Pápai Lapok, 1887 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1887-01-01 / 1. szám

I. szám. XIV. évfolyam Megjeleniik Minden vasárnap. . Közérdekű sürgős közlésekre komnkint rendkívüli számok is adatnak ki. Bérmentetlen lev. lek. csak ismert keséktől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. A lapnak szád közlemények a lap SZERK. hivatalába (Ó - kollégium épület)' küldendők. PÁPAI LAPOI •g t. Pápa, 1887. januári. . l i Előfizetési dijait, " Egy évre 6 frt. —Félévre 5 negyed évre 1 frt 50 krajczán ' s Egf számára 1ß kr. HIRDETÉSEK 1 hasábos felitsor térfogata után • * £ kr, 11yitt'térben 25 krajcsár, , A dij előre fizetendő. Bélyegdíj mindig külön számíttatik Az előfizetési díjak^ s hirdetések a lap KIADÓ hivatalába (ref. főiskola nyomdíja) küldendők. Pápa város hatóságánál és több pápai, s papa vidéki egyesületnek hivatalos közlönye. A modern társadalom. vén3A. mult hetekben a budapesti törzszék egy ország általános érdeklődése mellett tárgyalta a társadalom rákfenéjének — az uzsorának rombolásait. Sebeket és rothasztó fekélyeket dobott közszemlére, hogy az iszonyatot felkeltse azoknál, kik a családiasan csendes és nyugalmas élet értékét a csábos fényelgés hullám magaslatain lengő élvekkel még nem mérlegelték, s a megdöbbenést azoknál, kik gőzerővel vitorláznak a korszellem kifeszitett zászlója alatt a pusztulás örvényébe. — Azt hiszem, czélját egyik irányban sem érte el de elérte azon dicsőséget, melyet elér a festő, midőn mázolt sebei szemléleténél a rotthadt szag felriadt képzelete önkénytelenül a zsebkendőnél keres menedéket. — Amit a törvény a közpiaczra hozott, az már rég ott lappang, mint ezereknek régi ismerőse, mint ezereknek régi hóhéra. S ott vergődnek régen az áldozatok is kétségbeeséssel szivökben s hosszura eresztett hurokkal nyakukon, mint a lapok sötét rovatainak megszámozott anyagai s biztos készletei. A közönség tapsolt a kifüstölt róka hajszájához, mert vörös frakk nélkül is érezte a veszély ösztönszerüségét, mely a társadalom házi békéje körül szimatol a felriasztott vad minden egyes példányában;— de hogy e nyilvános leleplezés az uzsora romboló árjának gátat vessen? . . kétlem! Sőt el merem mondani, hogy mig az egyik vén bűnöst nyaggatták, száz hasonló ott markába nevetett ama kínos vergődés felett, melybe a törvény betűje a károsultak szégyenérzetét kergette s őket a nyilvánosság előtt oly vallomás tételekre kényszeritette, melyek ily fásult, embervéren hizott bűnösök büntetésével arányba nem hozhatók. Csak az útszéli koldus lebbenti szét rongyait, hogy az átmenőket könyörületre indítsa sebeinek szemlélete; míg az önérzetes ember egyéni fájdalmának orvoslatát nem a piaczra tereli közvélevalaki menekülését, — itt oly betegséggel állunk szemközt, melyet legtalálóbban társadalmi kolerának nevezhetünk, mély muló feljajdulásában fogja keresni. s minden kuruzslás daczára is elkelt benne Ez midőn ily kálváriái vezeklésre szánja magát, a társadalom érdekében mutatja töviskoszoruját,s ezen nemes szenvedéseiért jogosan elvárhatja a társadalom kíméletét. Hiszem, hogy jövőre ily előzmények után nem a panaszosok szaporodnak, hanem az uzsorások, mert meggyőződtek, hogy ezen a réven nemcsak a ló, hanem a várakozásban tartott kötőfék is elveszhet. A törvény legyen kard, melynek irányát ne a reá vésett szellemes ötlet, hanem az ügyesen begyakorolt kéz és bátor szív jelölje. Ez is egyik sebe a modern társadalomnak, hogy nem a szív és ész igaz meggyőződésének enyhítő balzsamát, hanem a furfang holt betűjét rakják a megkínzott élet nyílt sebeibe. — Csak a lobogó lengjen a kultúra ormán, ha 