Pajtás, 1958 (12. [13.] évfolyam, 1-52. szám)
1958-01-08 / 1-2. szám
Mikor az alkalmi sírásók a M. segesvári tömegsírra ráhúzták a földet, nemcsak Petőfi Sándort temették el, egész Magyarországot. Azt a Magyarországot, mely olyan volt, mint szárnyaló ditiramb, vonuló seregekkel, ágyútűzzel és lőporfüsttel, szívig nyilalló versekkel, lánggal és lobogással, könnyel és vérrel, elszánt szabadságvággyal, lobogókkal. A huszonhatéves költő nem vezére volt a szabadságharcnak, hanem lelke, ő mondta ki, amit a nép gondolt, látott és hitt magáról és elnyomóiról, ő írta versbe, amit mindenki érzett, amit mindenki gondolt, de amit senki sem tudott kimondani. Talán csak Kossuth. Sűrűn hull a hó, kövér pelyhekben. A kunsági puszta fehér, csak itt-ott mered a hó fölé szürkésfeketén egyegy kopasz fa. Éjszaka van, a hold nem világít, de a végtelen, csalámló zúzmara kísérteties fényt vet tornyok keresztjére, házfalakra is, kerítésről, ereszről csüngő jégcsapokra. Az ég komor, majdnem fekete és csípős szél jár, vágja, kergeti, söpri a gyenge hópihéket. Szélvitorla áll kikötve, elron*’ralt váza mozdulatlan. A kiskőrösi házak szinte besüppednek a hóba, de némely ablakban még ég a gyertyavilág. Szilveszter éjszakája ez, s a bakter nehézkes körvonala ma is, mint minden éjfelen, körbejár a városkában. Csizmája torokig süpped a frissen esett, puha hóban, kézilámpása meg meetibben, tovább imbolyog. Éneklő, rekedt hangját viszi a szél: — Éjfelet ütött az óra . .. S csakugyan, a magasban megkondul az első ütés. Farkasüvöltéstől megvadult kutyák ugatnak. A bakter a kocsmaajtó előtt lépne el éppen, miikor a cimbalomverő megáll a levegőben, a vonótól elvált hegedűhúr még zümmög ugyan, de hirtelen megszakad a tivornya és a fagyos csöndben kivágódik az ajtó. A küszöbön s benn az ivóban, sűrű pipafüstben, az ernyős olajlámpa alatt gubás parasztok állnak, tétova, elmeredt szemmel. Markukban hoszszúnyakú üveg, savanyú vinkóval. Nagy bajszuk lecsüng. — Igyál, öregapám! — rikkant egy fiatal s dülöngélve hozza az üveget. A bakter akkurátosan kisimítja szájából bajuszát, keze fejével letörli róla a zuzmót. Megemeli az üveget, átnéz rajta, a kucsma karimája alatt hamiskásan villan vén szeme. — Boldog új esztendőt — mondja. A cimbalomverő lecsap, a húrra is a vonó megint, csizma csikorog a táncra, vad kurjantás és hejehuja, most már reggelig. A bakter is elbaktat a pislogó lámpással. Szemben a kocsmával. Makovinyi borbély házában, Petrovics István mészáros szállásán csak néhány perccel előbb is nagy volt a futkosás. A konyhából balra nyíló szobában rokonok szorongnak, kvaterkáznak Várják a hírt. A mészáros izmos, sötéthajú férfi, arcéle kemény, szorongva s komolyan jár-kel, komák tréfával derítenek, de ő csak a másik szoba ajtaját lesi. Neszekre figyel, aggodalom és nyugtalanság fáradt arcán. Egyszercsak haragos, vékony, erőlködő gyereksírás hallik. Aztán nyomban a bába kiáltása: — Fiú, tekintetes uram! Fiú! Valamennyien zajjal és örömmel tódulnak a szobába. Körbe állják a bölcsőt, kíváncsian nézik a gyermeket.— No, ne ríjj már —, csitítja így asszonyság. A kisfiú ökölbe szorítja piciny kezét, egész teste vörös a haragtól és sírástól. De szeme, mintha külön élne, körbefut a gerendákon, mint a csík. Még csak folkat lát, de már érzi a világot. — Jaj, de vékonyka a lelkem — sopánkodik a sógorasszony. — Nem fog sokáig élni. — súgja valaki. Huszonhat esztendővel később ez a fiú, mint férfi, honvédszázados, egy halmon áll, a segesvári mezőn. Nem honvédzubbonyban, csak sújtásos magyar kabátban, kihajtott, hószín ingben, hajadomlőtt. Kardja nincs, csupán néhány vers, levél, századlista a zsebében, egy-két vitézségi érem, amit holnap, a csata után a katonák mellére kell tűznie. Mert Bem apó szárnysegéde. Egy kőhajításnyira tőle, az ágyúk mögött, a tábornok, vezérkarával. Botjára támaszkodva biceg, kicsi, vékony ember, szinte elvész a nyúlánk, vagy termetes tisztek közt. De parancsai keményen, röviden pattognak. A délutáni, lehajló nap csillog a szuronyokon. Kartácstűz, puskaropogás, ágyúdörgés, füst, pernye és korom , száll. Lovak vágtatnak, szekerek zörögnek, katonák rohannak, csatakiáltás Élete, még kamaszévei is, csupa nyomorúság, szakadatlan vándorlás, nincs a világirodalomnak még egy költője, aki ennyit gyalogolt volna, s a magyarságnak tudósa, ki úgy ismerné hazánk tájait, s népünket, mint ő. Míg élt, sok gáncs érte és rágalom, de az ifjúság fáklyás zenével köszöntötte, ha betévedt valamelyik városba, s Haynau rendőrkopói hiába üldözték holta után is, hiszen nem testi volta; versei, szelleme és példája a gyújtózsinór. Kincsünk és iránytűnk, nemcsak költőnek, embernek is csoda. Nem ünnepelni kell, őt, élni vele, versei dallamával, tisztességével és tisztaságával, pátoszával és egyszerűségével, honszerelmével. CSILLAGGÁ VÁLTOZOTT