A Pesti Hirlap Nagy Naptára, 1932 (42. évfolyam)

IRÓK ÉS KÖLTŐK - Csermely Gyula: Mélyen a föld alatt

A PESTI HÍRLAP 1932 ÉVI NAGY NAPTÁRA 82 bámult bele a mécses lángjába és mér a harmadik szippantás után el­felejtette, hogy pipa van a szájéban s a pipában dohány. Csak egy-egy ideges mozdulat, ahogy kicsi kopasz fejét hol jobbra, hol balra vetette, mintha legyet kergetne vele, árulta el, hogy nem kőszobor, hanem élő ember az, aki a fakutyán ül. Élő ember, akinek máshol jár az esze. Otthon, a ház körül, ahol az asszony tesz-vesz, aki szép és piros­­ajkú s aki a leánya lehetne, oly fiatal. Tar Andrásnak nem tetszett a do­log. Még egy darabig várt, azután megszólalt: — Kérdeznék valamit, apám uram, — Így kezdte. — Mit, te? — riadt fel az öreg. — Azt, hogy igaz-e, hogy két hét múlva már nyugdéres leszen? — Úgy akarnám. Miért kérdezed? — Mert ha rám hallgat, nem teszi. — Az asszony is azt mondta, ha rá hallgatok, nem teszem. Persze, ő tudja, miért. Tar András úgy látta, hogy jó úton halad. Mégis csak az asszonnyal van valami baja. — Még egy-két kérdés, — gondolta — és kínt lesz az igazság. Folytatta, mintha nem hallotta volna, amit az öreg mondott. — Azért vélem, hogy ne tegye, mert kár még itthagyni a napi hat pengőt. Mint nyugdéres mennyit kap ? Nem hiszem, hogy négy pengőt egy napra. — Csak három ötvenet, András. De inkább csak ennyit, mint a napi hat pengőt. — Gyöngének érzi magát? — Nem éppen. Csak a fogaim rosz­­szak, a csákányt még bírja a kezem. De tudod-e, fiam, én a napra vá­gyom. Eleget voltam a föld alatt s mindig is ott leszek, mikor itt ha­gyom a világot. Ami közbe esik, ki tudja, mennyi lészen, azzal fel a föld­re vágyom. — Hát olyan rossz itt a föld alatt ? Az öreg ismét úgy tett, mint aki legyet kerget a fejével. Azután el­gondolkozott és nem felelt. — Hát olyan rossz itt a föld alatt? — kérdezte mégegyszer Tar András. Jópál János a vejére nézett. — Igenis, rossz, — mondta olyan hangon, mintha pörölne vele. — Po­kol nekem már a tárna feneke. — Pokol?! — Az. Pokol. Mert itt vak és sü­ket vagyok. Én a földre, a napra vá­gyom, hogy lássak és halljak és min­dig szemmel tartsam. — Kit akar szemmel tartani? —­ Hát kit? Az asszonyt. Aki ott­hon van, aki szép és fiatal, én meg öreg vagyok és csupa ránc. — Az asszonyt? — kérdezte fejét felütve Tar András. — Hát mi baja az asszonnyal? — Hogy csúffá tesz, attól tartok. Hogy csúffá tesz . . . tán épp a tulaj­don öcsémmel a becstelen. — Az öccsével, Kálmánnal?! Az Isten áldja meg, apám uram. — De igenis, vele — ismételte az öreg és megragadta a veje karját. — Mikor együtt vagyunk hárman, szombat este és vasárnap, akkor sej­tem a bűnös titkot, ami közöttük le­het. Kálmán szeme olyan furcsa ak­kor és az asszonyé is. Mint a tolvaj cselédé, aki a gazdáját lopta meg. Hát ők engem loptak meg, a gyalá­zatosak. — Nem fél kelmed az Isten harag­jától, apám uram?! Miről tudja, hogy Évi rossz asszony? Hátha ártatlant vádol? Én úgy tudom, hogy jó asz­­szony az. Meggondolta kelmed, amit mondott ? — Igenis, meg. Tegnap este is lát­tam, mikor vacsoránál ültünk. Én a templomban voltam, ők meg otthon maradtak. Mikor hazajöttem s mikor asztalhoz ültünk, ők féltek rám nézni, de egymásra sem néztek. Némák vol­tak és zavartak. — Ez tán azért volt, mert. . . Tar András hirtelen elhallgatott. Ijesztő dörgés hangja hatolt le hoz­zájuk. Valami szivetmegállító dörgés, mintha ezer dühös óriás lökte, rúgta, rázta volna a hegyet a fejük fölött.

Next