Pápai Lapok, 1890 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1890-01-05 / 1. szám
XVII. évfolyam. Megjelenik ID i ml v n vasárnap. Közérdekű sürgős közlésekre Uruikkint renik itsi számok is adatnak ki. Bérmentetten levelek, csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. A lapnak szánt közlemények a lap Berk hivatalában (O-kollégium épület' küldendők. Imái a FAI LAPOK. város hatóságának és tsihh pápai, a pápa-vidéki egyesületnek megválasztott kősifinye. T ARCZA. ERDEI DAL. Napkeltüket szép az erdő, Zöld éjjele fénytől árad. Éled s játszik benne minden, »Kzlik-foszlik tűn a bánat. Hala telt sziv ujongása Száll az égre mint a fára. Langyos szellő a madárdalt. Viszi távol messzeségre, Vigaszt visz a bánkodónak Kebelébe és szivébe. Hála-telt sziv ujongása, Száll az égre mint a pára. Csörtet az őz, riad a nyúl, Csipong a kis madár-kék, Fű, fa, virág, minden éled. Élvezi az isteni jót. Hála-telt sziv ujongása. Száll az égre mint a pára. €>&oza CJ I. szám. Pápa, 1890. január 5. p./ Előfizetési díjak. Egy évre 6 frt — Fél évre 3 Irt. Negyed évre 1 frt 50 krajczár. — Egy szám ára 15 kr. Hirdetések Egyhasábos petitsor térfogata után ."> kr. nyilttérben 30 kr. A díj előre fizeendő. Bélyegdij mindig külön számitatik. Az előfizetési dijak s hirdetések a lap kiadó hivatalába (finhlbiTU Gyula papirkereskedése, főtér) küldendők. ev. L j esztendő — patvarba uj. — mindössze is csak fejelés. A régi rosszból toldozva u,j rosszat a gondviselés , így.enge meg egykor a nemzet nagy kékje a poéták és hírlapírók obligát tárgyát, az uj évet. Valahányszor a szokás parancsszava kezünkbe nyomja a tollat az uj évi czikk megírására, mindég eszünkbe jutnak nagy költőnk id eseti sorai. Hányszor mondottuk el mi is az év • 1- napján gondolatainkat, melyeket a remény sugallt, hányszor adtunk kifeje;• abbeli hitünknek, hogy az elmúlt év sok saiat-baját majd örömre váltja az uj esztendő, mely okvetlenül szebb lesz, boldogabb lesz, mint az elmúlt és csalódtunk — ugyanannyiszor. Bár sokszor csalódtunk, mégis azt hisszük most is, hogy az uj év jobb lesz, mint a régi. Most is bizalommal s reménykedve olvassa, hasztalan súgja fölébe a kétely: M olvasd el, vagy ha elolvasod, ne irigyj. M remélj. Mert most is fogsz csalódni, — azért mégis csak hisz. remél velünk együtt, mert olyan jól •sik neki ez a hit, ez a remény. Az emberi szív megszakadna Bályos megpróbáltatásai alatt százszor, ezerszer is, ha Ben volna meg benne • jöTfl hite, ívmenye. Negyed félszáz év óta énekeljük: nem lesz mindig éjszaka, megvirrad négysiska! Igen ez a megrínád •ég valaha ád nekünk erőt a kitartáshoz, a küzdelemhez. E nélkül reges fcéts gbeestnk volna nemzetni ep ugy, mint egyémnkint. Bármire tanitson a tapasztalás, ne fosszuk ímeg magunkat a hittől, hogy a jövő meghozza mindazt, mit a múlt nem adott meg s mivel a jelen nem kivál. Higyjük, hogy a jövő jutalmazni fogja küzdelmeinket s kárpótol szenvedéseinkért. Higyjük, mert e hit erőt ád s ez erre pedig nagy szükségünk van küzdelmeink közepette. Nekünk nem szabad kétségbeesnünk, s hogy kétségbe ne essünk, hinnünk kell. Hisz az nem lehet, — mondja egy másik nagy költőnk — hogy keservben annyi hu kebel