Orvosi Hetilap, 1938. július (82. évfolyam, 27-31. szám)
1938-07-02 / 27. szám
652 ORVOSI HETILAP 1938. 27. sz. akkor, ha már az első kezelés sotán a panaszok csökkentek és javultak a mozgások. A rövidhullámú kezelés kezdeti lelkes felkarolása úgy látszik éppen a rheumás megbetegedések terén túlzott volt. Még alapos kísérletezésekre és hosszabb idő tapasztalatára lesz szükség addig, amíg a rövidhullámú kezelés a megfelelő esetek kiválasztódása folytán eléri az őt megillető helyet. Az első két csoport, a kémiai és sugaras gyógyítás csoportjának rövid érintése után részletesebben szeretnék a balneológia és mechano-theraipia kérdéseivel foglalkozni, mert az a két csoport áll közel az én szakmámhoz. Egyáltalában az a véleményem, hogy ezen a téren egészítik ki egymást a rheumatológusok és orthopaidek. Az az orthopaed, akinek ténykedéseit csak a műtéti technika fejlődése irányítja és nem tudja kellőleg alkalmazni a balaco és mrchanotherapia értékeit, az az orthopaed nem áll hivatása magaslatán. De ép ily szigorú kritikát kell mondani arról a rheumatológusról, aki a gyógyszeres gyógyításban látja a legnagyobb segítséget és nem veszi észre azt, hogy a gyógyszerekkel való kísérletezés közben az ízületek fokról-fokra elveszítik a rendes mechanikájukat és végül alig gyógyítható eltorzulásnak esnek áldozatul. A rheumás betegségeik gyógyítása közben soha se felejtsük el azt, hogy nem az egyesi szervek kóros elváltozását kell szem előtt tartani, hanim, ha szabad a kifejezést itt is használni, rendszer megbetegedéssel állunk szemben. A mesoderma rendszer egy része, az izomzat és még inkább a mesoderma másodlagos származéka a mesenchyma betegedett mg. Tehát az izom mellett a kóros elváltozások az összes kötőszövet fajtákra, valamint a porc és csontszövetre is kiterjednek, összefoglaló névvel úgy szoktuk mondani, hogy a támasztó, kötő és mozgató szerveink együtt betegek. Éppen az a rendszerjelleg magyarázza meg a rheumás betegségek makacsságát és progrediáló hajlamát. Nem elég az, ha a rendszer egyik alkotó elemét sikerült meggyógyítani, mert a betegség ideje alatt, azzal párhuzamosan oly másodlagos elváltozások fejlődtek ki a systema sor többi részében, amelyek az emberi test támasztó-, kötő- és mozgató szerveiben lényeges működési zavart idézhetnek elő. A nehézségek azonban már a gyermekkori megbetegedések kezdetén előállanak, mert a kórisme felállítását rheumához hasonló, úgynevezett rheumatoid panaszok és elváltozások nehezítik. Itt elsősorban a gyermekkori ősi Jodiondropathiákra gondolok amelyek mindaddig, ameddig tényleges Röntgen tünetek nem fejlődnek ki, igen gyakran elbújnak a primaer chronicus progressiv polyarthritis kórisméje alatt. Az osteochondropathiás gyermekeknek panaszai kezdetben mind rheumás jellegűek. A betegek bizonytalan fájdalmakról panaszkodnak és az ízületek korlátozott mozgásúak. A röntgenképeken sokszor hónapokig nem látunk kóros eltérést és néha bizony félév is eltelik amíg a lábközépcsont fejecseik és a sajkacsont Köhler-féle betegsége, az apophysitis calcanei, az apophysitis tibiae (Schlatter kór), a Perthes-Legg-Calve- Waldenström féle betegség, a coxa vara adolescentium, a combfejsapka elcsúszásával, kifejlődött. Ugyanilyen lassú rosszabbodást mutat a csigolyatestek osteochondropathiája folytán a hyphosis dorsalis adolescentium is. Már ezekben az esetekben is nagyon fontos a rheumatologus és az orthopaed együttműködése, mert a gyermekkori osteochondropathiák helytelen kezelése mellett, súlyos csont és porchalaktalanodással gyógyulnak. Az osteochondropathiák egy részében, különösen a csípőizület