Pajtás, 1975. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1975-02-05 / 6. szám
12 Gianni Rodari regényének magyar változatát írta. Hunyady József Lundquist professzor rövid szünetet tartott s közben őt tanulmányozta a fejebúbjától a harisnyáé lábujjáig. — Hogy érzed magad? — kérdezte később. — Kvik prik kvak maramak — fülének valahogy így hangzott a válasz. — Ismeretlen nyelv — állapította meg Lundqvist professzor. Szerencsére az egyik ápoló értett valamicskét magyarul, mert a Balatonnál töltötte a nyári szabadságát, így megkísérelhette a tolmácsolást. — Hogy érzed magad? — kérdezte Lundquist profeszszor. — Köszönöm, nagyszerűen. — Nagyon kegyetlenül bánt veled? — Kicsoda? — Teringettél, hát Skoglund úr! — Istók kicsi, nem ismerem őt. — Hát akkor meg mit keresel a gyomrában? A te korodbeli gyerekek nem szoktak idegen személyek gyomrában sétafikálni, legfőként nem külföldiekében. — Professzor úr, esküszöm én ártatlan vagyok. — Te is ártatlan vagy, Skoglund úr is ártatlan, mindenki ártatlan! Akkor hát ki a bűnös? Én? A svéd király? A lovas gárdisták? Vagy kik? — Tessék nézni, én... — Ebből elég. Maradj ott, ahol vagy és ne mozogj. Később majd meglátjuk, mit tudunk tenni érted. A professzor egyre dörmögve, igen óvatosan viszszatért a Skoglund úr gyomrába kukucskáló gombostűfesztii tévékamerához és a beteg végre megkérdezhette: — Valóban súlyos eset ? — A legsúlyosabb. — Feltételezem, ez esetben még ma be kell vonuljak a klinikára, hogy megműthessenek. — Vagy a klinikára, vagy a börtönbe. Vegye tudomásul, nem falhat fel csak úgy egy tizenkét év körüli gyereket, ruhástól, azután pedig elmegy egy sebészhez, hogy mossa tisztára önt, olyan egyszerűen, mintha csak egy tüskét húzatna ki a talpából. Utána ráadásul, tiszta lelkiismerettel visszatérne a nagyvilági életbe és árulná tovább a fát, nagyban és kicsinyben. — Bocsásson meg — nyöszörögte Skoglund —, miféle gyerekről beszél? — Erről, ott ni! — mondotta szigorúan Lundquist professzor, ujjával Skoglund úr gyomrára mutatva. — De én itt vagyok — siránkozott A —, mindig itt vagyok! A professzor, az asszisztens, a két ápoló és Skoglund úr, mindenki a tévé felé fordult, és látták Á-t, aki veszettül toporzékolt a tévé villogó négyszögében. — Nos tehát, te nem vagy Skoglund úr gyomrában? — állapította meg Lundquist professzor. — De ha te nem vagy ott, akkor te egy közönséges szellemkép vagy! — Nem igaz! Nekem Bende Ákos a nevem és... valami beszippantott a tévénkbe, Budapesten. — De ez nem a ti tévétek, ez az én tévém! — üvöltötte dühbe gurulva Lundquist professzor. — Nem Budapesten, Stockholmban vagyunk! És neked nincsen semmiféle jogod megzavarni az én kísérleteimet. Ez: szabotázs! Sőt, mi több: tán kémkedés!És ki tudja, még miféle rettenetes vádak várakoztak, hogy a tévébe zárt A-ra zúduljanak. Ám ebben a pillanatban kialudt az áram, aminek következtében kihunyt a fény a tévékészülékben is. Amikor pedig újra visszatért az áram, a képernyő vakító-fehéren villogott, akár egy hómező. A-ból nem láttak többé a képernyőn se egy fényfoltot, se egy vonalat, se vízszintesen, se függőlegesen. Skoglund úr csak ekkor kezdte igazán felfogni, miért nevezte Lundquist professzor az előbb kannibálnak, és némán a fejét rázva, kiment a műtőből. Lundquist professzor pedig most már azért dühöngött, mint egy fúria, mert a fakereskedő elfelejtette kifizetni a neki járó szokásos orvosi tiszteletdíjat is. * Egy öreg német kastély földalatti helyiségében, nem messze a Rajna partjától, két előkelő külsejű úriember sakkozott, ki tudja, mióta, de az egyik szemük mindig a tévén csüngött, amelynek a képernyőjén reszketegen ugrált egy kalapokkal és kabátokkal feliaggatott fogas képe. A kép sohasem változott, akárcsak a szünetjelek. De mióta adnak a tévében folyton szünetjelet a birkanyájak és etruszk sírok helyett, és tisztáznunk kéne azt is, miért mutat a képernyő állandóan egy zsúfolt fogást? (Folytatjuk)