hiába szakadt meg e honért! Minden szenvedés, minden csalódás, mely lelkünket éri, újabb biztosítéka a jobb jövőnek, mert ha a jobb jövő áldozatok nélkül ki nem vívható, úgy minden szenvedés, minden csalódás egy-egy ujabb áldozat. Bármennyit csalódtunk is, de higyjük, hogy a jövő év meghozza az évek óta folytatott küzdelem dús gyümölcsét, hogy a mag, melyet a múlt évben elvetettünk, termőfává lesz az uj évben. — Higyjük, hogy a nemzet megszabadul attól a lidércz-nyomástól, mely jelenleg megbénítja akaratát s beteggé teszi érzelmeit. Igen, el fog jönni az a jobb kor, melyben a nemzet magához tér és régi, nagy híréhez méltó dolgokat fog cselekedni. mikor a tehetség, az erő és a jog fog uralkodni ott, hol ma a csúszás-plázzál, a tehetetlenség és az erőszak ülik orgiájákat Az emberi élet örök változások szövedéke; a népek történelmi életének folyása olyan, mint a futó hullámé a víz medrében: emelkedések és esések szakadatlan lánczolata, ár és apály. .Ma az apály korszakát éljük, de éppen akkor veszi kezdetét az emelkedés is, mikor a hullám az esés legmélyebb pontján van. .Mi e legmélyebb ponthoz érkeztünk, de nem fogunk ott megmaradni, a nemzetélet örőműtanának törvényei parancsolják, hogy kezdetét vegye az emelkedés. Az elmúlt év küzdelmei kézzelfoghatóan bizonyítják, hogy a legmélyebb pontra lesülyedt nemzet testében elkezdettek működni azok az érik, melyek hivatva vannak megadni a lendületet. Dh ha nem így volna, akkor bekövetkeznek a tespedés korszaka, akkor a hullámzás helyét elfoglalná a tespedés egyvonalú mintája. Nem éppen az esés maga mutatja, hogy mozgunk, hogy újra fel fogunk emelkedni s azért nem esünk kétségbe, mint esnénk akkor, ha a hullámvonal mélye helyett, a tespedés egyenes síkját látnók. Az elmúlt év nem sok örömöt, nem sok jó dolgot hozott, de azért hozott mégis valamit, ami nem engedi bennünk a remény szikráját kialudni. Meghozta a nemzeti öntudat ébredését, azt az erőt, mely ki fog emelni a sülyedésbl, mely a haladás utján előbbre fog vinni, mely rintazmáit, melyek már erőt kezdenek venni a nemzet szervezetén. Bízzunk tehát a jövőben, reméljük a jobb fordulatot az uj évtől, mert 8 hit. eremény erőt ad a küzdelembe, mely nélkül nincs élet, nincs haladás. Hogy haladhassunk, hogy élhessünk, hagyjuk, hogy a jövő év jobb lesz az eddigieknél, hogy igazán új év lesz mindenben, létre hozza azt a mozgást, melynek friss denaturalizált steiei kocsik, tönkrementen gyakran bírálta Győrött és Pesten a hatlégáramlata elpusztítja a betegség ama aszt szekerek belithstlan hosszú sorban Ivani utczán Horvátház harmadik emeletén vonultak be a városba a vásári publikum levő lakásán. Megismert, elfogadta köszöntésünket, és hátravetette magát a komiban. A mellette jobbján levő urcán ötven éve lehetett, kevéssé szürkülő fekete szakállal. Érdeklődve nézett felénk, megindulás nélkül és köszönt férfias komolysággal Nem tudtuk ki volt. — s csak utóbb értesültünk, hogy gróf Károlyi István volt az országban a leghatalmasabb főurak egyike. Ha ekkor az illető statusférfiak az eseményekből kellő tanúságot szerezve a kiegyezést és békét létesítették volna. — mennyi vér és pénzáldozattól mentették volna meg a népeket és Ind állana most jólétben, mi keltségbeli az ország, mennyi baj és szenvedés lett volna elhárítva.