszönhetjük. A methodika terén eleinte nagy volt a bizonytalanság. Az eredeti corporalis metszést az extraperitonealis cervicalis, majd a transperitonealis cervicalis metszés váltotta fel, úgy, hogy az utolsó évtized tudományos vitáiban már csak a corporalis és transperitonealis cervicalis műtét körül volt véleménykülönbség. Klinikánk anyagában is eleinte több corporalis műtét szerepelt,, az utolsó években azonban corporalis metszést csak amputatióval vagy totalexstirpatióval kapcsolatban végeztünk, úgy, hogy ma minden császármetszést cervicalisan (transperitonealisan) végzünk. Hogy mennyire helyes ez a felfogás, kitűnik abból, hogy nagy gyűjtőstatistikánk adatai szerint az extraperitonealis és corporalis császármetszésnek nagyobb a műtéti halálozása, mint a transperitonealis cervicalisnak. Azok az előnyök, amiket az egyes műtétekkel kapcsolatban felhoznak, nevezetesen, hogy a corpusmetszésnek rendkívül egyszerű a technikája, az extraperitonealisnak pedig az, hogy a hasüreget nem nyitjuk meg s így a hashártya fertőzését elkerülhetjük, távolról sem enyhítik a műtétekkel járó elsődleges anyai halálozás kockázatát, szembeállítva a transperitonealis műtéttel, mely technikailag ugyan nehezebb (gyakori erős vérzés, különösen placenta praevia esetén, másrészt a magzat kihúzásának akadályai fejvégű fekvés esetén), mégis a legkisebb számarányú elsődleges anyai halálozással jár és későbbi következményeiben is több biztonságot nyújt, mint a többi eljárás. A tisztán technikai nehézség pedig amúgy sem lehet döntő valamely módszer elvi elbírálásában, ha egyébként a műtétnek előnyei vannak. A javallatok megítélésében nem ilyen egyszerű és egységes az állásfoglalás. Itt ütközik össze az anya és a magzat érdeke. Itt jut kifejezésre a szülész helyes megfigyelő- és ítélőképessége, gyakran lelki ereje és önmérséklete, — jobban, mint bármely más indicatio felállításakor, de egyszersmind ezzel zúdul reá az a súlyos felelősség is, hogy helyt kell állania egy elkerülhetetlen műtéti kockázattal járó sebészi módszerért, akárhányszor csakis a magzatélet biztosítása céljából. Érthető tehát, hogy tág tere nyílik az egyéni felfogás érvényesítésének nemcsak a különböző szövődmények alapján felállítható javaslatok principális elismerésében vagy tagadásában, de az egyes kórformákon belül is. A legtöbb nehézséget az ú. n. határesetek elbírálása okozza, melyek vaginálisan és abdominalisan is befejezhetők, de amelyekben a vaginalis út a magzatra, az abdominalis út pedig az anyára nézve bizonyos mértékű nagyobb veszéllyel jár. Ezért tartja fontosnak Sellheim a szűkmedencés szülés vezetésében, mint amelynek elbírálása a legtöbb gondot okozza, a functionalis diagnosist, mely a szűkület fokán kívül a szülés klinikai észlelésére, vagyis a szülőtevékenység, a fej beigazodási és alakulási képességének megfigyelésére támaszkodik. Ehhez járul még véleményünk szerint, mint egyenlőrangú, sőt fölérendelt jelentőségű feltétel, a szülőcsatorna aseptikus állapotának biztosítottsága, ami — ha nem eléggé megnyugtató, pl. időelőtti vagy korán elfolyt magzatvíz, intézeten kívül történt vizsgálatok, beavatkozások, szállítás, stb. esetén, — a legnagyobb conservativismusra int s inkább az anyára nézve biztonságosabb, de a magzatra nézve kockázatosabb vaginális megoldás választását írja elő. Mivel császármetszéseink túlnyomó többségében a szűkmedence képezi a műtét javallatát, szükségesnek tartjuk éppen ezzel kapcsolatban hangsúlyozni a fokozott óvatosságot, főleg olyan asszonyokon, akik koruknál fogva később még pótolhatják a „próbaszüléssel“ járó kockázat esetleges veszteségét, amikor álló burok mellett a szülés kezdetén, ideális aseptikus viszonyok között végezhetjük a magzat életét kímélő műtétet. Természetesen másként járunk el életveszélyes vérzéssel járó placenta praevia és élő, életképes magzat esetén, amikor az anya életének megmentése céljából a magzatra nézve is kedvezőbb abdominális utat választjuk. Ilyenkor nem riadunk vissza radikálisabb eszközöktől sem, miként azt Tóth tanárnak immár többszörösen bevált, „postamputatiós“ sectio caesareája bizonyítja, amit fertőzött vagy fertőzésre gyanús esetek megoldására is alkalmasnak tartunk. A placenta praevia therapiájának vaginális eljárásai közül a fertőzés veszélyével járó hosszadalmas tamponálást és kolpeurysist úgyszólván teljesen elhagytuk s szükség szerint — kora vagy halott magzat esetén — inkább a lábrafordítást, illetőleg metreurysist választjuk anteoperativ vagy postoperativ vérátömlesztéssel combinálva. A komi lepényleválás veszélyét: az intramuscularis illetőleg aromás vérzést az abdominalis út segélyével háríthatjuk el legbiztosabban, amikor a vérzésektől roncsolt méhizomfalat is eltávolíthatjuk. Az eklampsia illetőleg eklampsismus therapiájában a megelőzés nagy jelentőségét a rendszeres terhesgondozás, a nephropathiások, pedemások intézeti kezelése teljes mértékben igazolta. A kitört eklampsiát conservativ elvek szerint kezeljük mindaddig, míg a szülés hüvelyi úton befejezésének lehetősége adva van, az operatív megoldást csak súlyos és a conservativ therapiával dacoló esetekben választjuk, lehetőleg inhalatiós narkosis elkerülésével, a tüdőcomplicatiók nagy veszélye miatt. Méhrák és terhesség együttes előfordulása ok a sürgős beavatkozásra, a méh radicalis eltávolítására. Itt nincs helye a conservativismusnak, mert a sugaras kezelést a csíraártalom veszélye miatt is csak a terhes méh eltávolítása, legrosszabb esetben amputálása után végezhetjük. A méh daganatai, túlnyomórészt nyomás miatt csak szülési akadályt képező elhelyezkedés vagy túlontúl nagy daganat esetén végzünk császármetszést,, egyébként megvárjuk a spontán szülést, kedvező esetben még a terhesség folyamán enucbeáljuk a gócot. Ilyen műtét után kiviselt terhesség végén nem várunk sokáig a természetes szülőerők hatására, hanem idejekorán, abdominális úton távolítjuk el a magzatot s utána amputáljuk a méhet. Petefészekdaganat esetén célszerűbbnek tartjuk a korai műtétet a terhességnek még előbbrehaladott idejében is, mert tapasztalat szerint a szülés közben végzett daganatkiirtás császármetszéssel combinálva aránylag rossz prognosisa. Fenyegető méhrepedést élőmagzattal, intézetben ma császármetszés útján oldunk meg célszerűen, bár nem szabad figyelmen kívül hagyni azt, hogy ilyenkor a szülőcsatorna asepsise erősen veszélyeztetve szokott lenni s a 797