Orvosképzés, 1924 (14. évfolyam, 1-4. szám)
1924 / 1-2. szám
A diabetes mellitus gyógyításának egyes kérdéseiről. 3 súlyossága szerint 2—4 napig, de néha 8 napig is eltart, azután minimális caloriaértékű táplálékot ad, s fokozatosan emelkedve csak két hét alatt éri el azt a caloriamennyiséget, melyre a szervezetnek minimálisan szüksége van. Ha közben cukor jelentkeznék, megint koplaltatja a beteget a cukor eltűnéséig. Allen és általában az amerikai és angol orvosok oly kiváló eredményeket írtak le ezen methodika révén, hogy a klinikán több esetben magam is megpróbáltam. Kétségtelennek látszik tudniillik, hogy az anyagcsere ily nagyfokú pihentetésének jó eredménye nem maradhat el. Mi azonban egyetlen esetben sem tudtuk a kúrát úgy végigcsinálni, ahogy azt Allen és az ő nyomán Lyton előírja. Betegeink nem hogy 4 egész 8 napig nem tudtak éhezni, de már a második, akárhányszor az első napon oly collapsusszerű gyöngeséggel reagáltak, hogy a régimét abba kellett hagyni. Úgy látszik, hogy mi kevésbbé tudjuk az éhséget elviselni, mint az amerikaiak és az angolok. A diabeteses beteg polyphagiában szenved s a kezelés kezdete előtt rendesen többet eszik a szükségesnél, úgyhogy ezen táplálékmennyiségnek a szükségesre való leszorítása is elegendő kímélést jelent. Mennyi tehát ez a szükséges mennyiség? Vagyis hány calóriát adjunk a betegnek, hogy anyagcseréje az említett hormonális egyensúlyhoz közelebb jusson! Az insulin amerikai kipróbálói a nyugalmi anyagcserének megfelelő caloriamennyiséget ajánlják, ez~~a testfelület négyzetméterére számítva körülbelül 900, testsúlykilóra számítva körülbelül 30 caloriának felelmeg. Ezt a számítást vettük mi is alapul, midőn insuán-kezelés előtt a beteg diaetáját beállítottuk, de gyakran láttuk, hogy ezen táplálékmennyiség még a beteg klinikán tartózkodása alatt, tehát teljes nyugalomban sem volt elegendő. A beteg eleinte éhezett s csak lassan szokott hozzá, vagy kénytelenek voltunk a caloriamennyiséget kissé emelni. Annál kevésbbé lehet elégséges ez a caloriamennyiség dolgozó embernek, akinek munkájának nehézsége szerint 35, 40, 45, sőt 50 caloriára is van szüksége; de még ez is rendesen lényeges reductio számba megy azokhoz a táplálékmennyiségekhez viszonyítva, amelyeket a beteg a kezelés előtt élvezni szokott. A második kérdés a fehérje kérdése. A fehérjék ártalmasságának felismerése nem nagyon régi keletű, de egyik legjelentőségesebb mozzanata a diabeteses diaetetika haladásának. Ma már kétségtelennek ismert tény, hogy a súlyos diabeteses egyén anyagcseréjére a fehérje és nevezetesen az állati fehérje talán rosszabb hatást gyakorol, mint a cukor. Vannak úgynevezett fehérjeérzékeny egyének, akik fehérje nélkül elég sok cukrot tolerálnak, viszont kevés állati fehérje adagolására glykosuriával, esetleg ketonuriával reagálnak. Régebben azt hittük, hogy ez csak súlyosabb esetekben van így, mióta azonban minden diabeteses betegen nemcsak a szénhydrát, hanem a fehérje-tolerantiát is megállapítjuk, azóta nem ritkán találkozunk esetekkel, amelyek egész könynyűeknek látszanak s mégis fehérjeérzékenyeknek mutatkoznak. Egy esetben pl. a beteg már az első szénhydratmentes napon cukormentessé válik, s 100 g fehérje mellett, 200 g szénhydratfogyasztás után még cukormentes. De 150 g szénhydrat mellett, fehérjemennyiségét 150 g-ra emelve, cukor jelenik meg a vizelet