— mily haladást tehettünk volna e századnegyed elforgása alatt. De hát más volt megírva a sors könyvében, még drágább áron lehntett csak megszerezni azt az alkotmányt,mely a nemzetet nem nnyugtatja. A visszavonulás 1849-ben közirt ; némelyik lángjában alá szállt alkotmányt két ló vonszolt, a melyek egyike 17 markos volt, míg társa oly alacsony volt, mint egy szarnál; a legtöbb ily desperált alkotmányt azonban egy oly forma lecsigázott állat rángatott, melyről csak vélni lehetett, hogy fiatal korában ló volt; —a kocsikon szomorú öreg tisztek ültek életük párjával, kiknek megfakult vuklijaik, és romladozó aberokkjaik bizonyságot tettek arról, hogy ők bécsi dámák voltak. A kocsik sorjában itt ott némelyik kocsi előtt különböző ezredből összeszedett fegyveres katonák gyalogoltak, másutt négy-öt lovas vasas katona. .Mindenki tudakolta, hogy miféle sereg ez r s vájjon mi történik itt? Tudni való dolog, hogy 1849. évi január 1-én berczeg Windischglätz bevonult a fővárosba, a magyar kormány és országgyűlés pedig lehúzódott Debreczenbe. Ezen időtől fogva a Dunántúl vidéke úgy el volt zárva, hogy alig tudhatott meg valamit szókból, amik az állóidon történtek, amik pedig hír-képen érkeztek, oly nagyításokkal és elferdítésekkel érkeztek, hogy senki sem hitte el azokat. De bármily túlzó és hihetetlen hírek jöttek is szájról szájra egyszer másszor, azt még a legmerészebb hír sem merte mondani, hogy az osztrák sereg visszavonul Bécsbe, pedig kit szemeinkkel győződtünk meg, hogy ez a vonulás egy nagy sereg romjainak csendes visszavonulása. Mindenki bámulva nézte ezt a váratlan és csudálatos, s emberileg véve szánandó jelenetet. Rengeteg sok kocsi, gyalog, lovas vonult már el előttünk, midőn lovasoktól körülvéve, egy uri hintót láttunk , melyben egy nagy szőke szakáll ,V 'ii ervediil pbi s-bá'-siing b ' dsapkával a fején. A birosbársony sapka körül arany varrás gazdagon. Én felismertem gróf Batthyányi Lajost, a miniszterelnököt, — és a körülöttem összegyűlt mintegy tíz intelligens vidéki urnak mondtam, hogy ez gróf Batthyányi Lajos. Mindnyájan levettük kalapunkat. Sorba állva és leeresztve a kalapot álltunk addig, míg a kocsi nagyon lassan, lépésben előttünk elment. Batthyányi Lajos hamar észrevette tiszteletadásunkat, oda fordult és bársony sipkájával nagyot köszöntött, mig másik kezével szemeiből a könnyeket törölte ki többszörösen. — Az utána jövő hintóban két uri egyén ült, kik közül azonnal felsikertem, és azt is egyiket én hasonlókép hott be a budai sorompó felül a város felé Végromlást szenvedő czászli kocsik, s köszöntöttük. Czuczor Gergely volt, még tagbaszakadt csészák, megvedlett hintók, akkor előbbi kövér arczával. Verseimet A déli vasút kiépítése előtt a székesfehérvári vásárok felette népesek voltak, mert ezek voltak a dunántúli vidéknek íöpisczsi és kereskedelmi érintkezései. Nagy számmal jöttek ide a bécsi, pesti, trieszti, brünni és egyéb farosokbeli kereskedők. A Dunántúlnak gazdái óriási mennyiségben szállították a nyersterményeket, az iparosok a kézműiparczikkeket. A vásárra besereglett a dunántúli