Pajtás, 1981. szeptember-december (36. évfolyam, 20-34. szám)
1981-10-08 / 25. szám
Hogy nem vártak ránk a kormoránok, ezt persze nem tudtuk, amikor a budapesti Aga utcai állami nevelőotthon Búvár Kund rájával elindultunk a Kormoránok szigetére. Utunk célja volt meglátogatni ezt a ma már ritka vízimadarat. Utunk tartalma pedig az, hogy jó hagyományokhoz híven, romantikus vízi túrán vehessen részt húsz úttörő. Legyünk Amundsenek! Már akkor láttam, amikor a csehszlovák határon vízre bocsátották a három Aga-hajót, hogy nem akármilyen nyámnyira alakok a Búvár Kund raj tagjai. Kami bácsi (Kamenszky László) vezényelt, feszültek az izmok, pontos, kemény munkát igényelt, hogy a hajók ne „beleugorjanak”, hanem rásimuljanak a vízre. Mire mind a három hajó vízen volt, zuhogott az eső, és olyan hideg szél fújt, hogy egyesek követelték: legyünk sarkkutató Amundsenek! Mások meg pingvinnek titulálták magukat, már csak a tréfa kedvéért is. A hajómotor is megtette a magáét a romantikáért, ugyanis nem tudott megbirkózni a viharos árral. Előkerültek az evezők, és vagy másfél órát igyekeztünk felfelé, de egyre lejjebb jutottunk, ám végre mégiscsak a Duna csehszlovákiai vadvizén találtuk magunkat. Kikötni! Zuhogó esőben verték föl a sátrakat az agások. Elő a gumimatracokat, hálózsákokat... ! Közben a konyhahajón főtt már a finom, meleg vacsora. A nóta meg szólt, és a viccmesélés is. Aztán szundi. Hát a pöttyök? — Itt vannak a kormorántojások! — kiáltotta valaki, mi pedig rohantunk megnézni a „csodát”. Kis kupacban a nádas szélén öt tojás. Furcsa! A kormoráné világoskék, sűrű fehér pöttyökkel — ez meg itt fehér. Mögöttem nevetés, pontosabban jóízű röhögés ... Na, igen! Évekig hiába ülne rajta a kormorán, de még az Agacsapat is, mert a „tojások” Duna csiszolta kövek voltak. — Ott repül a kormorán! A hírt Bucsi (Bucsányi Andrea) adta közre, miközben az eget kémlelte egy partra vetett, lyukas, akármilyen lábszárcsonton keresztül. Doki, azaz dr. Jónás Béla, a raj vezetője, igazi távcsövet kapott a szeméhez. — Nem vicc, ezek valóban kormoránok! Indulás utánuk! Két hajó itt marad! Csodálatos vadvizeken hajókáztunk, egyik gyerek kezében térkép, tudnunk kell, merre járunk, a másiknál a távcső, hogy jó előre hangos szóval jelezze, mit parancsol a vízi KRESZ a tábláival. Megint órákon át hajóztunk, ránk csodálkozott egy-egy vadhattyú pár, hogy mit ricsajozunk ott a víz közepén, aztán — talán mert énekeltünk is — közelebb bújtak egymáshoz. Ezek a hattyúk folyton szerelmesek! Sehol egy ember, azazhogy mégis. Egy pecás. Kikötünk, érdeklődünk: a sok közül melyik a Kormoránok szigete? Menjünk az erdészhez, Tar Ferenchez. Otthon találtuk, kérdezgettük, először mindent a kutyája akart „elmondani”, de aztán elcsitult. — Ne keressék a kormoránokat! Elköltöztek a szigetről, mert kényesek, meg kizárólag hallal táplálkoznak, a hal meg rossz ízű lett a számukra, mióta mindenféle vegyszerrel teli víz szennyezi a Dunát. Itt épül a gabcsikovói erőmű, kivágják a fákat is, nincs helye a nyugalmat akaró kormoránnak. — De mi láttunk belőlük egy párat. Fölöttünk röpködtek. Sokszor aludtunk Duna-kavicsokon, de nem is éreztük. A gumimatrac jó találmány! Megy a hajó... Bizony a vizi-KRESZ tábláit ismerni kell a vízi-úttörőknek. És jelezni — hangos szóval... Táborhelyül mindig a legszebb helyeket választottuk ki. Minél vadregényesebb, annál jobb! 20