Pápa és Vidéke, 1944 (41. évfolyam, 1-48. szám)

1944-01-02 / 1. szám

i 1 • - . / * 41. Malta«, I.­­ >ÁPRÉSUL MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. Előfizetési ára: Egy évre 1440 P, negyedévre 3*60 P. KERESZTÉNY POLITIKAI HETILAP. Felelős szerkesztő: Kerén­yi Olaf Pálra, 1944 lappár fasárlap Szerkesztőség: Horthy Miklós fő­ u. 12. Telefon: 12-72. Kiadóhivatal: Korvin­ utca 3. ff mi Ilii a' il i'iilfy nit' i'ii iiiÉM Ih'iiil 1 WNU llll M\k i II If^rW^^ ••BMMMAMi Dicsőséges magyar új esztendőt! Irta: Dr. Antal István m. kir. miniszter, országgyűlési képviselő. Új esztendő hajnala köszönt a világra s most, mikor ágyúdörgés viharában, föl­detrázó csaták tüzében búcsúzik az 1943-as esztendő, a magyarság is visszatekint megtett útra, a letűnt esztendőre. Nehéz év­­ ment el fölöttünk. A magyar önvédelem frontján, a csatatereken, ahol Mária orszá­gát, Krisztus kereszténységét oltalmazzuk a keleti barbársággal szemben, vért és drága magyar életet áldoztunk. Meg kellett küz­denünk a háború okozta természetszerű gondokkal, ellátási nehézségekkel és a kis­hitűséggel, amely a háború egy-egy fordu­lata, vagy az idegháború nyomán olykor felütötte fejét. Állapítsuk meg mindjárt, hogy a nagy nemzeti erőfeszítés nem volt eredménytelen. Ha még nem is vagyunk túl a nehezén, egész élesen és tisztán látjuk, hogy még súlyos megpróbáltatásokra kell felkészülnünk, látjuk azt is, hogy háborús részvételünk ötödik esztendejében tör­ellen­­•­m­agyar erő. Elviseltük a ránk mért csa­• m áshk.11 • kivettük részünket a nagy áldoza­mUhú, dl­­­ikere­ t ro­ n­o,nink.-o izékkel az áldozatokkal,úgy irtegovni, hogy' normáli­sabb viszonyok, jobb lehetőségek között élünk, mint Európának bármely had­viseld és semleges­­»rs­ága."Ez pedig nem valami szerencsés véletlennek, hanem egyedül a nemzet érdekei fölött őrködő magyar állam­politikának, az ezer éven át kipróbált állam­építői és vezetői képességnek köszönhető, amely az újabb történelmi évszakunk leg­nehezebb próbáját állja most. Nem lehet kétségünk aziránt, hogy ha súlyos volt a letűnt esztendő, még súlyo­sabb lesz ránk a következő, amelyről hír­ügynökségek, politikusok, katonák és állam­férfiak egyaránt úgy beszélnek, mint a dön­tés esztendejéről. Természetesen senki sem megtörténik-e?­Egy azonban nem vitás. Ha 1944-ben el is következik a döntés órája, ez a történelmi sorsforduló nem hozhat reánk meglepetést, bajt és veszélyt, hogyha a nagy percek idején keményen kézbe fog­juk az ősi magyar fegyvert, ha erős az ősi magyar lélek és töretlen a nemzet belső rendje. Ezektől a követelményektől életünk, halálunk. Ezeken fordul meg függ magyar sors: az új, dicsőséges és boldog a ezer esztendő, vagy a gyötrelmes, teljes pusztulás. A felkészültség, a lelki nyugalom és a belső rend megmaradása azonban nem tel­jes mértékben függ az államhatalomtól. Legnagyobb részben magán a társadalmon múlik, hogy sikerül-e a legzordonabb meg­próbáltatások, vagy legbizonytalanabbnak látszó helyzetek közepett megőrizni és biz­tosítani a­­ belső nyugalmat és rendet, amely a nemzeti erők gyarapodását és meg­növekedését teszi lehetővé. Ma már szinte történelmi bizonyosság­ az, hogy 1918-ban sem­ következett volna be az összeomlás, ha a háborúvesztés felismerésekor az állam­szervezet működését jól megszervezett erők biztosították volna. Válságos órákban ezek­nek a társadalmi tényezőknek súlya, köz­tekintélye, morális és számbeli fölénye forradalomra törő, kanálisból előbújó, alan­a­tas indulatú csoportokat megjelenésük pil­lanatában semmisíti meg. Épp ezért nyugodtan lehet állítani, hogy magyar viszonylatban az 1944-es esz­tendő alakulása csakis önmagunktól, a ma­gyar társadalomtól függ. Az ellenséges be­hatás alatt dolgozó bomlasztó energiák el­len végtelen pozitív erőtöbbletet tudunk latba vetni. Legelsősorban gondolunk az Anyaszentegyház kifogyhatatlan és felmér­hetetlen lelki erőtartalékaira, arra a csodá­latosan gazdag, szellemi és hitbeli