Parnasszus, 2018 (24. évfolyam, 1-4. szám)
2018-09-01 / 3. szám
didergő királyra Mórától. (Igaz, voltak is nagy telek még akkoriban, s nem mínusz négy, mínusz öt foknál kezdődött a mai meteorológiai show-műsorok „extrém” hidege, hanem mínusz tizenötnél. S reggelre már a vaskályha is kihűlt, és nem szívesen másztál ki az ágyból, mert a dunyha alatt azért mégse volt olyan hideg, mint a szobában.) Tíz-tizenkét évesen viszont, ha nehezen hihető is, már Az ember tragédiája is a kezembe került, és becsülettel végig is küzdöttem magam rajta. Persze úgy olvastam, mint egy kalandregényt. Ugyan minek bíbelődtem volna akkor még a bölcseleti vonatkozásaival? Viszont három-négy év múlva aztán valahogy újra elővettem, s többé, egészen a mai napig, szinte már le se tettem... De már rég nem kalandregényként olvasom. - Tudom, milyen lelkiismeretesen gyűjtöd pályád emlékeit, dokumentumait - vajon megvannak-e még a legelső verseid is? - Ha így is van, ahogy mondod, sokáig nem volt ebben semmi tudatosság... Én még egy olyan önellátó (paraszti) világban nőttem föl, ahol nem ismerték a fölösleges kacat vagy a szemét fogalmát. Amikor minden valamilyen rejtett, s csak később világossá váló célt szolgált, ahol mindent elraktak, hátha jó lesz még valamire... Nevet is a feleségem, aki ugyan még szintén nem teljesen a fogyasztói társadalom neveltje, inkább csak amolyan átneveltje, beleszoktatottja, amikor bőszen rakogatom el az általa kidobásra ítélt holmikat. S meg kell mondjam, jól is jön sokszor, hogy még mindig kéznél van, amitől ő már megvált volna (és pénzt sem kellett érte kiadni, ami még mindig nem utolsó szempont nálunk). Szóval, kérdésemre, mivel soha nem írtam naplót, és soha nem tudtam magam rávenni a rendszeres jegyzetelésre, napjaim e Déry Tibor-i hordalékai segítenek egykorvolt magam, elszelelt életem felidézéséhez, rekonstruálásához. Mért ne lennének hát meg a legelső tollpróbáim is? - Mikor írtad az első olyan szöveged, amely már a mai fogalmaid szerint is versnek (volt) nevezhető? S mi vagy ki ihletett meg? - Tizenhét éves korom tájt, és meg is jelent a pozsonyi Új Ifjúságban. Nincs segítség volt a címe, sőt, azóta is nem egy válogatott verseskötetemet ezzel nyitottam. Igaz, nem ez az első megjelent írásom; pozsonyi napilapunkban, az Új Szóban és a komáromi járási lapban, a Dunatájban akkor már közöltem ezt-azt (az első megjelent cikkecském kis kesergő volt a Beatles együttes másodszori felbomlása miatt Milyen lesz a jövő zenéje? címmel 1966 őszén, mintha csak azt kérdeztem volna: ugyan milyen lehet, mit érhet a világ a Beatles nélkül?), s versélmény is volt köztük, ezeket azonban felejtsük el. Elég az hozzá, hogy nagyon mélyről és nagyon messziről indultam a versekkel. Legelső csinálmányaim még tizenhárom éves koromból származnak, egy nagyalakú iskolai vonalas füzetbe róttam őket (ma is megvannak, kemény figyelmeztetésül szigorúan a magam számára), ám hál’ istennek, ez az első nekibuzdulásom nem tartott tovább két hónapnál... Sajnos azonban, később, már a középiskola első osztályában kiderült, hogy a jó ízlés elleni korábbi vétségeimből nem sikerült tartós érvénnyel okulnom, s újra ereszteni kezdett a tollam, és kezdtek újból ki-kicsöppenni a versre csupán tördelt soraival emlékeztető nyöszörgők... Aztán egyszercsak, a hatvanas évek derekán valahogyan rám talált József Attila, méghozzá - ami itt érdekes lehet - párizsi szürrealisztikus verseivel, és a Nincs segítség írásakor már egyértelműen ő fogta ceruzámat... És azóta már nincs megállás... S még pályád kibontakozása előtt, kamasz korodban kik voltak azok a költők, akikre felnéztél, vagy akiket irigyeltél, csodáltál? Akadt ilyen a (cseh)szlovákiai magyar költők között is?