Pápai Lapok, 1877 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1877-04-22 / 16. szám

IV. évfolyam. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő lak­ására: Főutca 20. sz. emelet, 7. ajtó, küldendők. Előfizetési és hirdetési díjak, "VVajcLitS K.áx*Oly könyvkereskedésébe, megyeházzal szemben, intézendők. Pápa, vasárnap 1877. április 22 M­­­ líli­umok 35. Szerda Márk ev. IV. kath.), Márk Cprot.­, 13 elr. és I. fszr). Vegyes tartalmú hetilap. ll­ i­ Sí, m­aP 6.3.az­ 1.olt.)5 G.Jub.Sotér}- 9Natan. 33. Hetlo Béla }­ Béla " " " Heti naptár. 34. Kedd György vrt. ") ^ György ) ä 11 B.a.f.sz".­­36. Csütörtök Ervin, K. 37. Péntek Peregr. 38. Szombat Vitái Előfizetési dijait: Egy évre 6 fr. — Félévre 5 fr. — Negyedévre 1 fr. 50 kr. Egy szám­ára 15 kr. Hirdetéseit 6 hasábos petitsorban 5 kr, nyilttél*"belX sorookint­­ 10 krral vétetnek fel. Bélyegdíj mindig külön fizetendő. ])A Marcell. }« A nászt. ) £ J~2 vitái 13 hal. m. ~) . 14 Pos. v.js 15 S. 4. p. Pápa 1877. ápril 22-én, „Szózat." A természetben kérlelhetlen törvények működnek, törvények, melyekből nem a lazultság, hanem az össze­függés, nem a gyengeség, hanem az erő, nem a tes­pedés, hanem a működés, nem a visszamaradás, hanem a haladás, nem az ábránd, hanem a munka, nem a tör­peség, hanem az ész, nem a gyávaság, hanem a bátorság és végtére nem a hizelgés, hanem a lesújtó kritika szól! S ha mindezt az életre átírjuk, akkor az egész így hangzik: „Harc a létért." Jaj annak, ki ezen harcot megvívni képtelen; mert élet és halál vagy a szolgaság között van a választás-Harc van mindenütt. Harc a növények, harc az állatok és harc az em­berek között. Az életképesebb és bujábban tenyésző, vagy ha­talmasabb koronát termő növény a világosság megvo­nása által, elnyomja, kiirtja gyengébb vetélytársát. Az állat pusztítja az állatot. És ha az éghajlat megváltozik, akkor mindaz, mi magát az új viszonyokhoz képest alkalmazni nem tudja, kivész s helyét az foglalja el, mely a szükséges beren­dezést, ideje korán képes volt magának megszerezni. Az ily viszonyok miatt kihalt állat- és növény­világnak egész sorrendje ismeretes, hiszen a természet mint egy intő példa gyanánt, maradványaikat megőrizte mondván: a korral haladt és számolj ok ember, kü­lönben nyomaid megdermedve szintén kővé változnak át. Az ember mindig küzdött és küzdeni fog vetély­társával. Babylon legyőzte Ninivét, mert vetélytársa volt­ Létéért harcolt Róma, midőn Carthagó hatalmát megsemmisítette. Létért harcoltak azon vad népek, melyek a büszke­­ római birodalmat halomra törték. És létért küzdöttek őseink, midőn e szent földet, mely ma is a magyarok édes hazája, számunkra meg­szerezték. A szerzés a létérti harcnak csak első része; a másik a megtartás, a megvédés. Ha egy nemzet szerezni és védelmezni képes, ak­kor bátran mondhatja: élni fogok, mert tudok. A harc tehát folytonos, csak alakjában változó. Ezen alak — a béke és a háború. Békében úgy mint háborúban, vagyonunkért, ke­nyerünk, eszméink, társadalmunk, jogaink, hazánk és nemzetünk jólétéért küzdünk a az, mi harcunkban biz­tos győzelemre vezet, a műveltség. A műveltség egyszerszaint fegyver és erő. Fegy­ver, mert általa győzünk a barbárságon. Erő, mert az emberiséget családdá, társadalommá, nemzetté és ál­lammá tömöríti. — És a nemzet tömörültségétől függ azon ellenállási tehetsége, mely azt az enyészet elöl vagyis más népbeni beolvadástól megóvja. Ugyanis az emberiség hullámzó tengerében min­den nemzet külön külön szirt, s