Pápai Lapok, 1889 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1889-01-06 / 1. szám

XVI. évfolyam. I. szám. Pápa, 1889. január 6 Megjelenik m­­i »»<! f? fi v­a­s­z­na­­>. Közérdekű .;drgős közlésekre kol'imkinit !­Miíi kivülí szám tik is " . ad­atuák ki. Bárment­etlen levelek,­­ '•• csak ismert keze­itől fogadtatnak ti. — ívó/iratok­ n­em 'adatnak vissza. A lapnak szánt k­ö­z­le­m­é­ny­e­k a .lap sv.erk. hiv.v.&iábi. ^ ^ (Ó.ko­llégium épület) källendyk. Jjf? i ~U* 581 Pápa város hatóságának és több pápai, s. p­ápa-vidéki egyesületnek m­­e­g­v­á­l­asz­t­o­tt közlönye­­\\).21 Előfizetési díjak. •Egy évre 6 fr­t ~ Tél évre 3 frt. Negyed évr­e­ 1 irt 50 krajczár. — Egy.szám­ára 15 kiv • Hirdetések Egyhasábos petitsor térfogata után 5 kr, nyilttérben 30 kr. A díj előre fizetendő. í Bélyegdíj mindig külön számitatik. | ' Az előfizetési díjak s hirdetések i ! a lap kiadó hivatalába (Gottsberg Gyula i Cj­ papirkereskedése, főtér) küldendők. /X^ xfa . ,7)V L­APUNK mai számával kezdve megnagyobbodva öt hasá­bosan jelenik meg", s ezzel a vi­déki hírlapok legnagyobb és leg­terjedelmesebb lapjai közé lépett. Lapunknak folyton és folyton­­ szé­lesebb és szélesebb körben való eltevedése tette kötelességrfuikké lapunkat, mely a mai számunkkal XVI. évfolyamba lép, megnagyob­bítani. Az előfizetési ár azért ma­rad a régi. A­mit a közlelkesedés teremt. Szép, hazaias tén­nyel vegeztek be a pápaiak és hozzátartozói az ó­ éve­, hogy egy maradandó emlék felállításával örökítsék meg 1SS9-ben 1S48-at! A közlelkesedés felséges szel­leme ült diadalt az ó év utolsó va­sárnapján, a­mikor is a pápa vidéki közművelődési egyletnek, a derék, kitűnő és minden mozzanatában ha­zafias egyletnek kezdeményezésére városunkból és vidékéről tömegesen jelentek meg városházunk nagyter­mében, hogy részt vegy­enek a köz­lelkesedés ünnepies ny­ilvánulásában. Komoly, szép értekezletnek volt ezúttal az öreg tanácsterem tanúja. Semmi legkisebb diszonanczki, sem­mi legkisebb közbeszólás, semmi leg­kisebb már mindenütt megszokott „tapintatlan" beszéd:­­— de közlel­kesedés ! Mintha­­ mindannyian de­monstrálni akartunk volna, hogy a felett, a­miről ez értekezleten szó lesz, az csak akkor imponál, ha azt a közlelkesedés teremti meg! Igen helyes volt, hogy az a ne­mes gondolat, hogy a Pápa mellett, Ihászi pusztán 1849-ben elestek em­lékezete úgy a helyszínen, mint a központon, egy derék magyar város nyílt terén emlékszoborral megörö­kíttessék , hogy e szép eszme egy közművelődési egylet talaján fogam­zott meg. Máshonnét, bárhonnét jött volna ez eszme, nem teremtett volna ily egyhangú, hatásos közlelkesedést. Egy indifferens, minden politikai párttól távol álló, n­ppen ezért, min­den politikai pártot magában fog­laló egyesület lehet­ a legjobb és legalkalmasabb kezdeményező. Nekünk szabadságharczunk di­cső emlékét egyenlően kell megbe­csülnünk, s nem engednünk, hogy e dicső emlék ne édes mindnyájunk I drága öröksége legyen! Azt is "ak­­­­kor a közlelkesedés teremtette, ezt­­ is mostan a közlelkesedés tartsa fent! Szívből üdvözöljük a múlt va­sárnap megválasztott százas nagy bizottságot, mely honvédszobrot ál­lít Pápának és emlékkővel megje­löli az Ihászi­ téren elesett magyar­jaink sírját. Az első kezdeményezés a vára­kozáson felül ütött ki. Megjelent a dicső korszak egyik előttünk is drága alakjának, az egykori honvédezre­desnek fia, Esterházy Ferencz gróf és „egy komáromi honvéd öröksé­géből" rögtön megkezdte" az adako­zást nem kevesebb összeggel, mint­­ annyival, mennyit az egész várme­gyei