Pápai Közlöny, 1902 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1902-01-05 / 1. szám

XII. évfolyam. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre 12 kor., félévre 6 kor., negyed­évre 3 kor. Egyes szám ára 30 011. Pápa, 1802. január 5. Közérdekű független hetilap - Megjelenik minden vasárna­p. szám. Laptulajdonos és kiadó : HIRDETÉSEK és PT felvételnek a kiadóhivatalban és NOBEL A R iVl I­N könyvkereskedésében. A közügy érdekében! Minden embernek, minden intéz­ménynek vannnak ócsárlói, kritikusai. Hiszen látjuk, tapasztaljuk, hogy még jótékony nőegyleteket, templomi be­szédeket, műkedvelő közreműködőket is „le­krititizálnak". De senkinek sincs annyi bírálója, ellensége, mint egy hírlapnak. És ezek a bírálók, még a leghiggadtabbak is, türelmetlenek, el­fogultak, igazságtalanok. Egy ártat­lan sajtóhiba kihozza őket sodrukból. A helyesírási hiba pedig valóságos Szarvas Gáborrá változtatja őket. Ha ellenkező véleményben vannak azzal, amit az újság ír, akkor a szegény hírlapírónak jobb lett volna nem is születni. Ha pedig a czikk véletlenül az olvasó anyagi, vagy más egyéb érde­keit érinti, akkor az írója legalább­is máglyára való. Alább nem adják a t. kritikus urak, már t. i. a hírlapot megkritizáló urak, akiknek számuk légió, úgy hozzávehetőlegesen leg­alább is annyi, mint a­mennyi a lap olvasója. Mindezzel csak azt akarjuk je­lezni, hogy egy lap helyzete az olva­sókkal szemben nagyon kényes. A hírlapíró nagyon jól tudja, hogy örö­kös Scyilla és Charibdis között „ka­csázik", hogy vagy ezért, vagy más­ért szapulják és dorongolják, de azért kimondjuk bátran nem hírlapíró az, aki vitában csak azt nézi, hogy nép­szerű legyen, vagy kegyeket hajhás­­szon. Minden hírlapíró szereti a maga közönségét,­annak szellemi, erkölcsi és anyagi javéért küzd, buzdít, korhol vagy szatirizál, de azért elveit, esz­ményeit, meggyőződését még nem ta­gadja soha." És legyen bár a kritika a legerősebb, a hírlapíró ha érzi, vagy tudja, hogy neki igaza van, vagy hogy ő jót akar, — nem törő­dik vele. És e félszeg helyzet visszássá­gait hatványozott mértékben érezzük a vidéken, ahol a közelség, a köz­vetlen érintkezés egyaránt kisebbí­ti úgy az olvasót, mint a hírlapírót. Ahol a gyarlóságok jobban szembeötlenek és bántóbbak is. Bizonyos perspektí­vára van szükség, hogy fesztelenül írhassunk és épen e perspektíva az oka, hogy a vidéki hírlapíró a cent­rumban csak nehezen válik be, más­részt azonban bizonyos, hogy a fővá­rosi hírlapíró sem való a vidékre. Mióta lapunk pályafutását meg­kezdte, egyetlen törekvése volt, hogy a közönséget és a közügyeket szolgálja. Háttérbe szorítottunk minden egye­bet, az írói jogosult személyi ambí­cziót épen úgy, mint az anyagi bol­dogulás követelményeit, mert élt ben­nünk a tudat, hogy a közbizalomnak vagyunk letéteményesei, Pápa város közérdek­inek vagyunk szószólói, la­kosságunknak öntudatosan működő szervei. Soha egy perczre nem tettük szem elől, hogy mi a tévesz­„Pápai Közlömy munkásai nem magánembe­rek vagyunk, akik saját szerencsé­jöknek kovácsai, hanem a közélet fér­ T­E­C­Z ü. í ¥)<a^® s Zsófi. I. Makker Zsófi, hová olyan sietve ? 8 a kötődbe mi van belerejtve ? Lovat őriz apám az erdőben, Eleséget viszek a kötőmben. Makkos Zsófi, ugyan mi jött hozzád ? Miért olyan halovány az orczád ? Semmi bajom, csak a hideg rázott, Arczom égett, azután meg fázott. Makkos Zsófi kitöm az erdőszélem, Kis gödröt ás vadrózsa tövében, Hozott terhét gyorsan belerejti S a friss földet visszaegyengeti, így van jól ni, suttogja magában, Végre mégis jó helyet találtam. Rendén van már, jobb neki itt lenni, Szégyenemet ne tud­ja meg senki. Makkos Zsófi elégedett képpel, Gyors ütemben hazafelé lépdel, De a lelkét valami tán bántja, Mert oly sűrűn tekint mégis hátra. II. Vig muzsika hangzik az alvégről, Makkos Zsófi esküvőre készül, Földig selyem­ bársony a ruhája, S hogy bámulják, olyan büszke rája. Arcza piros, mint a nyiló rózsa. Két szép szeme a szerelmet szórja, De ha felnéz a Mária-képre, Köny lopozik mégis a szemébe. Jön a násznép, nem hagyják magára, Mirtiszngafc fonnak homlokára . De a mirtusz ugy kínoz, ugy éget, S­­ivébe kap s nem tudja, mi végett. Hallik kizül zavart hangu lárma. Fakószint ölt Zsófi két orczája ; Mirtuszágat fejéről letépik, S szuronyok közt törvénybe kisérik. Makkos Zsófi szót se szól, csak hallgat a törvény elé szomorúan ballag ; Darócz ruhát adnak mindjárt rája, Vetetlen ott s kemény a nászágya. III. Makkos Zsófi összekuszált hajjal, Erdő szélén fel és alá nyargal ; Ijesztő a szeme villogása, Szivetrázó sűrű sikoltása. Hol van, hol van, nem találok rája, Halkan suttog és a keresztet hányja ; Pedig csendes, holdvilágos éjjel Önkezemmel itt temettem én el. Felhő mellől a teli hold képe Rávilágít vadrózsa tövére, Ez az, kiált rémesen kaczagva, Uj rózsa tő keletkezett rajta. Makkos Zsófi leborul zokogva A frissen nőtt vadrózsa-bokorra ; S mig virágát mohón csókolgatja . Fáradt lelke testét odahagyja. Egy csók, Oh, borzalmak éjszakája, sohasem fe­ledlek el ! Este még ott álltam én is a töb­bi cseléd közt, a nyitott tánczterem korlát­ján kivül.. . . Fogtam az asszonyom prémes bundáját és néztem, hogy tánczol. Mindig, egész este szünet nélkül csak azzal az egy úrral. S nekem a mint kissé kábult néztem annak az urnák sápadt arcát, fejjel mint a nagy misé KÁVÉHÁZBAN, igen és ma este tartatik meg a HUNGÁRIA tékes nyeremény tárgyakkal és czigány zenével.

Next