27 krajczár is az alatta nyitott bolti áruk értéke! . . . De hát tulajdonképen ki is a két fél közül az ártatlan ? Egyik sem. A különbség csak az, hogy míg az egyik eléggé nem bűntető, a másik talán eléggé nem sajható. Midőn a szegény falusi paraszt asszony első váltóadóssága végrehajtása alkalmával így jajdult fel: „Ütötte volna meg a menykő a "mestert, midőn a tollat először kezembe adta az iskolában" — ezt értem, mert a ny0morult együgyű tudatlanság nem tudta, hogy azon a tolllon az ő egész gazdasága elröpülhet; de a midőn képzett művelt és tudós urak nem akarják tudni, hogy mit írnak alá, azt engedjük meg: igen nehéz megérteni. Az egész ország tele van hitelszövetkezetekkel, takarékpénztárakkal, bankokkal, ahová csak épen annyi fáradságba kerül az ellátogatás, mint az uzsoráshoz és ha mégis e sötét útvesztőben keresi pusztulni, a modern társadalomnak, ha csak a régi biztos alapjaira vissza nem helyezkedik. Ma már van adóssága a férjnek, melyről mit sem szabad sejteni a nőnek, viszont elmerül a nő a nélkül, hogy a hogyant tudná a férj, s ami mindennél szomorúbb, van már adóssága a fiúnak is, melyről sem az apa, sem az anya eleve tudomással nem bírt. — E tiltott utak járdáján kialszik lassankint a becsületérzés lámpája s csak idő kérdése, hogy a bolyongás e sötétségben mikor vezet el a reménytelenség zsákutczájába?! A revolver villámfénye adja meg a bevezetést a menykőcsapás drámájához!.. Mig könnyelmű emberek lesznek, lesznek uzsorások is. — E betegséget csak a társadalom orvosolhatja, ha nevelési rendszerébe a családi erkölcsök fejlesztésének nagyobb tért felöl ki, mint a korszellem hangzatos forma alá rejtett üres léhaságainak.— A nyilvános tárgyalások csak azon közönség mulattatására szolgálnak, mely még a kivégzések alkalmával is, nem a szomorú példát, hanem a frivol szórakozást keresi; de hogy gyógyítsanak is, — e hitbe vetett reményt a legújabb tapasztalás után — úgy hiszem — minden komolyan gondolkozó emberbarát feladta! ... TARCZA. A SZERELEM HIMNUSZA. Egy a nevünk, egy vér foly ereinkben, Együtt játszottunk már mint kis gyermekek, Nekem is kedves, áldott, drága minden, Mi boldog emlék, szentelt föld neked, Hol könnyű szívvel daloltál, örültél, Ott jártam én is gond nélkül, vígan, S a temetőben, hol zokogva ültél, Anyád sirhalmán, kisírtam magam. Oh szép frigy ez, mely lelkünk összefűzte! Ugy kezdődött, mint a nagy folyamok: A kicsi forrás a magas fenyüsbe' Szirtből fakadva cseppekbe ragyog, Elrejti útját, mély erdők homálya, A völgy felé fris lejtéssel csörög, S mikor kiér a fönséges lapályra, Hatalmas hullámokban hömpölyög. / Az ősi házban titkon, észrevétlen, Virág nyitáskor kezdődött regénk; Rokoni csókban, gyermek ölelésben Áradt az első érzelem belénk: Félénk barátság szűz ábrándja volt az, Merengő, néma, boldog áhítat; Te nem vágyódtál rá, hogy átkarolhass, S én nem kívántam forró ajkadat. Csak álmodoztunk együtt, összebújva, ' Agyunkat nem porzsolta szenvedély.^ Szép és szelíd volt lelkünk üdve, búj$, Mint a világos, holdas nyári éj. | Alig sejtettük, hogy szeretsz s szeretlek, $ talán nem is volt még az szerelem,! Csak ködkép-tükre méla képzeletnek, Multat s jövőt nem ismerő jelen. Egy-egy vágy pereznyi folingolása, Egy ellesett tekintet, egy sóhaj, — • Ez volt szerelmünk első támadása, Mint csemetén az első zsenge gally, Valami mondhatlan előérzet, Valami végzetes odaadás, Mint midőn tavasszal a termész ete'.j.Q.,nr„^T.y^Babáját kelti láthatlan varázs, szhlaLAi'-uDilAL.^ Sötét, szilaj, sorsingató viharban !