és a gerinc megbetegedései esetén kezdetben olyan rögzítést és később olyan tehermentesítést kell alkalmaznunk, mely rheumás megbetegedéskor nem szükséges, sőt bizonyos mértékig ellenjavalt. A gyermekkori rheumatismus kórtani jelentősége azonban leginkább azáltal fokozódik, hogy a betegség növekedésben és fejlődésben levő szöveteket ér. A növekedés az emberi szervezet egyik legbonyolultabb működése és a szervezet egyik legnagyobb erőfeszítése. A szervezet háztartásának legkisebb megbillenése kihatással van erre a korra és nem laikus szólásmód az, amikor növekedési fájdalomról beszélünk. Ez a mai felfogásunk szerint nem „kényszer kórismi”, amit az orvos akkor mond a szülőknek, amikor már semmivel sem tudja megmagyarázni a gyermek panaszait. Ezeket a fájdalmakat egyszem biztosan az osteoblastok építő és az osteoblastok bontó munkájának rendes kiegyensúlyozottságában fellépő zavar hozza létre. Ezt a coordinatiót oly könnyen megzavarhatja a szervezet chemismusának (táplálkozás, belső elválasztás) mechanikájának (külső erő, állandó túlterhelés) és bármely rheumás apró fertőzésnek közbelépése. Ennek gyermeki és serdülő kornak kritikus voltát szépen domborította az ősi Oxford tanítványa, a sajnos elhunyt holland orthopaed Mark Jansen, amikor munkáiban a növekedő sejtek fokozott érzékenységét hangsúlyozta. Mi sem természetesebb, hogy az emberi élet ezen kritikus időszakában a gyermek, de különösen a Serdülő korban fellépő rheumás megbetegedések jelentősége még talánt nagyobb ,mint a felnőtt vagy az öreg koré. Azt mondom, hogy ez természetes és mégis azt látjuk, hogy nemcsak absolut, de relatív értelemben is kevesebbet foglalkoznak a gyermekek rheumájával. Én azt hiszem, hogy ennek a kongresszusnak és a kongresszussal kapcsolatban látottaknak éppen az lesz a nagy eredménye, hogy az orvostudomány sociális része egyre jobban rájön arra, hogy a gyermekkori rheumások felnőtt korban éppen úgy, sőt talán még fokozottabb mértékben csökkentik az egyén és a társadalom munkaértékét, mint az a beteg, aki élete derekán dőlt ki a munkasorból. Hogy ez tényleg így van, arról meggyőződtem, amikor referátumom összeállítása előtt tíz évre visszamenőleg átnéztem a rheumás izom- és izületi panaszokkal jelentkező betegek lapjait. Mintegy 30%-ban lehetett gyermekkori megbetegedés befolyását megtalálni. Nézzük most már, hogy mit kíván a rheumatológia a balneológiától és mechanotehrápiától a gyermekkori rheumatismus gyógyításában. Nézzük azt is, hogy mit tud a hydrologia és a mechanikában jártas orthocaedia ez irányban nyújtani. A rheumatologus azt kívánja, hogy míg ő a klinika és sugaras felkészültségével a rheumás megbetegedés ellen küzd, az alatt az idő alatt a beteg támasztó, kötő és mozgató apparátusa olyan legyen, mely a gyógyulás után mozgásának teljes vagy legalább is megközelítőleg teljes mértékét biztosítja. Ha azonban a megbetegedés súlyosabb, hosszantartó vagy pedig eleve idiült és fel nem tartóztatható, rosszabbodó folyamattal áll szemben, akkor az az óhaja, hogy az eltorzulás üteme és mértéke legalább is csökkenthető legyen. Ha ez legjobb tudás mellett sem sikerül, akkor legalább az az óhaj áll fent, hogy a torzulás ne akadályozza a legfontosabb mozgásokat. Hogy az orthopaedia mit tud nyújtani, azt a stockholmi kongresszusi előadásomban részletesen kifejtettem. Itt csak röviden kiemelem a legfontosabb elveket: rögzítés, tehermentesítés, helyzetjavítás és megmozdítás. 1. A rögzítésről azt mondhatjuk, hogy a helyes időben, kellő ideig és jól feltett gipszkötés nem veszélyezteti a mozgékonyságot, hanem egyenesen gyógyítólag hat. A