közgyűlés határozatától várunk: 300 frttal. Köszönjük e derék szép példát. Érdekes nyitánya volt az­ érte­kezletnek Kis Ernőnek, főtanodánk e szorgalmasan búvárkodó tanárá­nak az ihászii csatát tárgyaló fel­olvasása, mely­ után, mikor a tulaj­­donképeni „napirend" következett: — a már rég nyilvánításra készen álló­ közlelkesedésnek Szilágyi József, közéletünk e régi kiváló előharcosa, a tőle már megszokott ékesszólás­sal, adott méltó köztetszéssel­ foga­­­dott kifejezést. Most már az itt készen áll mind­nyájunk előtt! A ki áldozni akar egy szép hazafias czélra: — megtalál­hatja azt. Szobrot emelünk a­ múlt­nak, mely hazánknak alkotmányt adott, s törvényes királyt ültetett Szent István trónjára. Szobrot­ eme­lünk a jelennek, hogy megmutatva és hirdetve legyen, hogy nem szült gyáva nyulat Nubia párducza. És szobrot emelünk a jövőnek, hogy maradandó bronzból jelezve legyen a magyar nemzet politikai vallásá­nak ama hitágazata,­­hogy: ,,ha a hármas hegy országunk czimerében a mártyrok vérével áztatott Golgo­thává lett is" annak idején; de a kereszt, mely a [Golgothán emelke­­­­dik, korántsem a halálnak, a sírnak keresztfája! A munkás kérdésről, i. Valamint a XVII. században az egész európai társadalmat átala­kító franczia forradalmat az úgy­nevezett „harmadik rend" helyzeté­nek visszássága idézte elő, ugy napjainkban ép oly égető szükséget képez a „negyedik rend" — a mun­kás osztály — állapotának rendezése. A párisi commune, a belgiumi munkás, zavargások, Németország­ban a socialdemocrata párt szerve­zettsége, Austriában a socialista és anarchista áramlatok egyesülése mind megannyi intő például szol­gálnak, miszerint elérkezett az idő, hogy a munkás kérdéssel mi is be­hatóan foglalkozzunk. A párisi com­­munet annak idején sokkal cseké­lyebb engedmények árán veszély­telenné lehetett volna tenni, mint a minő áldozatokba leveretése, vérbe fojtása került — s azóta is­­ folyton egy nyilt sebként jelentkezik a nemzet testén. A belgiumi zavarokat az ottani munkásosztálynak a tőkepénzesek általi kizsákmányolása, ezek rideg szivtelensége s a munkások n­yomora hozta létre. Németországban és Austriában általános kitörésre még nem került ugyan a dolog, de I. Vilmos német császár élete ellen is­mételten intézett merényletek, vala­­mint Austriában Most híveinek és irányának terjedése következtében a djiamitnak ily czélból való hasz­nálata nem­ egy rajongót juttatott már bitófára. Az északamerikai Egyesült Államokban Chicagóban az anarchisták a rend embereivel utózakarezot vívtak, Izlandban pe­dig az éveken át tartó agrár ter­mészetű zavargások bár politikai háttérrel is­­ bírnak, mindazonáltal hason irányú izgatásokra vezethetők vissza. A tőke és munka közti ellen­tétet, a munkaadó és munkás közti érdekharczot a szuronyok hatalmá­val elnémítani, leverni lehet ugyan, de elenyésztetni, megszüntetni nem­ki fog törni ez újból s­­ annál pusz­títóbban, minél ellentétesebb állás­pontot foglalnak el vele szemben az irányadó tényezők. Hazánkban daczára többszöri kísérleteknek — Istennek hála — a felforgató tanok nem találtak oly termékeny talajra és nem nyertek oly elterjedést, hogy az állam és társadalom létét közvetlenül veszé­lyeztetnék ; a csáberejü szép szavak hatásának józan gondolkodású mun­kás osztályunk eddig ellentállott. De azért korántsem kell hinnünk, hogy mivel nálunk minden nyugodt­an csendes és mivel a munkás osz­tály­­ panaszai lármás kitörésekben nem nyilvánulnak, hogy részünkről tenni való semmi sincs. Mert a gon­doskodás a társadalomnak egy