fényfor­rásra, amely a magyarság történelmi meg­próbál­ásának tíz kemény évszázada során mindígy a krisztusi szeretet megtartó fluidu­mait s a krisztusi hit eligazító fényét sugá­rozta a csüggedők, a sokat szenvedettek és a megt­ántorodók felé. Ezen a mindenek fe­lett való lelki és szellemi értéken túl itt van a nemzet ősi józansága, a magyar gazda­társadalom egészséges konzervativizmusa, a középosztály intelligenciája, tájékozottsága, a kisiparosság, a keresztény kereskedő ré­teg önálló életet kívánó hajlama és a mun­kásság kiábrándultsága a .fieni/r tke/i u>­nokb­ Y! Mindezek ó­datosan állnak szemben minden, lássál s összefogva magát a enf ®­­ségbe, a magy­ar­ elszántság.)'. tenL­ minden külső vagy belső szemben. Ennek a belső lelki .Ji^g­rapocinse. a jövőt illetően bizalommal tölt­het el mindenkit. Ez a cselekvésre, áldo­zatra és küzdelemre kész egységes nemzeti társadalom lehetővé teszi, hogy államveze­tői végre tudják hajtani legfontosabb prog­ramjukat­­­ a­­ nemzeti erők összefogását, megszervezését és nemzeti céljai­­k köré való koncentrálását. Súlyos lesz a ránk következő új év, de minden okunk és jogunk meg­van arra, hogy bízzunk a jövőben és higyjünk nem­jósolhatja meg, hogy a döntés valóban­­ csak a magyar megmaradásában, hanem a magyar hivatásnak új és teljes kibontako­zásában. Mert magában véve nem elég a megmaradás programja, sőt ernyesztő és sorvadásra vezető tévedés; nagy múltú nép, egészséges, nagyrahivatott nemzet nem elé­gedhet meg a létezés puszta tényével. Ma­gyarhoz nem méltó, sekélyes, materialista befolyás­­ hatása lenne ez a felfogás. Mert a puszta élet megtartása, a lassú és méltat­lan vegetáció soha nem lehet emberi, még kevésbbé nemzeti cél. Maga az Úristen ol­totta bele az emberbe azt a lebíz­hatatlan örök vágyat, hogy ne csak a megmaradásért, szűk korlátok, gyatra lehetőségek fenntartá­sáért küzdjön, hanem igyekezzék fejlődni, gyarapodni, isten képére hasonulni. A nemzet számára még inkább kötelező ez az isteni parancs, a nemzet hivatása rejtőzik benne. Emberek, pártok, frakciók szükség esetén elfogadhatnak ilyen minimalista programot is. Életre termett nemzet és tár­sadalom célja azonban mindig csak maxi­malista lehet a hivatás lehető teljessége. Nemcsak a puszta létet, nemcsak a területi és biológiai birtokállományt kell biztosítani, hanem a felemelkedés útján, a nemzeti élet és hivatás minden lehetőségét. Elérni azt a tökéletes biztonságot, amelyben a nemzet szabadon, fejlődésképesen növekvő céllal és növekvő mértékben teljesítheti hivatását. Mi magyarok, a Regnum Marianum hűséges fiai mélységes hittel valljuk, hogy nemze­ lé­gy se lesz esz­­­­tünknek Isten rendelte hivatása van, első­sorban a szentistváni birodalom területén, de azon túl egész Európa és az egész ke­resztény emberiség üdvére. Ezért szeret­nénk, ha az újesztendőben minden magyar lélekben felgyúlna ennek a nemzeti hivatás­érzetnek magasan lobogó lángja s minden magyar szívet betöltene az a tudat, hogy a puszta létezés, a nyomorúságos vegetáció negatívumán túl, ott van előttünk a pozitív cél, a nagyszerű és dicsőséges feladat: a jö­vendő, a nemzeti fejlődés biztosítása, az új magyar évezred reménye, akarata, amely megacélozhatja, felemelheti a hitvány csüg­gedés mélységeiben vergődő lelket is és megtöbbszörözheti a magyarság erőit. Az újév hajnalán tudjuk, hogy nehéz idők elé megyünk, de tudjuk azt is, hogy ha megőrizzük lelki energiánkat, ha fel tudjuk gyújtani a társadalom lelkében a naggyá­ növekedés tmgyát, — bármilyen megpróbáltatásokat tartogasson a sors, — dic$csag*súj magyar esztendővel jutalmaz az isten. ^ igb&r rí­nji" y • ABA 30 PttJLfeR Honvédeink üzennek... Tekintetes Szerkesztőség! A távoli sivár Orosz pusztaságról üdvözlöm szülőföldünk szeretett lapját és kedves hozzátartozóinknak, roko­nainknak és barátainknak boldog kará­csonyi ünnepeket kívánunk és Istentől megáldott boldogabb új esztendőt, amely mindnyájunk számára meghozza a bol­dog magyar békét, amiért mi idekint Istenbe vetett hittel és szilárd akarattal harcolunk. Bajtársi üdvözlettel: Szakács Sándor őrv., Sza­ai Ferenc tiz., Tóth Gábor őrv. Varga János honv. Horváth István honv . Pék Lőrinc honv., Csapó Ferenc honv., Ha­bäfe Ernő honv­­ábori posta, 7. 