valamint a viz a szirt­nek még oly csekély üregeibe, pórusaiba is behatol, s a közelét annál gyorsabban feloldja, minél lazábbak al­katrészei: ép ugy a kevésbbé tömörült, illetőleg sok hé­zagot megtűrő nemzet testébe, behat a szomszédos nép s azt lassan lassan, de biztosan assimilálja. Vérző szívvel írjuk le, hogy nemzetünknél számos pórusokat látunk, melyek már­is, a beható idegen ele­mekkel vannak kitöltve. És ha ennek saját erőnkből útját nem álljuk, nemzeti tételünket a lassú felbomlás mar­talékává engedjük át. Ezen felbontást sem boszos sza­vaink, sem nyers erőszakunk, hanem csakis munkássá­gunk és törekvésünk által akadályozhatjuk meg. Boszant, hogy gyáraink, vállalataink, kereskedel­münk és iparunkban az idegen elem a főtényező; de mit ér­tehetetlen bőszünk, ha gyermekeinket nem ké­pezzük ez életpályákra s ez által rést nyitunk az ide­gen nemzeteknek közöttünk az anyagi hódításra. Hogy pedig ez igy van, annak veszedelmes ne­mesi büszkeségünk és ennek szörnyszülötte, indolenti­ánk az oka. Pedig az indolentia nem tartozik nemzeti tulajdon­ságaink közé, hiszen őseink mély belátásu bölcseséget fejtettek ki, midőn államunkat rendezték, s ha volt nem­zet, mely a korral haladt, s ha volt nemzet, mely a kor nézeteivel, szükségeivel komolyan számolt, — az bizonyára a magyar nemzet volt Ezredévre szóló előrelátó állam­férfiúi tapintat csil­log őseink tettei s törvényeiből. Váljon a trónuson képzelhető-e bölcsebb fejedelem, tt mint Szent István ? Ő az által, hogy apostoli királyunkká jön, előre megakadályozta az állam és egyház közti súrlódást, s ez által állami függetlenségünk oly jogokat szerzett, melyekért más nemzetek csak mostan küzde­nek, holott azokat Magyarország már kilencszáz évvel ezelőtt törvényeibe iktatta. Kálmán királyunk oly felvilágosodott szellemű volt, hogy a boszorkányokban a hitet a mesék közé sorolta, s a nagy király nézetét a magyar nemzet törvén­nyé emelte; pedig a boszorkányperek a mult század vé­géig divatoztak egész Európában. A műveltség iránti lángoló érzelmét nemzetünk szépen fejezte ki, midőn királyát a „könyves" praedi­catummal dicsőítette meg, s ez által őseink mintegy kimondották, hogy a tudomány és a műveltség oly ékesség, mely még a királyt is dicsőíteni képes. Vagy talán a közel­múltban nem magaslottak ki közülünk világra szóló államférfiak és a műveltség ter­jesztésén fáradozó nagy alakok? Hát egy nemzet, melynek kebeléből egy Széchenyi, egy Kossuth és egy Deák Ferenc termett, ne bírna élet­képességgel a jövőre? A rost­akaró elfogultnál kiállít­hatja más azt, hogy nincs jogunk jövőért küzdeni és nem elleni? Igenis, a múltból tanulhatunk, s ennek alapján jo­gunk van hangoztatni, hogy a magyar népben megvan ugyan mindazon kitűnő tulajdon, melyre egy nép büszke lehet — és bízvást nézhetne a jövő elé — csak akarata lenne hozzá. És noha­ nem nemzeti tulajdonunk, mégis nemzetünk minden rétegeiben vétkes indolentia üti fel sátrát, még pedig szörnyű alakban, hogy a biztos romlás felé ro­hamosan haladunk. Hát kihalt belőlünk őseink tettereje? Miért nem harcolunk lételünkért az élet mezején. Hiszen őseink nyomait nem követjük, mert nem haladunk s utódaink átka fogja emlékünket kisérni, ha számukra csak koldus­botot és szolgaságot hagyunk gazdag örökségünkből. Tehát fel a békés „létérti harcra ! f És a Kárpátoktól le az Adriáig, mintegy riadókép­pen harsogjon minden igaz honfit ajkáról: „tettre feli" Kövessük atyáink nyomdokát — s haladjunk a korral ! Vívjuk meg