ki­terjedt, fontos és eddig elhagyatott osztálya iránt igenis kell, hogy ugy az állam mint a társadalom feladatát képezze. Jól monda a Német biroda­lom nagy császárjai. Vilmos: „hogy a sociális bajok gyógyítása nem csupán a kivételes rendszabályok alkalmazása által érhető el mint­inkább a munkások anyagi jólété­nek tényleges előmozdítása által". S a Németbirodalom volt az első, mely megalkotta a munkásoknak balesetek elleni biztosításáról szóló törvényt s hol rokkantságuk, vagy aggkoruk esetén beálló segélyezé­sükről is történt törvényh­­ozásilag gondoskodás. Számosan vannak, kik a közgaz­dasági szabadel­vűség nevében vis­sza­utasítják az államnak bárminő be­avatkozását s azt állítják, hogy az állam nem arra való, hogy egyes polgárai megélhetését a sors viszon­tagságai ellen biztosítsa,— ezek csak üres jelszavak — s az illetők feledni látszanak, hogy ép az államok ed­digi be nem avatkozási rendszere volt szülője azon,bajoknak, melyek a munkáskérdésből itt-ott felme­rültek. Mert ép a bizonytalan kereslet­tel biró munkás osztály, melynek existentiája két kezének munkájára van utalva s folytonos hullámzás, ingadozásnak kitéve — igényelheti, hogy az állam és a társadalom egyes osztályai helyzetének javításán kar­öltve közremunkáljanak. A csekély napibér alig elég arra, hogy a lét fentartásához nélkülözhetlenül szük­séges igények kielégíthetők legye­nek. Jelene sokkal nyomasztóbb sem­hogy jövőjéről gondoskodhassék s szerencsétlenség esetén magára, •— halál esetén övéire nyomor és inség vár. E kínzó tudat szüli az elégü­letlenséget, az elkeseredést, ez fa­kaszt benne gyűlöletet azon társa­dalom ellen, melynek uralma alatt ily állapotok fejlődhetnek. Ez ellentétet kiegyenlíteni a munka és tőke közt védelmezni a gyengét az erősebb ellen, kímélni az embert és az emberi erőt, nem en­gedni a munkát és tőkét társada­lompusztító­ harczban egymásra törni;­­ez első sorban a feladat s ez irány­ban az államnak a megelőzés terére kell lépni. Addig nyújtani előnyöket, míg azok kéretnek és köszönettel fogadtatnak és nem várni addig, midőn erővel csikartatnak ki, s újabb követelések fel­állítására szolgáltat­­­nak tápot. • A tőke­­ nélküli munkás a társa­­dalom termelője, munkájának gyü­mölcse teszi vagyonossá a társadal­mat­ s az államot, — arcza verítéké­vel szerez jogczímet arra, hogy ke­resetképtelensége esetén ne kény­telen ittessék koldulással keresnie ke­nyerét — vag­­y ne kerüljön­ a bűn örvényébe. Az állam és társadalom­nak gondoskodnia kell a munka rokkantjának sorsa enyhítéséről s minthogy szegényügyünk teljesen fejletlen állapotban van s e kérdés- T­ÁRCZA^ Boldog uj (Karczolat.) évet felvirradt az uj esztendő napjaj^^vagy ha úgy tetszik: beköszöntött az uj év; vén Syl­veszter apó elhozta a haldokló ó esztendő he­lyett apró csecsemőjét a jövendő uj évnek, mely alig élt még eddig pár órát, de nem so­kára, hamar, nagyon hamar izmossá fog nőni, s alig vesszük észre már megvénült s elván­dorolt oda, a­hova a többi: az emlékezet, a mult lomtárába; — Íme a szólamok, melyek közül válogathatunk tetszésünk szerint, szem előtt tartva azt, hogy egyik olyan régi mint a másik, s­ kopott helyett csak kopottabbra akadhatunk. De hát mindegy úgy is, válas­­szuk akármelyiket, tény az, hogy vénültünk ismét egy évvel vagyis 12 hónappal, a­ mi tudósok nagyszerű kiszámítása szerint 365 na­pot teszen, naponként egyre másra 24 órát­ számítván. S ebben meg kell nyugodnunk an­nál is inkább, mert nem tehetünk róla. Kívánjunk egymásnak boldog uj évet, az csak jó szivünkről tesz tanúságot s nem árthat legalább, ha már ugy sem használ. De ha komolyan ak­arjuk venni kívánságunkat, szeressük egymást mint önmagunkat az írás szavai szerint s akkor boldog lesz az uj esz­tendőnk. •­­ A mai nap­­ pedig legyen a házmesterek, hordárok, pinczérek, levélhordók és szolgák örömnapja. Folyjon a borravaló a­hogy tud s a hogy erőltetik. Ne legyen kíméletes senki a saját zsebe iránt, a mennyire csak a jóvolta megengedi.