vidéknek népe még háromnapi járóföldre is. Nemcsak azok jöttek be a vásárra, kiknek eladni vagy vasalni valójuk volt, hanem azok is, kik sem venni, sem eladni nem szándékoztak semmit; ilyenek voltak nagy számban földes urak, haszonbérlők, gazdatisztek, kiket behozott az otthon levő unalom, a szokás, a tadvágy; nagy számmal jöttek a játékosok, az élvezethajhászók, a zsebmetszők, kapczabetyárok, tolvajok, svindlerek és az unatkozottaknak, s nyegléknek nagy serege. Ezek a vásárok úgy néztek ki, mint a kisázsiai bazárok, melyekben oly éktelen a zsivaly, az ordítozás vegyülve len kocsik morajával, a mindenütt a végremegtelepedett koldusok énekével, csöngetésével, a be és ki bajtolt sár él ...íz felka marha bömbölésével, a verekedő emberek kiabálásával, s éktelen káromkodásával, melyek közé a gazdáiktól eltévedt ebek kétségbe esett vonítása vegyült; minélfogva e vásári zaj oly erős volt, hogy az ember a szomszédjának beszédét alig hallhatta. Ily rendkívüli embertömeg, ily iszonyú zsivaj, zűrzavar volt Székesfehérváron az 1849. évi Szentgyörgynapi vásáron, midőn a beláthatlan embertömeg, a megszánt láthatlan mennyiségű marhafalkák, a mindenütt összevissza álló ezernyi és ezernyi kocsik, szekerek között a vásártéren levő budai országúton egy csudálatos, soha szem nem látott, de nem is képzelt sereg húzó U. a—a. Amit ne hagyjunk szünetelni. Egykor érésnél szilárdabb alapon lesz megörökítve városunk és megyénk derék lakóinak kegyeletes áldozatkészsége, ha majd megyénk, sát hazánk kulturtörténetírója fel fogja említeni, hogy a kis dunántúli városban Pápán, a főtéren a magyar emlékszobrok egyik legszebbike áll a: — pápai l<<>nr. Egykor büszkeségünk lesz mindannyiunknak e szobor, melyre még csak most gyűjtünk. Egykor az idegen is, kit semmi érdek nem vezetne különben városunkba, — bizony, ha útja Pápa városán viszi keresztül, kiszáll a vonatról, s bejön megnézni a 'mi' szobrunkat. A földrajzban minden gyerek tanulni fogja, hogy Pápán egy szép obeliszk, gyönyörű bronz-relieffel és a 10 méter magas obeliszk tetején egy hatalmas bronz-phőnix öntvény (az újjászületés symboluma) hirdeti a magyar szabadságharcnak dics emléket. Dehogy ez mind így lehessen, egy van: na mit ne hagyjunk szihuilni." Ez az egy a — gyűjtés, az adakozás. Minél több jön össze, annál tztbb lesz a pápai szobor és így annál méltóbb az eszmére, méltóbb a megtekintésre, méltóbb a közfigyelemre. :tl*;nl,ur. Falusi tréfa. Bucsu volt Oszlopon, s igy sok is volt a vendég az özvegy ispánné házánál is. A jó kedv a gazdag vacsora után csavarodott legmagasabbra. A cigány húzta az andalgókat frisseket s a fiatalság járta lelkesen a nagy szobában. A két házi kisasszony, a szőke Linka s a pajzán Minka mutatták a jó példát, de az utóbbi nagy szemeiből azért néha dacos haragvó tekintetek villámlottak a benyíló ajtaja felé. Ott a házi asszony nagybátyján kivül, a ki bóbiskolt pohara mellett, kártyáió társaság ülte körül az asztalt, a szomszéd falusi kedélyes tisztelendő, meg a mindig morgó doktor, kiknek természetén nem változtatott kártya bármily járása sem, a tekintélyes hasú a gyógyszerész, ki ha egy kis ferbli hitét hallotta, mindjárt becsukta a patikáját, a