—•* Tudtuk meg legelőször, hogy mi az, Mi méz gyanánt gyük a szivünkbe" halkan, S kitört ajkunkon, mint közös panasz. Az ég, kis árvám, elborult feletted, 5 élő szülök közt árva lettem én. De mert az Isten egymásnak teremtett, Eggyé fort lelkünk a bánat tüzén. És jöttek a nagy megpróbáltatások. Időnk szeretkezésre nem maradt, Csak sírni volt okunk, a rózsaálmot Mind elveré egy átkos pillanat. Csalódás megtört, csábított kísértés, Mindenki vádolt, bántott, elhagyott; De uj erőnk lett mindig az az érzés, Hogy az enyém vagy s a tied vagyok! S nem csüggedénk el, meg nem tántorodtunk, Szerelmünk győzött sorson és időn ! Kéjből, reményből nem lehet kifogynunk, Szivünk gazdag lesz tűrve, szenvedőn. Hitünkben meg nem ingat soha semmi Üldözhet átok, gond és gyötrelem : Édes szeretni és szeretve lenni S csak egy boldogság van: a szerelem! •; Az artézi kut Pápán. Az 1887-iki január 22-ére kitűzött közgyűlés főtárgyát s egy artézi kut furatása, s evvel kapcsolatban s a szükséges számú közkutak felállítása képezvén, jó szolgálatot vélünk tenni a t. közönségnek, ha mai számunkban közöljük a bizottság által elfogadott tervezet alapjául szolgáló következő »Emlékiratot.« Emlékirat Pápa városának egészséges ivóvízzel való ellátása tárgyában. , Zsigmondy Vilmos ur európai lirü geológusunk az 1884 évi augusztus hóban benyújtott emlékiratában oly határozottsággal nyilatkozik a tervbe vett artézi kut maximális mélysége, vizbősége és a viz feszerejére nézve, hogy ezen becses adatokat bízvást alapul, illetve kiindulási pontul vehetem. Szakértő ur azon kijelentése, hogy a kut semmi körülmények közt sem lesz mélyebb 200 méternél — annál örvendetesebb a város közönségére nézve mert ennek költségét nagyobb terheltetés nélkül megbírja. A vizbősége megengedi, hogy 390 mm külső átmérőjű csővel kezdve a fúrást oly mennyiségű vizet nyerhetünk, hogy azt a városban több helyen felállítandó kifolyó kutak alimentációjára felhasználhatjuk ; és ha a viz a hivatkozott nagy fészerején kivül még a főtérről a kifolyó ki /"c mindegyike felé a terep tekintélyes esését is figelmbe vesszük, akkor bizonyára nem mondható ee tervezet problematikusnak. Az artézi, valamint a kifolyó kutak felesleges, — el nem használt — vizeit egyúttal a Czincza árok öblítésére lehet, sőt kell felhasználni, e végből azonban szükséges az oly rég óhajtott czincza szabályozást keresztül vinni, ami egyszerűen és legolcsóbban hydraulikus mészhabarczban élére állított teknő alakú téglaburkolatnak egyenletes esésbe fektetése által eszközölhető; hogy a czincza árok a szabályozás után, torkolatánál a Tapolczába ömöljék-e, vagy nem, annak elhatározása csak bővebb helyszíni szemle után történhetik. Feltéve, hogy a város alatti nagy vízmedencze közlekedésben áll a tapolczafői források vizével, akkor a főpiaczon felül legalább oly magasra szökellenek fel az artézi kufd vize, mint a főtemplom homlokzatán levő kapu feletti nagy ablak közepe; ez esetben az artézi kút vizét nem csak a városban szétosztott kifolyó kutak táplálására, hanem még oly utczák öntözésére, illetve vízcsatornái tisztítására is lehetne felhasználni, — amelyek alatt csővezetések lennének. • Ezen intézkedések életbeléptetése által közegészségünk tekintetében elérnénk mindazt, amit — szerencse előnyös helyzetünknek — az adott viszonyok közt csak elérni lehet. Ami ezen tervezet kiviteli módját illeti, azt következőkép ajánlanám: tekintve, hogy az artézikut csak bizonyos mennyiségű vizet szolgáltat, — ma még nem javasolhatnám több mint hat kifolyó kut felállításának Mikor a hó kiált. — Beszély. An20lb.il forditolla: B0JIN GYULÁKÉ. Halljátok a hó kiáltást? Hangosan s szomorúan hallatszik. Halljátok? s ha van