a harc befejező részét, a fentartást. És egy szózat zengje át hazánkat — az uj kor szózata. És egy szellem lelkesítse nemzetünket — őseink szelleme! Mert áll még Munkács, hirdetni őseink szellemét, mely nem más, mint a munka szelleme! Heti szemle. Ápril 21. Mióta a keleti bonyodalom tart, nem volt oly vára­kozásteljes momentum, mint a mostani. Az újabb hírek szerint, a háború kitörése legközelebb várható. Mint „Frb" nak írják, az egész orosz hadsereg lassú előnyomulásban van s a cár legközelebb a hadsereghez fog utazni, hogy azt megszemlélje, és mint a „Schi. Z." írja, magával viszi egy­szersmind a százezer példányban nyomatott hadüzenetet is Kisenevbe, hol azután a katonák között kiosztják. Angolország: Az oroszok támadást célzó maga­tartása vihart keltett az angol közvéleményben, s az orosz elleni hangulat félreismerhetlenül a leghevesebb. Az angol felsőháznak e hó 13-án tartott ülésén interpellálták a kor­mányt a keleti kérdés tárgyában, mely alkalommal heves beszédek tartattak. A „Pápai Lapok" tárcája. Kirándulás egy más világba. — Két közlemény. — II. Forduljunk a Posidonius völgymedencétől a Mare sereni­tatis keleti felére, s áthaladva néhány halomsoron, melyek alig 100 lábnyi magasak, néhány kisebb és végre egy nagy töbört (kráter) találunk, mely a híres botanikus, Linné nevét viseli. Ezen töbör a holdfelület legérdekesebb tárgyainak egyike, mely a legújabb időben ott működő vulkanikus tevékenységnek bizo­nyítványát nyújtja. E képződmény azon holdabroszon lő elő elő­ször, melyet Riccioli jezsuita (1653) bocsátott nyilvánosságra; azóta több mint kétszáz év múlt el és a töbör különböző csilla­gászoktól vizsgáltatott meg. Átmérője 1866-ig 9—10000 lépés­nyi volt. A töbör mélysége akkor, Beer és Mähler vizsgálatai nyomán igen jelentékeny volt, mivel az árnyékot, dacára a töbör nem nagy kiterjedésének, észre lehetett venni annak bensejében, ha a nap fölötte 40 foknyira állott. A töbör köralakú volt, ma­gassága a Mare fölött mintegy 5—600 láb s holdtölte alkalmá­val mint­egy fehér, világos folt fénylett, határai azonban igen el valának mosódva. 1866. okt. 16-án Schmidt Athenben észrevette, hogy a főbőrnek nincs meg régi alakja, hanem e helyett fehér, elmosódó foltot pillantot meg, mely felhőhöz hasonlított. A köze­lében levő kisebb nyilasok szintén ilyennek tűntek fel, árnyék­kal és körütvén­nyel. Ezután tehát világos volt, hogy a Linné változáson ment keresztül. Az athéni csillagász három hónapon át vizsgálta a napnak különböző megvilágítási szöge alatt, de a meggyőződés, hogy a töbörrel változás történt, még erősebb lett. 1867. jan. 15-én Schmidt észrevételét Bécsbe és Londonba jelezte, hogy másokat is figyelmeztessen e dologra, minek következtében a töbör a legfigyelmesebb vizsgálat tárgya lett. Pater Sechi Rómában gondosan vizsgálta a hegyet és azt ta­lálta, hogy holdtölte alkalmával a legnagyobb világításban mint egy kis kiemelkedő pont tűnik fel, sőt a római csillagász cse­kély árnyékot is vett észre. 