furfangos eszű jegyző, ki éppen most a kártyákat keveri s a fal mellett egy idegen úr, ki folytatja kézelői huzogatását, a táncoló hölgyekkel való kacérkodást, és a maga személyének és nézeteinek bemutatását. Héthársy úr volt, tűzkár becslő biztos, ki a gróf pusztáján néhány leégett pajta körül tegnap végző dolgát. „Friss pénz!'1 sugá kézdörzsölve a patikátus a pap fülébe, mikor a finom úr az asztal mellé ült. „Átkozott disznója van !J mormogá a doktor, mikor ugyan az az úr folytonosan nyerve, az utóbbi kaszát is beseperte. — Úgy van, uraim, folytatta tovább Héthársy úr — mi a vizi ? Teszem ! Elvem a munka és az élvezet — adom a blindet! utóbbira jogot ad nemesi származásom, előbbire kötelez a kor s a hazám iráni kötelesség — vissza három forintot! — Ugy van, uraim, mindnyájunk közös munkája a haza s nemzet fentartó gerendelye — senki sem adja ? — viszem! A szerencse ma szokatlanul melegen mosolyog reám, de még fényesebben villognak a tánczoló hölgyek szemei, képesek elpártolásra bírni a szerencse isten asszonyától — nem is birok ellentállni, — uraim, eddig az önöké voltam, most a hölgyeké leszek. 8 ezzel felállt, (lefőztem a vidéki népet! gondola magában ragyogó képpel) s számtalan bókok és mosolyok közt sasírozott át a tánczoló párok közt, a háziasszony vidám menyecskékből álló köréhez. A patikárus kedvetlenül keverte a kártyát, mert a pap viccze, hogy: „hol van hát a friss pénz, méregkeverő uram?" nagyon ,megboszantotta. — Átkozott pecig mérgelődött a doktor. Majd hajtásba kerül még vigasztalt a jegyző. S a játék folyt tovább. A czigányok húzták, a tánczok váltották egymást, Héthársy úr igéző gavallérként tette a szépet a hölgyeknek, de leginkább a barna Minkát elbájoló tüntette ki sokat mondó mosolyokkal, bókokkal, s mikor tánczra kaphatta, leánczolt volna mindenkit, ha félre nem álllnak előle. (De könnyen ficzánkol az a nemes úr! — dohogott a doktor . . Frissíti a friss pénz ! nevetett a pap. A patikárus morogva tette ki az uj vizit.) — Nőválasztás! — kiáltott a tanitósegéd. A barna Minka a benyílóba röppent, s tánczra kényszerité a jegyzőt: jöjjön maga, kegyetlen princzipális, hová tette, küldte Balog urat? A jegyző nevetett: hát ezért a boszus pillantások, kis tündér? A segéd miatt szenvedte a jegyző a maga haragját? — No, ne haragudjék, most már meg kell érkeznie! Nem is azért haragszom éppen, de ez a kikeményített derekú Héthársy untat szerelmi ömlengéseivel ! No, no, hisz az csak a maga szépségének hódolat, kis tündér.' — De én azt tolakodónak, szemtelennek találom ! A jegyző visszatérve a kártyaasztalhoz, gusztálás közt kártyái fölött a táncolók felé pillant: nem hiába panaszkodik a kis tündér, Héthársy csakugyan tolakodó ! — a pap botránkozik, a doktor s patikárus szemei néma boszuságtól villognak. — Játszanak tovább. A fiatalság később valami zálogosdi társasjátékba kezdett. Héthársy összes kellemek kifejtő a háziasszony körül, de miután hiába való volt minden szellemeskedése és senki sem vonta be a játszók közé, ismét csak visszakerült a benyílóba. — Az ifjúság játszik, mint Árkádia ligeteiben a nimfák és a pásztorok, nem akarom a helybeli fiatal emberek sanszait rontani, kért a kártyát, adom