­ Ez emberek napja a m­ai.­ „Boldog uj évet" rebegi a pinczér 8 alázatos mosolygó ve­ Dini nem takarják el » wwaeiWl kisugirzi azon követelést: „ember! Isten és ember előtt tartozol egy forinttal nekem, vagy büntetésed rettentő részen, mert ha nem fizetsz, én — le­nézlek." így a hordár, házmester, levélhordó stb. Ke vegyük nekik résznéven, ők szerzik nekünk az igazán boldog uj esztendőt. Mert ezt az egy napot megkeserítik úgy, hogy a többi, melyen ilyen nyájaskodások elő nem fordulnak —­ hacsak a lábunkat ki nem fica­mítjuk, vagy a fogunk nem fáj — e naphoz képest joggal képzelhető boldognak. Nagy István uram házában élénk sürgés forgás van. Talpon áll az egész ház, de azért mindenki csendesen jár kel. Nem aggódás ül az arezon, de öröm. Suttognak néha megáll a ház népe egy-egy itt is ott is, kuczkóban összenevet, aztán megyen ki ki tovább dolga után. Ma mindenkinek nagyon sok dolga van. A nagy udvarban már korán reggel kivégzés volt, sirt a csirke és saját „hattyúdala" mel­lett keserves szomorusággal járta el feje szo­morú halotti tánczát,­­­mint a kinek ketté van vágva a kukoricza­ pusztitó gégéje, — mint a­hogy úgy is volt; a liba életének is véget ve­tett egy kegyetlen éles kés visszantása, me­lyet a felvidéki tóttól vett a nagyságos asz­szony husz garasért. Szegény liba! Olyan büsz­kén leegyeszkedett a­mig élt, elkényeztették, mert olykor még tömték is bele a sok jó li­bának való ételt, midőn már az apetitusa nem is kívánta, ő elbízta magát, kényes rátartó lett, a többi honfiakkal szóba sem állott, pedig egy portán volt velük, s ime­ megéri, hogy pe­csenye lesz belőle, s a mint a környülállások mutatják/ ha meg nem éri is, de azért csak pecsenye lesz biz ő. A konyhában is nagy a tevékenység. A Jutka szolgáló ma egészen elfelejti dalolni a kedvencj uotajit, melyet pedig,­ hejh ! kitál ta­­nult? A Jánostól, a­ daliás Jánostól, kinek még a sarkantyúja is úgy ragyog, mint a szeme, már pedig szeme fényesebb még sarkantyújá­nál is. Rá is kezdi, pedig nagy munkásságá­ban a­helyett, hogy a csibét öntötte volna le a forró vízzel, a saját kezére lódította, hogy a bőre hámlott róla. Itt vag­tok izibe A konyha felibe Addig kedves rózsám .-' Jutka te! kiált rá az asszony, hát nem tudod, hogy a nagyságos ur alszik! Hallgatsz mingyár! — Igenis hallgatok nagyságos asszonyom, csak az ujjamat forráztam le, attól kezdtem el egy kicsit danolászni. Tehát a nagyságos ur alszik, T. i. nagyságos nemzetes és vitézlő bükk­fáival Nagy István uram, a­ki immáron betöl­tötte a 80 esztendejét, de fiával, menyével, unokáival a legboldogabb egyetértésben, teljes egészségben egy házban lakik Bükkfalván. A nagyságos úr bizony már megette kenyerének javát, javából sem maradt még sok, a­mit ebben az életben el kell fogy­asztani, így az­tán nagyon meg kell fogadni a filógus szavát, a­ki pedig azt parancsolta, hogy minden reg­gel 6 órakor már talpon kell lenni. Ma azon­ban kivétel van, ma alhatik a nagyságos úr addig, a­míg a kis unokái czífra köszöntővel, virággal­, ajándékkal fel nem köszöntik, fel nem költik.