Pápai Közlöny, 1903 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1903-01-04 / 1. szám
r ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre 12 kor., félévre 6 kor., negyedévre 3 kor. Egyes számára 30 fill. Közérdekű független hetilap - Megjelenik minden vasárnap. HIRDETÉSEK és NYILTTEREK felvétetnek a kiadóhivatalban és NOBEL ÁRMIN könyvkereskedésében. Hivatásunk tudatában. Minden embernek, minden intézménynek vannak ócsárlói, kritikusai. Hiszen látjuk, tapasztaljuk, hogy még jótékony nőegyleteket, templomi beszédeket, műkedvelő közreműködőket is „lekritizálnak". De senkinek sincs annyi bírálója, ellensége, mint egy hírlapnak. És ezek a bírálók, még a leghiggadtabbak is, türelmetlenek, elfogultak, igazságtalanok. Egy ártatlan sajtóhiba kihozza őket sodrukból. Ha ellenkező véleményben vannak azzal, amit az újság ír, akkor a szegény hírlapírónak jobb lett volna nem is születni. Ha pedig a czikk véletlenül az olvasó anyagi, vagy más egyéb érdekeit érinti, akkor az irója legalábbis máglyára való. Alább nem adják a t. kritikus urak, már t. i. a hírlapot megkritizáló urak, akiknek számuk légió, úgy hozzávehetőlegesen legalább is annyi, mint amennyi a lap olvasója. Mindezzel csak azt akarjuk jelezni, hogy egy lap helyzete az olvasókkal szemben nagyon kényes. A hírlapíró nagyon jól tudja, hogy örökös Scyilla és Charibdis között „kacsázik", aiogy vagy ezért, vagy másért szapulják és dorongolják, de azért kimondjuk bátran nem hírlapíró az, aki vitában csak azt nézi, hogy népszerű legyen, vagy kegyeket hajhásszon. Minden hírlapíró szereti a maga közönségét, annak szellemi, erkölcsi és anyagi javáért küzd, buzdít, korhol vagy szatirizál, de azért elveit, eszményeit, meggyőződését még nem tagadja soha. És legyen bár a kritika a legerősebb, a hírlapíró ha érzi, vagy tudja, hogy neki igaza van, vagy hogy ő jót akar, nem törődik vele. És e félszeg helyzet viszásságait hatványozott mértékben érezzük a vidéken, ahol a közelség, a közvetlen érintkezés egyaránt kisebbíti úgy az olvasót, mint a hírlapírót. Ahol gyarlóságok jobban szembeötlenek és a bántóbbak is. Bizonyos perspektívára van szükség, hogy fesztelenül írhassunk és épen e perspektíva az oka, hogy a vidéki hírlapíró a centrumban csak nehezen válik be, másrészt azonban bizonyos, hogy a fővárosi hírlapíró sem való a vidékre. Mióta lapunk pályafutását megkezdte, egyetlen törekvése volt, hogy a közönséget és a közügyeket szolgálja. Háttérbe szorítottunk mindenet, az írói jogosult személyi egyediet épen úgy, mint az anyagi ambiboldogulás követelményeit, mert élt bennünk a tudat, hogy a közbizalomnak vagyunk letéteményesei, Pápa város közérdekeinek vagyunk szószólói, lakosságunknak öntudatosan működő szervei. Soha egy perczre nem tévesztettük szem elől, hogy mi a „Pápai Közlöny" munkásai nem magánemberek vagyunk, akik saját szerencséjöknek kovácsai, hanem a közélet férfiai, a közügyek napszámosai és hogy jól dolgoztunk, mutatja munkánk eredménye, mutatja a tény, hogy a „Pápai TANCZA a^e^efs^e ! Szeretsz-e ? — kérdeztem a csillagokat, De közülök választ reá egy sem ad : Szeretsz-e ? — kérdeztem a virágokat, De mindenik ajka, oh ! néma maradt! Szeretsz-e ? — kérdeztem a kis madártól, De választ nem adott csicsergő szájáról ! Szeretsz-e ? — kérdeztem a fák levelét. De mind megtagadta a feleletét! Szeretsz-e ? — oh felelj, téged kérdelek ? Mondd ki azt az egy szót nékem : szedetlek. Ez egy szódban lelem boldogságomat. Mondd ki, mondd ki, ne kívánd hatalomat ? ! fip.ct Összekaptunk nem is tudom Mi volt ennek oka. Csak azt tudom, hogy azt mondád, „Nem békülsz meg soha" ! Harmadnapra, mely rám nézve Egy örök élet volt — Kibékültét, s ajkad mint rég, A boldogságról szólt. FEK Akit a hózivatar hozott. Szörnyű zord idő van odaünn. A szél és a nagy hótömegeket egyik helyről a másikra, hólabdák alakjában dobálja. Ladoméri Bálintffy Jenő ablaka mellett áll és kibámul a dühöngő hózivatarba. Kastélya, amely a falu végén levő domb tetején áll, messze ellátszik a távolba. A szoba, amely egyszerűen, de kényelmesen van berendezve, a ház urának jó ízlésére vall. Bálintffy Jenő, amint kinéz szobájából, hirtelen csilingelés veri fel álmodozásából és pár percz múlva egy szép kiállítású szán áll meg a ház előtt és abból lámpafény mellett, bundába beburkolt női alak száll ki. Bálintffy kisietett a folyosóra ahol már édesanyja karonfogva vezette be a bájor ismeretlent. Nemeskéri Miskolczy Idának mutatta be magát, a szomszédos vármegye nemesfalvi nagybirtokos leányának és restelve vallja be, hogy őt a zivatar késztette arra, hogy e ház urának vendégszeretetét pár óráig igénybe vegye, mert borzasztó odakünn az idő. A falu még messze volt s mivel pedig egész hórakásokat csapott a szél, azért kényszerül ide bejönni, mint ismeretlennek. Bálintffy legelőször is külön szobát nyitatott az uj ós pedig előkelő vendég számára. Vacsora alatt Miskolczy Ida elmondja, hogy a szomszédban lakó nagyatyját volt meglátogatni, de mert kerülővel akart hazamenni, íme elakadt és most itt van. A földbirtokos anyja örül, hogy vendéget kaphatott és azért ajánlja, hogy vendégük pihenje ki magát, majd reggel megnézik az utat, lehet-e tovább menni. Amint Ida eltávozott lakosztályába, Bálintffy megzavart fejjel állott a szoba közepén s nem tudta elképzelni, honnan cseppent ide e gyönyörű teremtés. Egyetemi tanuló korában sokat utazgatott a külföldön, bejárta egész Európát, sőt más világrészekben is megfordult, de ilyen női teremtést, mint ez nem látott. S ha látott is, élvezetektől elpuhult teste nem kereste a szellemi szépségét. Most ide jön ifjú lány és őt magával ragadja úgy, hogy nem képes gondolkozni sem. Lefekszik ágyába, de aludni nem tud, meggyujta a gyertyát, amelyet csak más oltott el s elővesz egy philosophiai munkát, próbál olvasni, hátha ugy elalszik, de nem bir. A hetük tánczolnak, szeme könybelábad és a sorok közül a szép Ida alakja bontakozik ki, ajkán édes mosolygással. Végre nagynehezen elalszik. Jóllehet, későn aludt el, reggel öt órakor már talpon volt s lovára ülve, bejárta a falut. Lehet-e fogattal tovább menni vagy sem s igy el találta Ida gondolatát is, a ki a kastélyban éppen ezen törte a fejét. A munkába beállított emberek azt mondták, hogy ezen nagy