Pápai Közlöny, 1903 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1903-01-04 / 1. szám

r ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre 12 kor., félévre 6 kor., negyed­évre 3 kor. Egyes szám­ára 30 fill. Közérdekű független hetilap - Megjelenik minden vasárnap. HIRDETÉSEK és NYILTTEREK felvétetnek a kiadóhivatalban és NOBEL ÁRMIN könyvkereskedésében. Hivatásunk tudatában. Minden embernek, minden intéz­ménynek vannak ócsárlói, kritikusai. Hiszen látjuk, tapasztaljuk, hogy még jótékony nőegyleteket, templomi be­szédeket, műkedvelő közreműködőket is „le­kritizálnak". De senkinek sincs annyi bírálója, ellensége, mint egy hírlapnak. És ezek a bírálók, még a leghiggadtabbak is, türelmetlenek, el­fogultak, igazságtalanok. Egy ártat­lan sajtóhiba kihozza őket sodrukból. Ha ellenkező véleményben vannak azzal, amit az újság ír, akkor a sze­gény hírlapírónak jobb lett volna nem is születni. Ha pedig a czikk véletlenül az olvasó anyagi, vagy más egyéb érde­keit érinti, akkor az irója legalább­is máglyára való. Alább nem adják a t. kritikus urak, már t. i. a hírlapot megkritizáló urak, akiknek számuk légió, úgy hozzávehetőlegesen leg­alább is annyi, mint a­mennyi a lap olvasója. Mindezzel csak azt akarjuk je­lezni, hogy egy lap helyzete az olva­sókkal szemben nagyon kényes. A hírlapíró nagyon jól tudja, hogy örö­kös Scyilla és Charibdis között „ka­csázik", aiogy vagy ezért, vagy más­ért szapulják és dorongolják, de azért kimondjuk bátran nem hírlapíró az, aki vitában csak azt nézi, hogy nép­szerű legyen, vagy kegyeket hajhás­­szon. Minden hírlapíró szereti a maga közönségét, annak szellemi, erkölcsi és anyagi javáért küzd, buzdít, kor­hol vagy szatirizál, de azért elveit, eszményeit, meggyőződését még nem tagadja soha. És legyen bár a kri­tika a legerősebb, a hírlapíró ha érzi, vagy tudja, hogy neki igaza van, vagy hogy ő jót akar,­­­­ nem törődik vele. És e félszeg helyzet viszásságait hatványozott mértékben érezzük a vi­déken, ahol a közelség, a közvetlen érintkezés egyaránt kisebbí­ti úgy az olvasót, mint a hírlapírót. Ahol gyarlóságok jobban szembeötlenek és a bántóbbak is. Bizonyos perspektívára van szükség, hogy fesztelenül írhas­sunk és épen e perspektíva az oka, hogy a vidéki hírlapíró a centrumban csak nehezen válik be, másrészt azon­ban bizonyos, hogy a fővárosi hírlap­író sem való a vidékre. Mióta lapunk pályafutását meg­kezdte, egyetlen törekvése volt, hogy a közönséget és a közügyeket szolgálja. Háttérbe szorítottunk minden­­et, az írói jogosult személyi egye­d­iet épen úgy, mint az anyagi ambi­bol­dogulás követelményeit, mert élt ben­nünk a tudat, hogy a közbizalomnak vagyunk letéteményesei, Pápa város közérdekeinek vagyunk szószólói, la­kosságunknak öntudatosan­ működő szervei. Soha egy perczre nem tévesz­tettük szem elől, hogy mi a „Pápai Közlöny" munkásai nem magánembe­rek vagyunk, akik saját szerencsé­jöknek kovácsai, hanem a közélet fér­fiai, a közügyek napszámosai és hogy jól dolgoztunk, mutatja munkánk ered­ménye, mutatja a tény, hogy a „Pápai T­AN­CZA a^e^efs^e ! Szeretsz-e ? — kérdeztem a csillagokat, De közülök választ reá egy sem ad : Szeretsz-e ? — kérdeztem a virágokat, De mindenik ajka, oh ! néma maradt! Szeretsz-e ? — kérdeztem a kis madártól, De választ nem adott csicsergő szájáról ! Szeretsz-e ? — kérdeztem a fák levelét. De mind megtagadta a feleletét! Szeretsz-e ? — oh felelj, téged kérdelek ? Mondd ki azt az egy szót nékem : sze­detlek. Ez egy szódban lelem boldogságomat. Mondd ki, mondd ki, ne kívánd hatalo­­mat ? ! fi­p.ct Összekaptunk nem is tudom Mi volt ennek oka. Csak azt tudom, hogy azt mondád, „Nem békülsz meg soha" ! Harmadnapra, mely rám nézve Egy örök élet volt — Kibékü­ltét, s ajkad mint rég, A boldogságról szólt. FEK Akit a hózivatar hozott. Szörnyű zord idő van odaünn. A szél és a nagy hótömegeket egyik helyről a másikra, hólabdák alakjában dobálja. La­doméri Bálintffy Jenő ablaka mellett áll és kibámul a dühöngő hózivatarba. Kastélya, amely a falu végén levő domb tetején áll, messze ellátszik a távolba. A szoba, amely egyszerűen, de ké­nyelmesen van berendezve, a ház urának jó ízlésére vall. Bálintffy Jenő, amint kinéz szobájából, hirtelen csilingelés veri fel ál­modozásából és pár percz múlva egy szép kiállítású szán áll meg a ház előtt és abból lámpafény mellett, bundába beburkolt női alak száll ki. Bálintffy kisietett a folyosóra ahol már édesanyja karonfogva vezette be a bájor ismeretlent. Nemeskéri Miskolczy Idának mutatta be magát, a szomszédos vármegye nemesfalvi nagybirtokos leányá­nak és restelve vallja be, hogy őt a ziva­tar késztette arra, hogy e ház urának ven­dégszeretetét pár óráig igénybe vegye, mert borzasztó odakünn az idő. A falu még messze volt s mivel pedig egész hóraká­sokat csapott a szél, azért kényszerül ide bejönni, mint ismeretlennek. Bálintffy legelőször is külön szobát nyitatott az uj ós pedig előkelő vendég számára. Vacsora alatt Miskolczy Ida el­mondja, hogy a szomszédban lakó nagy­atyját volt meglátogatni, de mert kerülővel akart hazamenni, íme elakadt é­s most itt van. A földbirtokos anyja örül, hogy ven­déget kaphatott és azért ajánlja, hogy ven­dégük pihenje ki magát, majd reggel meg­nézik az utat, lehet-e tovább menni. Amint Ida eltávozott lakosztályába, Bálintffy meg­zavart fejjel állott a szoba közepén s nem tudta elképzelni, honnan cseppent ide e gyönyörű teremtés. Egyetemi tanuló korá­ban sokat utazgatott a külföldön, bejárta egész Európát, sőt más világrészekben is megfordult, de ilyen női teremtést, mint ez nem látott. S ha látott is, élvezetektől el­puhult teste nem kereste a szellemi szép­ségét. Most ide jön ifjú lány és őt magá­val ragadja úgy, hogy nem képes gondol­kozni sem. Lefekszik ágyába, de aludni nem tud, meggyujta a gyertyát, amelyet csak más oltott el s elővesz egy philosop­hiai munkát, próbál olvasni, hátha ugy el­alszik, de nem bir. A hetük tánczolnak, szeme könybelábad és a sorok közül a szép Ida alakja bontakozik ki, ajkán édes mo­solygással. Végre nagynehezen elalszik. Jóllehet, későn aludt el, reggel öt órakor már talpon volt s lovára ülve, bejárta a falut. Lehet-e fogattal tovább menni vagy sem s igy el találta Ida gondolatát is, a ki a kastélyban éppen ezen törte a fejét. A munkába beállí­tott emberek azt mondták, hogy ezen nagy

Next