a vizit! — egy Héthársy egy úr, mindig csak önkényt vonul vissza — pedig az a kis fekete házi kisasszony finom falat, de az idő rövid, amúgy meg mesalliansz lenne — blind egy forint! — az urak tudják, hogy nemzetségem egy a szomszéd megyebeli Héthársyakkal, ivásban, szerelemben, bajvívásban, egyformán legyőzhetetlen vissza három forintot! én, a kor fia, munka embere, puszta passzióból tanulmányozom a biztosítást, hogy később egy általam alapítandó bank élére álljak. Önök ismét vesztettek! Hiába a Hérhársyak a játékban is nehezen leküzdhetők! De a hölgyek se tehessenek udvariasságom ellen kifogást: egy perezre engedelmet, uraim! S összeseperve a pénzt, nyakkendőjét igazítva s haját borzalva, ismét a hölgyek felé tartott. — Úgy tetszik nekem, hogy ez az úr meglehetősen szájhős — mondja a pap. — Szemtelen disznója van! morog a doktor. De szemtelen maga is ledér panaszkodik, — mondja a jegyző. Rebarbara a hasába! szitkozódik a patikárus. — Helyes, kitűnő eszme, bőszüljük meg! kiált fel nevetve a jegyző — doktor, önnek valami jó hascsikaró szert kell adnia! Helyes! helyes! kiált fel nevetve kompánia, a pap per amoremje elhangzik a kárörvendő kaczaj közt — aloe felolvasztva, mindig van nálam egy üvegcsével! morogja a doktor. — Beadom én buzgólkodik a jegyző. — A vizit? kérdi a visszatérő Héthársy, a fiatalság s a hölgyek úgy is a tiszttartóékhoz mennek át, most már ismét az önöké vagyok, szerelem, játék, felváltva, ez az élet. Meg az ivás! — harsog a patikárus — a hölgyek elmentek, most már hangosabban,mulathatunk! — Úgy úgy, eleget játszottunk! — mondja a bóbiskolásból egyszerre fölébredt nagybácsi s kerül-fordul s egyszerre boros üvegekkel s poharakkal telik meg az asztal. — Ürmössel kezdjük — kiált a patikárus közhelyeslés között. A jegyző töltöget s Ilthársynak maga adja át a legdíszesebb piros poharat. A hoppon maradt czigányok az ajtónál gyülekeztek. — Köszönöm, uraim, nekem ez is mindegy, az ivásban is legyőzhetetlen a Héthársy nemzetség — egészségére, főtisztelendő úr, csak fenékig, mert a körömpróbát egy Héthársy találta fel. — Fjnye, de keserű ez az ürmös, • g eggyel kérek — küzd rá czigány, mit ácsorogsz? dal, zene, szerelem a lovagok gyönyörűsége — igyunk, uraim, csak ki vele, a köröm próbáig! Hej, huj, azt a barnát szeretem! — csak ezt hozd, bankót adok! —. éjen a doktor! tele pohárt az egészségére! — Hej, huj, szervusz bácsikám! Igyuk, koezczintsz>regkeverő! Mit mond ez a nótárius, hogy én félig hagytam a poharat ? Öttel iszik ki ilyenkor egy Héthársy egymásután! Huj! . . . Egyszerre a gyomrához kapott Héthársy ; ismeretlen hascsikarást érzett, úgy belehalaványodott az arcra. Egy székbe vágta magát. •— Nos, mi a baj? kérdi a társaság felugrálva. — Roppant hascsikarást érzek, szédül a fejem is. A jegyző, a patikárus ijedten dugták össze fejüket, a doktor meg fontos képpel vizsgálta a pácienst. — Komoly az eset! monda. — Így van, én is attól tartok, hagyta helyben a patikárus, — a helységünkben már előfordult szórványos koleraesetek — Kolera! óh, szent Jehova! de én semmit sem hallottam! — Kolera! ordítottak a czigányok s rohantak, összetörve hegedűiket. — Nem akartuk falunkat a konzumáció-