­­ • A nagy szobában folyik is a készülődés nagyban. A kis Pista gyerek új ruhájában né­zegeti magát a tükörben, simogatja a szép sze­gélyes attillát, nézegeti a fényes czipőket, s ki ki­húzva egy egy fürtöt hosszúra, csodál­kozik rajta, hogy mikép karikázta azt úgy össze a papírdarab, a­mit a mama úgy hitt, hogy pióca. A Tinike a leány már idősebb. Tanulja a mondókáját. Pedig tudja már mint a vízfolyás, de apácska azt mondta, hogy érzés­sel kell elmondani, ő pedig hiába okoskodik a kis eszével, hogy mi az az érzés ? Nagyokat kiáltson, vagy mondja el hal­kan? Előbb csókolja meg nagy­apát, vagy utóbb, talán minden pont után? Nem bírja ő­­ azt elképzelni. A ruhájára rá se tekint, egy pár hete úgy­is azt nézte mindig, a­míg el­készült Szépen áll, jól áll, apácskának, anyács­kának illő módon kezet, csókolt érte, ő hát nem foglalkozik vele többet mint az a Pista, a­ki még gyerek, ő­­ már maholnap hét éves lesz, hozzá, nem illik az a kényeskedés. Mel­­­lette van egy pár papucs, a­mit ő hímzett nagy­apának sok sok délelőttön keresztül, dél­­­tán pedig a kedves gouvernante­­ tett rajta­­ egy más igazítást. Sok fáradságába került az igaz, mert nem igen ért hozzá, de hát egyszer csak készen lett s maga sem tudja mikép. Biz annak csak a gouvernante ,a megmondhatója. De jön is a „mamzel." Nos gyerekek, készen vannak ?", kérdi szigorú hangon s olyan tekintél­lyel, mint egy nagyobb terjedelmű vármegye. — Kérem kisasszony, felel mind a két gyermek kellő engedelmességgel. — Tudják a beszédet ? hangzik a valla­tás tovább. . — Tudjuk. .­­ . .­­—" Mondják, el, elmondják hűen, „Mint csöndes viz fo­lyása, melyben az ég szelid kékje, a ráhajló lombok enyhe zöldje, úgy a tiszta érzések vég­telen öröme stb. A beszédet a kisasszony készíté, tehát tökéletesen nyugo­dtak lehetünk, van abban minden. Pista gyerek hamarosan, ledarálja az egészet. Tiniké ellenben lassan, mondja, néha­néha nagyot sikoltva hangsúlyoz ászát,mint azt a tiszteletes úrtól hallotta a templomban. Aztán útnak eresztik őket; nagy­apa szo­bája elé halk csoszogással jönnek; féltik, hogy felébred s nem jut eszükbe, hogy csak muszáj neki ébren lennie, ha meg akarja hallgatni a­­ köszöntőt. Pista gyerek roppant trémában van. Néha elsápad, aztán piros lesz. A folyosón megállítja „nővérkéjét" olvassák át még egy­­­szer a „mondókát" hátha belesülnének! —­ Én beleugranám a kútba szégyenembe! — Én is­ tromfol rá a Tiniké. Te Pista, igen, de a kút be van fagyva? — Takarodtok be már! dörmög a folyosó végiről ,az apjok, ki, nem fogta föl e czerimó­nia nagy fontosságát s türelmetlenül vágyako­zik a reggeli után. A két gyerek erre ijedten somfordál nagy­apa ajtajához. Tiniké kopogtat. Semmi válasz. Koczog újra. Csönd. —­ Nagy­apa! Alszik még. Kérdi félénken. — Alszom. — hangzik belülről.­­­ Én azt gondolom, hogy nem­ alszik, mondja Tiniké Pistának, csak tréfál. Újra kopog. — Tágasabb odakünn­ mozdul ismét, a­mire a két gyerek bátorságot merít (mert apácska fenyegetéseit is látták a folyosó má­sik végén) és benyit. Nagy­apa már karosszékében ül. Testét, mely izmos, derék, tarka, virágos köntös fedi, lábain sárga papucsok. Feje egészen fehér, vagy a mint olyan szépen mondják: galambősz. Haja azért sürül s dús szakálla is mint a tiszta ló , omlik melléje. Szemöldeit összehúzza, de szeme ragyogásából meglátszik, hogy a mint megpik­­­lantotta a két ünneplésen felöltöztetett kis­­ uno­káját, lelke nevet. — No mit,akartok! ? förmed rájuk erős hangon, mely minden erőltetés nélkül durva lenni nem tud. Mért nem mentek oskolába? *' A Tinüten idősb, as felek­ re

Next