eszetek, hasznát veszitek ez intő jelnek!" így szólt Hiram Pell, egy az éjszak-nyugati prairiekban élő öreg vadász három fiatal egyénhez, kikkel véletlenül egy keskeny öböl partján találkozott. A három személy egyike, egy fiatal hölgy, Stewart Metella, Stewart ezredes, egy jól felszerelt farm tulajdonosának tizennyolcz éves leánya, a másik kettő pedig a lánynál nem sokkal idősebb fiatal ember volt. „Nem kételkelünk állításának igazságán, ifjú 1; „de szeretnénk tudni, hogy mit jelentenek tulajdonképen szavai? Elérem, magyarázza meg nekünk, mi az a hó kiáltása — „Mikor a hó kiált" — felelte a sivatag vadásza, „az egér borzasztó hózivatarnak előjele. Nem hallani gyakran, s kevesen tudják jelentőségét. Öreg ember vagyok, de csakháromszor hallottam életemben e jelt, de soha sem csalt meg." — „Ezen hang tehát rendkívüli hideg időt jósol?" kérdezte Metella, kire az öreg vadásznak durva ünnepélyességgel kiejtett szavai akaratja ellenére is benyomást tettek. . . „Sokkal rosszabbat jelent, kisasszony". Midőn a hókiáltás a síkságon hallatszik, azok, kik szeretik életüket, nem maradnak a szabadban. Az indusok hajlékaikat déliesebb fekvő helyekre teszik át s a mennyire lehet a széltől ment völgyekben keresnek oltalmat. Ami a gyarmatosokat illeti, ezek a közelfekvő városokba sietnek, és a visszamaradtakat végzetüknek átengedve, mindent ott hagynak. Ha az ezredes helyében volnék, egy vagy két hétre elmennék Grantville ,Sparta, vagy akár Troyba." — „Elszöknék a hó elől!" kiáltott Metella vig nevetéssel, melyet nem tudott legyőzni, és társai szintén elnevetek magokat. f — sarjon kisasszony,meglátni fog!»2 mit jelent a hó. Azt hiszem, akkor alig lesz kedve nevetni." viszonzá a vadász sértett hangon. „Megyek a népet figyelmeztetni s tudják mindenfelé, hogy az öreg Hiram nem gyáva lelkű. Talán még óhajtani fogja, hogy jobban hallgatott volna egy öreg ember intő szavára, ki sokszor küzdött le nem egy vadállatot, mielőtt még édesapja telepén egy kapaszinás lett téve. — Jó reggelt kívánok önnek kisasszony, fontolja meg a mit mondtam és kérje az ezredest, hogy hagyja el gyarmatát egy időre."- így szólva köszönt s a város felé vezető úton haladt előre. — „Milyen furcsa egy öreg ember ez!" mondta az egyik ifjú, kit Parnellnak hívtak. „Úgy látszik, ő remete életet él, gyökerekkel és vadászzsákmányaival táplálkozik, olykor talán egy indus ügynököt kalauzol a sivatagon keresztül. A mint tudom, az ezredes sok jót tett vele, és nem kétlem, hogy intése jó szívből eredt, habár nem adok teljes hitelt szavainak; a hózivatart illetőleg mindenesetre túlozza a a veszély lehetőségét. De azért elmondhatjuk a hallottat otthon, meglehet, hogy e szél csakugyan rossz időt jövendöl." Az ezredes sem az öreg vadász intő szavainak sem a hókiáltásoknak nem tulajdonított vajmi nagy fontosságot. „Ha jön is valami nagy hideg, az nem fog bennünket megsemmisíteni, szólt jó kedvűen; „múltc télen inkább örültünk a hónak, mely alkalmat adott nekünk a legkellemesebb szánkázásra, míg a fagy tartott. Szép gyarmatos volnék, ha minden babonás vén embernek hitelt adtam volna, ki azt jósolta, hogy a sáskák, a szárazság és az indián csapatok el fognak űzni. házamból s a vidékről, hogyha hajlékomat nyugot felé merem építeni. Hirom Teli a maga nemében igen jóravaló ember, de ő büszke tapasztalt vadászmesterségére, s én sohasem ismertem babonásabb embert nálánál." T" Az erre következő napon, Parnell, ki körülbelül egy mértföldnyi távolságra, lakott a Troy túlsó oldalán, elutazni készült; távolléte valószinüleg hosszú lesz, miután nem volt kizárva a lehetőség Hiram", szólt az egyik ;