297. ^ V­I . Páncélosok a téli csatában. A rögtönzött ezredirodában beszélge­tünk. Az alig néhány négyzetméter nagyságú szobában serény munka folyik: parancso­kat írnak, felterjesztéseket készítenek és az elmúlt harcokról vázlatokat rajzolnak. Az írógépkopogás egyhangú lármáját mindunta­lan megszakítja a telefon csengése és a kül­döncök rövid jelentése. Fiatal főhadnagy ül velünk szemben. Talán ő a páncélos had­osztály legfiatalabb főhadnagya, vitéz Lacz Csaba. Szinte félszegen tiltakozik minden kérdés ellen. Nem akar semmiről sem be­szélni, ami a személyével összefüggésben van. Hosszú érdekes és szakszerű előadást tart a hadosztály harcairól, mesél elöljárói és alárendeltjei hősi közdelméről, csak saját magáról feledkezik meg. Interjúnak készült a beszélgetés. Szerénységén azonban csődöt mond minden kísérlet. Pedig érdemes vitéz Lacz Csabával foglalkozni: ő a hadosztály egyik büszkesége. A legviharosabb napok­ban, amikor minden ember tudása, harckedve és példamutatása döntötte el egész sereg­csoportok sorsát, a fiatal főhadnagy átvette a zászlóalj parancsnokságot, majd amikor az ezredparancsnok is megsebesült, az ezred­parancsnokságot. Mint újdonsült ezredpa­rancsnok megmutatta, hogy igazi férfi került a sok vért vesztett páncélos lövészek élére. A nagy téli csata első napjaiban tör­tént: a páncélos lövészek parancsot kaptak, hogy harckocsitámogatással törjenek előre és támadják oldalba az ellenséget. A paran­csot hősiesen teljesítették, pedig amint utóbb kiderült, többszörös túlerővel álltak szembe. Délután fél három órakor indult meg a nyolc kilométernyire fekvő község ellen a táma­dás és öt órakor már a­ falu határában har­coltak a meglepett vörösökkel. A géppisz­toly- és puskatűzben mindkét részről bele­szóltak a tankok ágyúi. A szovjet sztálin­orgona sem maradt veszteg. Ebben a véres harcban halt hősi halált intéz Lévag Ferenc alezredes, az egyik zászlóalj parancsnoka. Ugyanezen az éjszakán pedig Herke Ferenc százados zászlóaljparancsnok-helyettes erő­szakos felderítés közben megsebesült. Ekkor kapott parancsot vitéz Lacz Csaba főhad­nagy a zászlóaljparancsnokság átvételére. Január tizennyolcadikán az A.-i har­cokban vitéz Lacznak jutott feladatául az állomás környékén elrejtőzött vörösök kifüs­tölése. Másnap a hadosztály tovább vonult L-re. Ez volt a visszavétel fedezésének kulcs­állása. Itt kellett föltartóztatni a bolsevistákat az utolsó szál emberig. Mielőtt azonban A.-t a hadosztály elhagyta volna, gondos munkát végzett: fölrobbantott mindent, aminek a vörösök a legcsekélyebb hasznát vehették volna. Egymás után repü­tek a levegőbe a hidak, a gyárak, a katonai berendezések és az egyes épületek. A bolsevisták minden ol­dalról támadtak. Az utolsó robbantást nem lehetett már végrehajtani. A pályaudvar felől nagy ellenséges kötelékek közeledtek. Pedig ott állt egy vasúti szerelvény, amelyet a vagonok befagyott tengelye miatt nem lehe­tett elindítani. Pedig fontos lett volna, hogy ne kerüljön ellenséges kézre: az orosz vasúti vágányok ugyanis széles nyomtávúak és így nem használhatják a saját szerelvényeiket az általuk elfoglalt területen, ahol a műszaki századok, közvetlenül a harcoló csapataink nyomában haladva keskenyre építették a vá­gányokat. A szerelvény azonban ott maradt... Huszadikáról huszonegyedikére virradó éjjel szörnyű robbanás rázta meg a levegőt. Majd röviden utána több kisebb hallatszott. A.-ban vad pánik tört ki az oroszok között. A pályaudvar felől­ sűrű füstfelhő szállt a a csillagos ég felé. Magyaroknak azonban nyomuk sem volt. Az l-i hídfőnél pedig ugyanekkor meg­elégedetten nézett az órájára a parancsnok: — Egy óra busz. Lacz Csabának

Next