1867. márc. 16-án sokkal fényesebb volt e hegy, mint a fölebb említett nagy harántvonal, mely a Mare-n át húzódik. Közelében kisebb foltok látszottak, melyek fénylő, de alig észrevehető vonalakkal voltak a Linné-töbörre összeköttetésben. Itt önkénytelenül is a mi vulkánaink lávafolya­mára gondol az ember, s ez a legtalálóbb hasonlat. Schmidt meg­kísértette a töbörnél mutatkozó tüneményt kimagyarázni, és a vulkanizmusra tér vissza. — Ha gőz, — vagy hamukitörés történt volna, — mondja Schmidt — ugy ennek napkeltekor vagy napnyug­takor árnyékot kellene vetnie, de ez nem történik. Ha pedig más­részről a régi töbör a mélységbe sülyedt volna (mi földünk bi­zonyos vulkánainál néha előrő), úgy nagyobb nyilasnak kellene látszani, az árnyéknak nagyobbnak és tovább tartónak kellene lennie, nem pedig elenyészni. Ha a régi töbör vulkanikus kitö­rés következtében több darabra roncsoltatott volna szét, úgy az előbbi sánc darabjai körül hevernének és árnyékot vetnének. Ha felves­szük továbbá, hogy a töbör folyékony anyag kitörése követ­keztében egész széléig megtöltetett, ugy befelé nem vethetne árnyékot, mert az előbbi töbör meg van­ töltve; de ez esetben a hegynek kifelé kellene jelentékeny árnyékot vetnie, mi szintén nem történik, mivel 1866. okt. 16-ka és 1867. jan. 15-ke közt a sánc kifelé sem vetett semmi árnyékot. Nem marad tehát egyéb hátra, mint azt következtetni, hogy a Linné-töbör újabb időben a holdfelület alatt működő vulkáni erők következtében folyékony anyaggal, mely a mi lávánkkal megegyez, meg­töltetett. Ezen folyékony anyag mindig fölébb és fölébb emel­kedett, mig végre a töbör szélén minden oldalon kifolyva a­ hegy külső lejtőjét csekélyebbé tette. Ezen módon nyert a hegy csekély magasság mellett nagy kiterjedést alapjában és oldalfalai nem oly meredekek többé. Ha ez megtörtént, ugy árr­e­rék nem jöhet étre és azon tüneménynek kell beállni, mely a Linné-töbörnél valóban észlelhető. Ily példa földünkön is előfordul a tudós Abich által leírt iszapvulkánoknál a Kaukázusban. A folytatott vizsgálódásokból kitűnt, hogy a változások a Linné töbörnél még nem végződtek be. Nevezetesen 1867. má­jus 10-én esti 6 és 10 óra között Schmidt Linnét mint jelentékeny, világos, árnyékot vető dombot vette észre, milyennek 1866. ok­tóbertől nem látszott. 1868. június 26-án Linné nem mint tulaj­donképeni töbör, hanem mint harang alakú hegy tűnt elő a szürke síkból. Csúcsán kedvező pillanatokban időről-időre mintegy 2500 láb átmérővel bíró töbör volt látható. Ez, ámbár tízszernél is ki­sebb az előbbi átmérőnél, de mégis hétszer nagyobb, mint a Ve­zúv-töbör átmérője. Megjegyzendő, hogy ezen képződmények földünk tűzhányó hegyeitől lényegileg abban különböznek, hogy azoknál a töb­örátmérű a hegy, vagy a köritvény magasságát tízszer, hússzor is fölülmúlják, míg földünk vulkánainál épen az ellenkező áll: t. i. a töbör átmérője igen csekély a hegy ma­gasságához képest. Lenne pl. a Vezúv a holdban, ugy e hegyet kedvező körülmények alkalmával középszerű távcsővel is lehetne látni, de hogy a töbört is észre lehessen venni, ehez­ már igen jó távcső szükségeltetnék. Más csillagászok a töbörben egy kis központi hegyet is vettek észre, de ez, mivel ennek lá­tása csak kedvező­ség és igen erős nagyítás mellett lehetséges nem egészen­­ bizonyos. Bármi legyen azonban, annyi bizonyos, hogy a Linné-töbör a holdfelületen néhány év előtt véghezment nagy forradalmak színhelye s a vulkanikus erők okozta válto­zások az elsők, melyeket egész biztonsággal lehetett a hold fe­jletén észrevenni. Forduljunk a Mare serenitatis délnyugati része felé, hol egy nagy gyűrűs hegyet pillantunk meg, melynek sáncai 3600 lábnyira emelkednek ki a Mare szürke síkságából. Ettől délre emelkedik a mintegy 6200 láb magas Haemus hegy, melyhez nyugatra a gyűrűs hegyek egész sora csatlakozik, s ezek kö­zül a Plinius a legnagyobb. A nagy, gömbölyded hegykoszorú, mely öt kisebb hegyet zár be, a tulajdonképi gyűrűs hegy. Sánca

Next