Pápai Közlöny, 1909 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1909-01-03 / 1. szám

KÖZÉRDEKÜ FÜGGETLEN HETILAP.­ MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : LAPTULAJDONOS és KIADÓ: HIRDETÉSEK és NYILTTEREK felvétetnek a kiadóhivatalban és N­O­B­E­L ÁRMIN könyvkereskedésében. Egész évre 12 kor., félévre 6 kor., negyed­évre 3 kor. Egyes szám ára 30 fillér. Évi beszámolónk. — 19-ik évfolyam. — Lapunk jelenlegi számával a 19-ik évfolyamba lépünk ! Minden embernek, minden intéz­ménynek vannak ócsárlói, kritikusai. Hiszen látjuk, tapasztaljuk, hogy még jótékony nőegyleteket, templomi be­szédeket, műkedvelő közreműködőket is „le­kritizálnak". De senkinek sincs annyi bírálója, ellensége, mint egy hírlapnak. És ezek a bírálók, még a leghiggadtabbak is, türelmetlenek, el­fogultak, igazságtalanok. Egy ártat­lan sajtóhiba kihozza őket sodrukból. Ha ellenkező véleményben vannak azzal, amit az újság­ír akkor a­ sze­gény hírlapírónak jobb lett volna nem is születni. Ha pedig a czikk véletlenül az olvasó anyagi, vagy más egyéb érde­keit érinti, akkor az irója legalább is máglyára való. Alább nem adják a t. kritikus urak, már t. i. a hírlapot megkritizáló urak, akiknek számuk légió, ugy hozzávehetőlegesen leg­alább is annyi, mint a­mennyi a lap olvasója. Mindezzel csak azt akarjuk je­lezni, hogy egy lap helyzete az olva­sókkal szemben nagyon kényes. A hírlapí­ró nagyon jól tudja, hogy örö­kös Scyilla és Charibdis között „ka­csázik", hogy vagy ezért, vagy más­ért szapulják és dorongolják, de azért kimondjuk bátran nem hírlapíró az, aki vitában csak azt nézi, hogy nép­szerű legyen, vagy kegyeket hajhás­­szon. Minden hírlapíró szereti a maga közönségét, annak szellemi, erkölcsi és anyagi javáért kü­zd, buzdít, korhol vagy szatirizál, de azért elveit, esz­ményeit, meggyőződését meg nem a tagadja soha. És legyen bár a kritika legerősebb, a hírlapíró ha érzi, vagy tudja, hogy neki igaza van, vagy hogy ő jót akar,­­ nem törő­­dik vele. És e félszeg helyzet visszássá­gait hatványozott mértékben érezzük a vidéken, ahol a közelség, a köz­vetlen érintkezés egyaránt kisebbí­ti úgy az olvasót, mint a hírlapírót. Ahol a gyarlóságok jobban szembeötlenek és bántóbbak is. Bizonyos perspektí­vára van szükség, hogy fesztelenül írhassunk és épen e perspektíva az oka, hogy a vidéki hirlapíró a cent­rumban csak nehezen válik be, más­részt azonban bizonyos, hogy a fővá­rosi hirlapíró sem való a vidékre. Mióta lapunk pályafutását meg­kezdte, egyetlen törekvése volt, hogy a közönséget és a közügyet szolgálja. Háttérbe szorítottunk minden egye­bet, az írót jogosult személyi ambí­cziót épen úgy, mint az anyagi bol­dogulás követelményeit, mert élt ben­nünk a tudat, hogy a közbizalomnak vagyunk letéteményesei, Pápa város közérdekeinek vagyunk szószólói, la­kosságunknak öntudatosan működő szervei. Soha egy perczre nem tévesz­tettünk szem elől, hogy mi a „Pápai Közlöny 11 munkásai nem magánembe­rek vagyunk, akik saját szerencsé­­ mm^ I­A­K­C­Z­A. A gazdasszony, Ha Buboud hivatalában szóbahozta a gazdasszonyát, valamennyien összenevettek, olyan engedelmes, meghunyászkodó kifeje­zést öltött széles, borotvált képe. Mennyire alkalmazkodó lehetett a jó ember odahaza! Maguk között nem hívták másként, mint a " kis öreg." Kollégái között ugyan bizonyára akadt nem egy, aki jó maga sem volt valami nagy úr a saját há­zában, így például Venard, aki arra volt kárhoztatva, hogy minden reggel saját ke­zével füssön be, mert a szolgáló sok apró fát pazarolt, a madame pedig kímélni akarta gyöngéd kacsóit. De ott volt Bijou is, aki­nek merő takarékosságból szivarozás helyett barnótoznia kellett. A házi deszpoták ha­talmi körén kív­ül azonban egyik sem őrizte meg jámbor arczkifejezését és egyik sem vetette még el­. alá magát ily hajlíthatatlan régi­ Dubour gazdasszonya kétségtelenül el­hitette a szegény Dubourral, hogy a kis­ujjában olyan képesség van, amely lehet­ségessé teszi, hogy mindenütt jelen legyen. Bizony szegény Dubour ugyancsak kordában volt tartva : a gazdasszony, nem tűrt szeszélyt, nem tűrt ellentmondást ! Néha, amikor a hivatalában reggelizett, felsóhajtott : — Jaj, de sok ez a hús, de ha még úgy erőltetem is, meg kell ennem, — mit mondana a gazdasszonyom ! ? Ö jobban tudja, hogy mennyit kell ennem ! Kollégái olykor hívták este, hogy tart­son velük, persze csak azért, hogy hallják ijedt teleletét : — Lehetetlen ! A gazdasszony vár a vacsorával! Láthatólag sohasem tett semmit házi kormányának jóváhagyása nélkül ; így pél­dául sohasem irt alá semmiféle gyüjtőívet, — akár koszomról, akár jótékonyságról lett legyen is szó , hanem mindig vasárnapra rendelte magához a gyűjtőt, amikor bőke­zűen fizetett ugyan, de már a gazdasszony tudtával, jóváhagyásával. Dubour nem tartozott a túlközlékeny emberek közé. Senki sem tudott felőle semmi biztosat és a gyanításoknak sem nyílott tág terük, mert nem rég lépett be hivatalába. A legvállalkozóbb kollégái sem tudtak többet kivenni belőle néhány családi gondokról és csapásról szóló jelentéktelen czélzásnál. Különösen a rettegett gazdas­­szonyt illetőleg hiányzott minden közelebbi útbaigazítás és így néhány tréfával kellett a kollégáknak megelégedniük. Így ráfogták, hogy „bizonyosan bajusza van" és állan­dóan doronggal van fölfegyverkezve. Dubour szerény hivatalához mérten szokatlan eleganciával öltözködött, ami arra engedett következtetni, hogy egykor jobb vagyoni viszonyok között élhetett. Ez a csi­nos külső fokozta azt a tiszteletet, amely­b­en kávét igyunk ? Csak olyant, a­mely az Első pápai villanyerőre berendezett kávépörköldéből naponta frissen pörkölve kerül ki, amely kiváló zamatánál fogva közkedvelt. Kapható: KORÉS­­I VILMOS fűszernagykereskedésében.

Next