Pajtás, 1969. január-június (24. évfolyam, 1-25. szám)
1969-01-09 / 1. szám
A PARLAMENTBEN Tizennégy évvel ezelőtt, 1954 karácsonyén nyílt ki először az ország legszebb épületének, a Parlamentnek a főkapuja az úttörők előtt. Azóta kishíján százezer gyerek ünnepelt, szórakozott néhány órácskát a monumentális kupolacsarnokban és a szomszédos, díszes termekben. Jónéhány óriásfenyő utazott ide az ország távoli erdeiből. Hogy melyikből lett a legszebb!A karácsonyfa - ki tudja? Az idei például a Soproni Tanulmányi Erdőgazdaságban nőtt fel. Az AKOV 22-es üzemegységének a szocialista brigádja hozta ide. A gépkocsit Varga Sándor elvtárs vezette, teljes biztonsággal. Van is gyakorlata, hiszen hatodik éve ő a szállítómester. A fenyő délceg, tizennyolc méteres termetén több mázsa szaloncukor és egyéb dísz ragyogott. S alatta nóta, móka, kacagás volt a javából. A több, mint hatezer kék- és vörösnyakkendős vendéget a Syrius-zenekar, híres művészek - köztük Rodolfó bűvész - és számos fiatal táncdalénekes szórakoztatta. S ki tudja, hány naplóba került be ez a mondat: „Életem legszebb érái voltak ezek." A HÁROM KEDVES MÓKAMESTER , kőbányai Vágó Orsolya azt álmodta egyszer, hogy Pifék megelevenedtek, kiugrottak a Pajtás utolsó oldaláról és olyan fölfordulást csaptak, hogy alig lehetett utánuk rendet csinálni a szobában. Orsika azért nem bánta meg, mert úgymond ,,... ilyen jót egész életemben nem kacagtam”. — Milyen jó lenne, ha nem csak álmomban, hanem egyszer a valóságban is megelevenednének) — gondolta magában. És ime, máris teljesül a kívánsága. A Parlament kupolacsarnokában egyszerre csak a színfalak mögül előugrik a kajlafülű Pis, a mindig rosszban sántikáló Herkules és a nagyorrú, kopasz Tonton bácsi. Olyan tapsot kapnak, hogy hajdanán talán Foxi Maxi, Kandúr Bandi és Maci Laci arathatott volna hasonlót. Aztán megered a beszélgetés róluk. Balázs Józsi például azt is tudja, hogy Párizsban születtek, a Vaillant című francia gyermeklapban. Onnét indultak el európai hódító körútjukra. Ma már jó néhány országban ők a gyerekek kedvencei. Molnár Ági elárulja, hogy ő, ha kezébe veszi a Pajtás legújabb számát, először is Pifék történetét böngészi át. (Ági lenne az egyedüli?) Így legalább jókedvvel fog a többi írás elolvasásához is. A Rozmaring őrsben más a helyzet. Ők megfogadták, hogy mindig csak együtt nézik végig Pifék kalandjait, mégpedig az őrsi összejövetelen. Mókamestert éppen azért nem is választottak. Hát kell különb mókamester Pifnél és társainál? Szórádi Laciék még ennél is tovább mentek. Egy kis őrsi színtársulatot alakítottak és a legkülönfélébb klubdélutánokon megelevenítik Piték mulatságos kalandjait. A jelmezeket természetesen maguk készítették a papírból. (Mit nem adnának, ha egyszer a parlamenti Pitéket is meghívhatnák maguk közé!?) S ekkor a beszélgetést a megszólaló tánczene szakítja félbe. A társaságból többen fölkerekednek, hogy táncra kérjék a három kedvencet. De sajnos, sehol sem találták őket. Amilyen hirtelen jöttek, ugyanúgy el is tűntek. Végülis valaki megjegyezi: — Ne keressétek! Lehetséges, hogy azóta már egy másik ország úttörő karácsonyfa ünnepségén szórakoztatják a gyerekeket. A HAGY VARÁZSLÓ Fergeteges taps köszönti Télapót, amint nagy kucsmájában, piros köntösében, hófehér szakállal feltűnik az óriási fenyő alatt. — Ó az! Hadics László! — kiáltja a felfedezés örömével az egyik fiú. Szomszédja fürge mozdulatokkal igyekszik megörökíteni a kezében levő mappán az Operett Színház népszerű művészének minden mozdulatát. — Én mutatom majd be a csapatnak a Parlament Télapóját. Hadics Lászlót pedig nem könnyű utánozni. — Azt meghiszem. Most találkozom vele itt negyedszer, de minden évben valami újat láttam tőle. Nagy varázsló. A fehér szakállú Télapó, mintha csak igazolni akarná lelkes pártfogóját, széttárja karját. Lassan elsötétül a színpad. Porondra lép a múlt. . . azután a Jelen. Hadics László egyetlen mozdulatára három nemzedék élete, küzdelme elevenedik meg a nézők előtt. Ha Syriusék játszanak... Díszes tollakkal ékesített indiánok jelennek meg a kupolacsarnokban. Méltóságos mozdulatokkal lépkednek a süppedő szőnyegen, akárcsak megannyi törzsfőnök. A színpadon petárda robban. Vérpezsdítő muzsikaszó kíséretében tündöklő csillagocskák röpködnek a levegőben. A Syrius zenekar játszik — adják tovább az úttörők egymásnak a hírt. Az indián lányok megállnak. Figyelik a zenét. Lábukkal követik a gyorsuló ritmus ütemét. Megfeledkeznek az ékes fejdíszekről, a törzsfőnöki mozdulatokról. Táncra perdülnek, a shaket járják. Olyan, mint az igazi Amikor a kékes-fekete hajú, keskeny szemű, kimonóban öltözött lány ellibeg előttünk, a mellettem álló fiú elismerően csettint nyelvével. — Micsoda élethű jelmez! Olyan mint egy igazi japán. — Valóban jól sikerült a maszkírozás — nyugtázzák a fiú véleményét többen is. Körülfogják a kislányt, s diadalmas arccal vezetik a zsűri elé. A nagytekintélyű testület elnöke azonban észrevehet valamit, mert lelép a színpadról. — Kölcsönözted a jelmezt? — kérdi. — Dehogy. Ez igazi ruha. Anyukám vette — rebegi halkan a kislány. — Hol? — Tokióban. — Hogy hívnak? — Iwaki Ryoko. A szüleimmel tartózkodom Budapesten.